Tiszatájonline | 2015. augusztus 30.

Pál Sándor Attila versei

Az útról letérve, befelé az erdő mentén,
az ér vonalát követve, az erdészházon is
túl a romos tanya. A lepattogzott fehér
meszelés, néhol méteres szakaszokon
szürke, porzó, szalmás vályogtéglák.
Házanyajegyek. Az épületig rövid, elvadult
gyep és három kiszáradt fa. A tető meg-
rogyva, hullámzik, mint a tenger. A barna,
fekete, szürke cserepek, mint cserzett bőr.
[…]

Bujdosóének

Az útról letérve, befelé az erdő mentén,

az ér vonalát követve, az erdészházon is

túl a romos tanya. A lepattogzott fehér

meszelés, néhol méteres szakaszokon

szürke, porzó, szalmás vályogtéglák.

Házanyajegyek. Az épületig rövid, elvadult

gyep és három kiszáradt fa. A tető meg-

rogyva, hullámzik, mint a tenger. A barna,

fekete, szürke cserepek, mint cserzett bőr.

Az üvegszilánkos ablakkeretek, mint egy

részeg nyugalma. Bent, a fehér alapon zöld

mintás falon faszok, pinák, káromkodások.

Neonzöld töltényhüvelyek, csikkek, sörös-

üvegek a poros, döngölt padlón. Az egyik

átjáróban a nevem. A bejárat előtt a cserép-

halom úgy ropog, mint a friss hó. Körben a

fenyves, mint egy arctalan, mélyzöld tömeg.

A lemenő nap szétömlik mindenen, mint

a meleg húgy.

Bujdosóének

Az erkélyről nézem az éjszakai várost. Két templomtornyot

látok, füstölgő gyárkéményeket, utcai lámpák távoli és közeli

csillagait. A szemem úgy tükrözi a fényt, mint egy vadállaté.

Hűvös szél zúg a fülemben. Arra gondolok, hogy soha életemben

nem láthatom közvetlenül az arcom.

A vizes aszfalt nem különbözik a csillagtalan égtől. A hajam,

akár a borús fák zizegő lombja. Innen látok minden részletet.

A repedéseket a szemközti ház falán. A kezem minden ráncát.

A mohát a cserepeken. A villanykörték izzószálát.

Mikor bemegyek és lefekszem, érzem a levegő nehéz szagát.

És ráng egy ideg a szememben. És nyikorog az ágy.

 

Megjelent a Tiszatáj 2015/4. számában