Paradoxonok könyve

ȘTEFAN BĂNULESCU: A MILLIOMOS KÖNYVE

Ștefan Bănulescu munkája, a Cartea de la Metopolis 1977-ben jelent meg román nyelven. Közel harmincöt évnek kellett eltelnie, míg 2011-ben Demény Péter fordítói vállalkozása nyomán a Bookart gondozásában a magyar olvasóközönség kezébe került. A könyv utazása nyelvben és időben nyomot hagyott a vállalkozáson: Bănulescu munkájának magyar tolmácsolása A Milliomos könyve címmel jelent meg.

Minden, amit itt olvasunk, a pusztulás árnyékában zajlik: Metopolisz lassú felőrlődésének vagyunk szemtanúi a paradoxonok malmában. A könyv szabályos időközönként ráerősít a nyomra, Metopoliszt vöröses por felhői burkolják, valószínűleg annak a vörös márványtömbnek porladó részecskéi, mely a dombokra amfiteátrumszerűen épített Metopolisz alatt nyúlik el teljes hosszúságában. E pusztulást csak fenyegetőbbé teszi, hogy története alig artikulált, tulajdonképpen csak a tényét ismerjük szűkszavú, ám annál világosabb utalásokból: a „dombok alatt pedig a kapzsi vörös márványra várakozók pusztították a várost, amikor sorra eltűnt Az Örmény Bodegája, a Német Lába, Maroszin Tábornok és Glád Tá­bornok, aztán a Vörös Kanca (…)” ( A Milliomos könyve. Ford. Demény Péter, 87.)

A könyv, illetve Metopolisz legátfogóbb paradoxona az említett márványtömb: „Egy szép napon a város alatti dombjainkat fogjuk felzabálni. Ha a gyomrukban, ahogy reméljük, bőségesen találunk vörös márványt, akkor városunk és házaink elsüllyedése árán gazdagodunk meg – mondta egyszer ugyancsak Maroszin Tábornok (…)” (Bănulescu: 43.) Metopo­lisz körül bányásztársaságok, földmérők kezdenek rajzani időről időre. Metopolisz dübörgő útja az enyészet irányába azonban nem egyetlen történet, hanem történetek sora. Rokonszenves, ám valamiképp mégis hibát vétő, illetve önző em­berek történetei. Elvarratlan történetek és történeteik kör­­vonalaiból nyugtalanítóan kilógó szereplők. „(…) ahol nin­csenek bűnök, ott történetek sincsenek” (Bănulescu: 149.) – gondolja Polider, a szabómester, akinek „csodálatos memóriája van” és „egy csomó testre emlékszik Dikomésziából és a Gyapjú Várából” (Bănu­lescu: 137.). Aram Telguran, az örmény kávézótulajdonos is explicit vallomást tesz a történetekről: „Ne királynőm, a te ajkaid nem kell azokról suttogjanak, amik más miatt történtek veled. Halgass, én bíbor gyönyörűségem. Ami nem a te történeted, és nem érdemelted meg, hogy megtörténjen veled, az mindig egy szomorú történet” (Bănulescu: 107.) – figyelmezteti Telguran a még jóformán gyermek Vörös Kancát, aki később a folyam összes tengerészét kiszolgálja majd. De Telgurannak igaza van: Metopoliszban sokan nem érdemelnék meg történetüket, noha van nekik. Bűnbe esnek, de bűnük inkább a tragédiák nyomvonalára terel, mintsem a megvetés és az ironikus distancia terepére. Tiszteletreméltó, de legalábbis szerethető emberek, akik eltévelyednek, akiknek élete egyetlen pillanaton fordul meg, melyet visszapörgetni vagy helyreigazítani képtelenség. A legerőteljesebben talán a Vörös Kanca testesíti meg a tragédiák ezen – alapvetően paradoxális – szövetét. A Vörös Kancáról az a hír járja, hogy talált gyermek, akit a bivalypásztor Nagy Kiva nevelt mindaddig, míg egy áradás során meg nem halt, a gyermeket pedig Fibulára, az ékszerkészítőre hagyta.

A történet tehát kapcsolatot teremt Oidipusz történetével – s egyszersmind a görög antikvitással –, aki maga is talált gyermek, sorsa elől pedig hiába próbál térben kitérni, hiszen időben mégis beteljesíti azt. A névadás kérdése legalább ennyire paradoxális, két irányba ható problémává válik. A név egyrészt lemásol valamit – valami nagyon specifikusat és csak rá jellemzőt – hordozójáról, másrészt azonban hozzá is ad valamit a reprezentálthoz, hiszen a valóság csak részben és hiányosan vagy fölöslegekkel konvertálható nyelvi jelekké.

„Egy nap Fibula nézte-nézte, ahogy [a Vörös Kanca, aki ekkor még nem kapta meg e gúnynevet] magasan, vékonyan és meztelenül járkál a pénzhalmok között, amelyeket a lángokba szántak, szeme végighalad a vörös hajon, amely a válláig ért, és amely jobban befedte, mint a rongyos ruha. (…) – Megkapod a bakancsodat a közelgő havadhoz. De neked vörös bakancsra lesz szükséged (…). Amikor megkapod, és érzed a lábadon, az lesz az érzésed, hogy valahonnan a semmiből érkezik, és a kancaszerű csontjaidból nőtt ki, mert olyan a fejed és a lábad, akár egy vékony kancáé” (Bănulescu: 76–77.) – mondja Fibula féltékenyen a fiatal lánynak, akit részben ő nevelt föl. A Vörös Kanca bakancsát egyrészt sajátos fiziológiai jegyekért kapja, másrészt ez a bakancs mint stigma lesz az, ami örökre elválaszthatatlanná teszi kiszolgáltatott sorsától és gúnynevétől.

A kiadás előszavában Demény Péter megjegyzi: „(…) Bănulescu még közvetve sem ítélkezik. A történetekben (…) sok a törökösség, hagyjál-hogy-én-is-hagyjalak (…), de A Milliomos könyve nem csap le ezekre a gesztusokra és ezekre a szereplőkre: enyhe iróniával beszél róluk, és folytatja, amit elkezdett. És aminek maga sem tudja a folytatását, ezért idézi hosszan Maroszin Tábornokot.” (Demény: A jókedvű szomorúság regénye. In Bănulescu: 8.)

Noha Bănulescu valóban ártatlan, narrátora nem egészen semleges: fölvesz némi ironikus distanciát az elbeszéltekhez mérten, mely valamiképpen elfedi saját implikáltságát a pusztulásban. A Milliomos ugyanis saját történetét nem – vagy csak alig – adja hozzá Meto­po­lisz enyészetének forgatókönyvéhez, nézőpontja valamelyest Maroszin Tábornok által szerkesztett, és jobbára jelen időben reflektál önmagára, mintha e közösségre vonatkoztatott kon­templatív figyelemmel letakarná múltját. Azt a múltat, melyet a közösség tagjainak történetmozaikjaiban megjelenít.

A Milliomos a Metopolisz portái formálta amfiteátrum fölötti dombon lakik. „(…) Boëthius – írja Borges A rémálom című esszéjében –, a szenátor, elképzel egy lóversenyt figyelő nézőt. Kint van ez a néző a versenypályán, s látja a tribünről a lovakat, a startot, a versengés fordulatait, a célba futó paripát, mégpedig mindig egyiket a másik után. Ám Boëthius odaképzel még egy nézőt. S ez a néző látja az első nézőt, és látja a versenyt is: gyaníthatóan Istenről van szó.” (Jorge Luis Borges: Az ős kastély. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999., 163.) Az analógia nem szorul magyarázatra, a Milliomos azonban eléggé önreflexív ahhoz, hogy saját léthelyzetét valamiképpen artikulálja: „Soha nem voltam olyan gyönge, hogy azzal áltassam magam, uralom Metopoliszt, vagy akár a tekintetemmel uralkodom rajta” (Bănulescu: 42.) – írja a Milliomos, miközben néhány oldallal odébb így nyilatkozik: „(…) mivel a szemem előtt játszódik le a helység udvaraiban és utcácskáiban történő legkisebb mozdulat is, mintha bizony egy egyre mozgó égboltból tekintenék alá, felnagyíthatnám ezt a mindennapi és illanó rajzot, melyet a pillantásom elkapott, és a múlt-jelen-jövő léptéke szerint vázolt; ostoba pillanatfényképek milliméternyi töredékeiből összeköthetném és egységessé tehetném, tehát egy az egyben megalkothatnám a metopoliszi sorsok térképét.” (Bănulescu: 45.)

Talán nem is ez a legsúlyosabb paradoxon, de mint a további paradoxonok öntőformája, minden bizonnyal ez az egyik legalapvetőbb: a világ rögzíthető, az emberi gesztusok sora feltérképezhető. Noha a könyv mindvégig ennek ellenkezőjét demonstrálja: azt, hogy a mozaikos, mozdulatlan képben benne foglaltatik a feszültség, a bomlás immanenciája.

„Egy júniusi napon, dél körül, egy száraz és magas ember érkezett Metopoliszba. (…) Szekérkereket gurított maga előtt, úgy közeledett az országúton.” (Bănulescu: 11.) Mindjárt ezzel a mondattal kezdődik Bănulescu regénye. A falu határában a Milliomos fogadja Gládot, majd arról faggatja, mi érkezésének motívuma: „Azt kérdeztem, azért jöttél-e ide, hogy meggazdagodj. Mások is jöttek, két kerékkel is, néggyel is, és láthatod, mi lett a vége – és sétapálcámmal a házakra és udvarokra mutattam.” (Bănulescu: 13.)

A kerék motívuma alapvetően keresztény történetkört idéz: a tálentumok példázatát. Gládnak engedik beváltani tálentumát – mind metaforikusan, mind pedig a szó legszorosabb értelmében –, hiszen azáltal, hogy hosszasan rejtegetik a közösség tekintete elől, feltartóztatják gúnynevét, a Gyapjú Várából származó faggyúból pedig beindítja gyertyagyárát, melynek a magával görgetett szekérkerék a sarokköve. A keresztényi gesztus ott válik paradoxálissá, amikor találkozik egy másik kulturális erőtérrel: a rabszolgatartó társadalmakéval. Glád éjt nappallá téve dolgozik Maroszin Tábornok birtokán, míg megkapja azt a rangjelzések nélküli egyenruhát, mely megóvja egy előnytelen gúnynévtől, miközben Maroszin Tábornok hatalma – nepotista módon – maradéktalanul szétpereg rokonai körében.

Maroszin Tábornok birtokán a Mármációból szabadult Gládot majdnem halálra gyötri a munka. Az éjszaka közepén kénytelen dolgozni szakadó esőben, jéghideg vízben – a közösség ugyanis nem szerezhet egyelőre tudomást Metopoliszban való tartózkodásáról. „A Vörös Kanca félelmetes nyerítéssel máris rávetette magát, még a kezével és a vállával is üvöltött, egész iszonyú testével ütötte Gládot, visszanyomta a vízbe, kényszerítette, hogy ismét alámerüljön, és folytassa azt a munkát, amit egy búvárnak kellett volna elvégeznie. (…) Soha nem láttam ilyen gyönyörű és egyben ilyen rút némbert, aki ennyire szeresse és ennyire gyűlölje a szeretőjét, szerelmével és gyűlöletével egyaránt annak diadalát kívánva” (Bănulescu: 54.) – világít rá egy újabb paradoxonra a Földmérő, akit ugyancsak helyett: bekebelez és elfed az önkényuralmi berendezkedés, hiszen hozzáférhetetlen a története.

A Lovak Szigetén bujkáló, végnapjait tengető és önként vállalt elvonultságban élő hajdani bűnözőt, Hulla Bandit kézre kerítik a dikomésziaiak, és több évnyi börtönbüntetésre ítélik: végelgyengülésében már a börtönéül szolgáló bányához vezető úton életét veszti.

Amellett foglalok tehát állást, hogy A Milliomos könyve paradoxális gesztusok és történetek sorából táplálkozó építmény, egy recsegő mozaik. Az ekphrasztikus megörökítés, rögzítés pillanata nyomán azonnal elbomlanak Dikomészia szociális, hatalmi és térbeli kötései, összeroskad: amit látunk, már épp nincs, és azért nincs, mert látjuk.

Tulajdonképpen mit tekintünk paradoxonnak? Paradoxon például Arisztotelész azon tétele, miszerint „akinek sok barátja van, annak egy sincs”, illetve – ahogy Kierkegaard Félelem és reszketés című munkájában rámutat – önmagában az Istenbe vetett hit. Izsák meggyilkolásának isteni parancsa az etikum teleologikus felfüggesztése. Az ember tehát döntése szabadságára ítéltetett: magára marad annak minden felszabadító erejével és bénító felelősségével. A paradoxonok arra tanítanak, hogy számba vehetetlen vonatkozási keretben létezünk, szavaink, döntéseink különböző közegekben, terepen más-más súllyal, jelentéssel és következményekkel esnek latba. Ha ezt valaki nem veszi tekintetbe, az óhatatlanul pusztulással jár, hiszen a potenciális jelentések megsemmisítik egymást – ahogy már tanúi voltunk ennek a Vörös Kanca nevét illetően. De ki ez a valaki? Vajon megengedhetjük-e magunknak, hogy rámutassunk, hiszen esetünkben ez egy lekerekítő gesztus lenne, s mint ilyen félre-, illetve a problémából kivezető. Ismét magunkra maradtunk a döntés szabadságával.

Egy paradoxon azért még maradt, ami nem Metopoliszt, hanem a mindenkori fordítói munkát illeti. A fordító keserű, de egyszersmind hálás sorsa, hogy láthatatlan marad mindaddig, míg nem vét, vagy munkája nem válik összevethetővé másvalaki tolmácsolásával. Demény Péter fordításában semmilyen jelét nem tapasztaltam az előbbinek – egójának lenyomata e vállalkozáson egyedül a becsületesség és az önmegtartóztató fegyelmezettség –, a másodikat pedig szívből kívánom neki és mindannyiunknak.

(Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2011. 356 oldal, 3890 Ft, Fordította: Demény Péter)

 Serestély Zalán

Megjelent a Tiszatáj 2013/12. számában