Nagy esők idején
Nagy esők idején tóvá terebélyesülnek a tócsák. Tó tükrében a lombnak élesebb a körvonala, mint józanul bólintó, parti párjának. Magányos törzs sokkal erősebb, mint a hát-mögött suttogó csordafák. Nagy vörös kör a láthatár szélén. Kísér vagy üldöz? Mindenek alján fehér és szürke habzású áradás. Mintha ajándék, segítene tovább vinni önmagam.
Ülő Bika utolsó szavai a rezervátumban
Itt vagyok a matracon. Alig fekszem a hátamon. Fel kell kelni. Ahogy a Napnak is. Jó lenne újra szirmok közt sétálni. De már föld alatt, metrón szemben fejek. Én is tükröződöm. Nem ismerjük egymást. Dördül a roló. A mondat végén felkiáltójellé válik a pont! Kinézek egy panelház ablakán. Mintha Mars lombja mögött lakóépület. Sárga plexis erkély, esőre hajló időszámítás, De nem. Nem házaival, járműveivel nem az áru-látvány műveleti terével – nem ezzel kapcsol össze. Vasárnapunk láthatatlan, vastag karéj a levegőben.
Alkaioszi
Itt van. Figyelj jól. Rejtve mutatkozik.
A szürke reggel kockahidegben áll.
Öröke állókép. Cikázva
átrohanó, kusza zajszeletben.
Kaján vigyorral
Kaján vigyorral bősz ördögfi súgja: csitulj, idült, légy lassú sorvadás – Nem lészen többé vicc se geg se sutka, távolba halkul, ring a híg hommage. A vér embere mosonmagyaróvári földben lőszerláda-koporsó deszkája közt dekkol. Nem fordulhat ki csontváza, nem fordult ki a világ se a négysarkából. Ő fekszik alul, nem tud kipáncélvonatozni. Nem jön vissza, ami el se ment. Taposd, rúgd földre az elnököt, főnököt, tulajdonost! Élvezi nyomorékká roncsolni az életed. Hiú és kapzsi háját vágd ki! Rángasd ki a kocsijából! Zavard ki a házából! Nagyon keményen rúgd röhögve seggbe! Tűnjék, tűnjék el, ő legyen alul! Ő legyen a vesztes! Lépj hörgő torkára! Taposs a rémült arcába! Gyújtsd fel az utcát! Üss vissza! Fröccsenjen flaszterre rohadt rendőr vére! Láng, láng kígyózz, gyorsulj, hatalmasodj! Kaján vigyorral bősz ördögfi súgja: csitulj, idült, légy lassú sorvadás – Nem lészen többé vicc se geg se sutka, távolba halkul, ring a híg hommage.
(Elégia?)
Azért nagyon szerettem (miért írom, azért?) fönn, a Budai Várban, tavaszi napfényben, üde levegőjű, még fiatal délutánban az úgynevezett dolgokról (miért írom, úgynevezett?) pompás és ruganyos léptekkel beszélgetni (diskurálni, dumálni). Ma pedig a rideg nyomottságot érzem a testemben, peremkerületbe görnyedt én, ezt kell működtetni, a másik nem is volt igazán? – ez volt, van, lesz – érvény, örvény? az úgynevezett (elégiában?).
Aktuális időtlenség
… nem égi, égen túli. Hiányzó teremtés-alkatrész, prémiumkörnyéken lejtmenet. Darabos mozdulatok utcákon épületekben. Út és út melletti fákon a virágzó lombok változatlan egymásutánisága mechanikus ragyogásban.
