Pánikszobától a traumaforrásig

Kali a traumát a nőiségen, a társadalmi deviancián és az útkeresésen keresztül ragadja meg, ami a kortárs költészetben a fiatalabb szerzők között egyre gyakoribb tendencia. A nyelvezet leképezi a köznapi regisztert, nyelvpoétikai megoldásaiban pedig erősen épít a szimbolizmusra, ezzel a megoldással a huszadik századi és a mai magyar líra közötti kapcsolatot boncolgatva.

A három ciklus mitológiai, erős nőalakokról kapta a címét (Kasszandra, Kali és Lilith), számos versben a nők elnyomása, és a nők azzal szembeni küzdelme tematizálódik. A mitikus hatást erősíti, illetve népmesei hangulatot kelt az a megoldás is, hogy mindhárom szakasz hét verset tartalmaz. A kötet nem csak a ciklusok címében és szerkezetileg utal mesei, mitikus szimbólumokra, hanem a versek motívumai is rájátszanak ezekre a szöveghagyományokra, példa erre a hétfejű sárkány a Tegnapig trófea címűversben.

A Kasszandra vacogása ciklus szövegei a leginkább spirituális töltetűek, a versek világa szinte kivétel nélkül absztrakt helyzetekből és olyan szimbólumokból épül fel, mint például a hold, a vadló, a szem vagy a gerinc, de végig kíséri a kötetet egészét az éjszaka metaforikus használata is. Érdemes kiemelni a Vadlónak nincs helye című verset, amely jó arányérzékkel és sebészi pontossággal mutat be egy tisztán jelképekből felépülő szövegvilágot. A vers ezzel a kijelentéssel indul: „Menekülő útvonalaidat lezárták / Magadra hagytak a visszafordíthatatlan éjszakában”. A ciklus összes verse hasonló helyzetből bomlik ki, statikus és borús állapotot ábrázolnak, amelyből az egyetlen kiút a misztikus világnézet, ahogyan az említett versben is: „A gerincedbe költözött holdba szeretsz bele […] Valaki kezet nyújt egy márványfal túloldalán, / Aztán ügetni kezd és tengerkék szemei között / A halál kivirágzik.” 

A következő, Kali pánikszobája című ciklus szövegei az előző statikusságával ellentétben egymásra épülve és motivikusan összekapcsolódva jutnak el a sérelmek felszínétől azok pszihés hatásain át a forrásig. A cím a szerző vezetéknevén keresztül egy indiai istenséget is evokál, ami egyértelműen önmitizáló gesztus. Az Oldalbordalét című vers a keresztény és indiai kultúrát vegyítve reflektál az egyén (a nők) helyzetére a modern társadalomban, az előbb említett önmitizálás mellett pedig a kulturális és társadalmi emlékezetünkben való berögződéseket is megkérdőjelezi. Fontos sor a „Nevet adsz Lóth névtelen feleségének”, hiszen a Bibliában a Szodomára visszapillantó, és ezért kővé dermedő asszonynak valóban nem ismerjük a nevét. A ciklus és talán a kötet legerősebb költeménye a Ketrecharcos, kérlek, amelyben a vers írója lép párbeszédbe a lírai énnel. A vers az én és a te közötti különbségekre, feszültségre épül. „Tükrökkel van tele ketreced fala, / testem tükrözi, megvámolt haza. / Tükrökkel van tele ketreced fala, / pórázod testem vörös fonala. / Tükrökkel van tele ketreced fala, / a póráz csak harmadik személyben laza.” Az olvasó nem tudja, hogy a dőlt betűkkel írt sorok mögött a lírai én vagy a szerző rejlik. Nem egyszerű önmegszólítás ez, a megszólított itt válaszol is a neki intézett kérdésekre. Említésre méltó vers még a Trubadúrok és lovagok, amely egy újrafestett és átrendezett gyerekszoba kapcsán beszél az emberi kapcsolatokat befolyásoló generációs beidegződésekről és sérelmekről, illetve a kétnyelvűségről. A ciklust záró vers a nempatrícia, ami szintén a kötet legerősebb versei közé tartozik. A szöveg a ciklus során a traumák mélye felé megtett út végére tesz pontot, afféle konklúziót von le. Hirtelen visszatérünk a jelenbe, egy hasonló vershelyzetbe, mint ami a ciklusindító szövegé is, implikálva, hogy a régi sérelmek forrásainak felismerése jó út a gyógyulás felé, de még nem megoldás.  Maga a szöveg letaglózó erővel mutatja be a sérült ember saját környezete felé megnyilvánló kegyetlenségének utólagos fel- és beismerését: „ha most szólna bele a telefonba, / gombától rosszul, nem mondanám, / hogy »jaj de aranyos« / ha most mesélne az öngyilkossági kísérleteiről, / nem mondanám, hogy »milyen jó, hogy van időd / depressziósnak lenni«”. Az, hogy a szerző Kalit választotta a ciklusban megjelenő istenségnek, önironikus gesztusként is értelmezhető, amely arra a nyugati klisére reflektál, hogy India a belső utazások zarándokhelye.

A Lilithnek szentelt utolsó ciklusban az előző két szakasz témái és beszédmódjai keverednek. A Helyeken, amiket elhagysz és a Hazugság című versek elhamarkodottak és kidolgozatlanok. A „Kertedben a rózsák nem vedlenek, sorra száradnak el” sor például érdektelennek tűnik ahhoz képest, hogy a versek zárósorai mindkét esetben remekek: „a fotonok utat tévesztenek légzésed ritmusától”, illetve „minden kitömött hattyú torkában ott lapul a gyilkos / hallgatása”, a kötet talán mégis letisztultabb lenne ezek kihagyásával. A két gyengébb szövegre azonban jut két kiemelkedő is, ezek közül az egyik a Poszeidón, amely ügyesen valósítja meg a fentebb említett ciklusok közötti tartalmi keveredést: „a visszhangban megszűnik a tiltakozás / a csont meg a hang összeragad / ismeretlen folyóparton ülsz, nárcisz / a sáros habban bámulod magad.” Homályban marad, hogy a vers egy szülő-gyermek viszonyról vagy egy szerelmi kapcsolatról, esetleg vallásról szól-e, vagy akár mindháromról egyszerre. A versben megjelenő viszony toxikus hatással van a lírai énre („verekedés vagy. nő üt férfit, férfi üt nőt”), viszont a kötetben szereplő többi verssel ellentétben a zárlat pozitív végkifejletet sejtet: „de egyszer majd te is megszelídülsz. / elengedsz és magamra hagysz, / hogy leviatánként, a gyökerek nélküli fákkal / a ködtengerből végleg kimossalak.” Az utolsó vers, az Ilyenek ezek a régi Daciák végpont és origó is egyben: a vers több idősíkot mozgat, a különböző életszakaszokban megesett sérelmek, a gyerek- és felnőttkor összefolyik, egy versben összpontosítva ezáltal az egész kötetben tárgyalt problémakört.  A vers fő motívumai az ajtó és a kulcs: egy autó ellopott slusszkulcsa egy másik kocsiajtót is kinyit, a nemi erőszakkal foglalkozó törvényszéki orvos rendelője a halottasház mellett van egy ajtóval, a szobák kulcsai szintén kölcsönösen nyitják a zárakat. A vers tanulsága szerint mindig ugyanazokat a sablonokat használjuk megküzdési stratégiaként a minket ért megrázkódtatásokra, ezáltal viszont sosem tudjuk azokat megfelelően feldolgozni. A záró sorokban visszatérő motívumok (kölcsönautó, közköltség-tartozás) folytonosságot implikálnak, ugyanakkor azt is, hogy nem menekülhetünk a démonainktól. A szöveg feltárja a minden emberben ott lakozó emberi fájdalmakat, a konklúzióban azonban nem kapunk sem megoldást, sem feloldozást.

Kali Ágnes vérbeli lírikus, témái alanyiak és személyesek. A traumákról való beszéd, a bennragadás/kilépés bemutatása kihívás a jelenkor költőjének. Kali újszerű látásmóddal és szimbolikával nyúl ehhez a sokat tárgyalt problémakörhöz, a spirituális tartalmak iránti érzékenységgel új kontextusba helyezve azt. Néhány sikertelen sortól eltekintve („Gondolatban nekrológot írsz mindenkinek, akit szeretsz”(Szalmaözvegy), „ezt az elviselhetetlen kiáltást,/ ami naponta érkezik, szünös-szüntelen / szanaszét szakítja szíved minden este”(Oldalbordalét), klisék és giccsek nélkül, biztos kézzel épít a verseivel világot, ami érzéki, pontos, mély, a hagyományokhoz illeszkedő és újszerű is egyben.

Nagy Benedek Máté

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja.)

Pesti Kalligram
Budapest, 2023
64 oldal, 2990 Ft