(akár Niépce fotográfiája)
„nem lehetsz enyém, ne lehess senkié.” sötét tónus az idő homlokod fehérére festve, sziklává dermedt, ráncos testükkel irigyelnek a valaha volt puha húsú hegyek, az áttúrt lombok, az öregedő avar, a kárpátok alatt a folyókanyarulat váratlan lejtése apránként egybemosódik a felejtéssel, esőtől bágyadt, zsindelytetős kunyhók, déli verőfény, valahogy így tudnám leírni a fénykép határain túl a tájat, mögöttes tartalom, nem én éltem meg, de megszólal bennem, e tébláboló, kedveszegett, ősz novemberben, küküllőkeményfalvi szemedben már akkor gyökeret vertem, hagytad a gyönge sóvárgást, a meg nem valósult, megejtően szép szerelmet, fennmaradt személyiképeden nyoma sincsen leánykori állad lágy tónusának, grafitszín arcod mint málló kőzetek, ércmikroszkóp alatt kellene vizsgálnom, ehelyett nagyítóval kémlelem hűvös, tartózkodó tekinteted, talán attól félsz, hogy feltárlak, ezért nehezen mutatod magad, kivehetetlen vagy, akár Niépce Saint-Loup-de-Varennes-i fotográfiája, épphogy észlelni a vonalak egyenesét, hegyeket látott benned, fákat, ködös tisztások hűs levegőjét, aztán gördült az idő, gördült, gördült, gördült, nehéz szekérkerekei felnyársalták a székely- földet, „immár képes vagyok lemondani rólad, ha hozzád nem mehetek, fiamat adom lányodhoz”, szigorú, mostoha csend következett, komisz várakozás, rút napok, a türelem-türelmetlenség minden lehető módja, mire lóháton bejárta a vidéket, és hűséget fogadott. a fénykép máig szigorúan őrzi a jelenetet, lomhán fakul.
(áramlatok)
egyik szó a másik után. olyan sok évig éltek benne, most egymás mellé rakosgatja, mint fényképeket az asztalon, a délutáni fényt álmosan rendezik a felhők, figyelmemet a szeme köti le, benne a felejtés ellen tett kísérletekkel, vajon mi befolyásolja, hogy milyen képeket hív elő, hogy melyek rétegződnek egymásra, hány alárendelő mondat, alanyi, állítmányi, tárgyi, határozós, jelzős. öntudatlanul átvettem beszéde hanglejtését, úgy szóltam, félszegen, vállamban dédanya görcsével, ahogy a szekér nehéz teste egyre a Szamos felé nyomta, mint egy akaratos, a kényszerítésnek ellenálló állat, a vízbe vágyott, oda le, lemosni magáról a menekülés sarát, de aztán mégis elvitte őket, hogy mindennek ellenére puhán, emlékezetemben futó hideg áramlatokkal jöjjek világra.
(mint a szúbogarak)
amikor megtudtam, hogy a félelemnek mennyi ideje van hátra, elbújtam a szárító nehéz fémteste alá, kértem a szüleimet, hogy hagyjanak a ruhák könnyedén áttörhető pajzsa mögött, anyám annyira megijedt, hogy a karomnál fogva akart áthúzni a pamut- és damasztrengetegen, csupa jó dologról beszélt, de én megrekedtem a hegyek alatt, a Szent Anna tavi fenyvesek korhadt, kifakult rönkjeinek elhalt mohacsomóinál, láttam, hogy a valamikor élő, lélegző törzsek összeestek, mint egy emberi tüdő, a lebomlási folyamat súly- és szilárdságvesztést okozott, a korhadás gombái a cellulózt célozták, a fát használhatatlanná tették, mondtam anyámnak, hogy üljünk autóba, még menthető a rönk, áttörtem a ruhákon, mint egy barlang beomlott száján, anyám felhívta az iskolát, hogy az első két órára nem megyek be, a szobába parancsolt, a visszatérés sosem történt meg, innentől tudom, hogy a félelem túlél, mint a fás szövetet fogyasztó szúbogarak.
