FERNANDO ÉRCES HANGJA
Amilyen szomorú az élet, Oly hosszú és halk ez a hang, Mint távoli, régi ütések Visszhangja, úgy szól a harang. És hogyha közelről is látom És hallom – régóta kísér –, Olyan nekem, mint az az álom, Mely messzebb, a lelkemig ér. (Pessoa: Falvacskám messzi harangja. Kukorelly Endre fordítása)
A meggondolás tartalma tartósabbnak tűnik, mint a felszínesség. Bár a lehangoló információt is lehet mély filozófiába ágyazni. Mintha egy örökkévalósággá tudna változni az unalom. Ha pongyola a fogalmazása. A másikban is vagyok meg magamban is vagyok. Ha beszélek hozzá. Átjutottam a szívébe egy beszélgetésen keresztül. Ott vagyok a személyiségében, de ugyanakkor én maradtam. Mert a szavak csak építőelemei a lelkemnek. Azok csak segédigék, szöveghelyek, lábjegyzetek. Az üzenet azonban az egész beszéd, ami átment. Ami átemel fölötte. És akkor az a lelkem. A lényegem. Mily nagy erény, ha a teljességet megkóstoljuk. És belekerülünk a Másik szívébe. A saját lelkünk is messzinek tűnik akkor.
