Tiszatájonline | 2016. január 20.

Otthonosan kényelmetlen novellák

ALICE MUNRO: A BOLDOG ÁRNYAK TÁNCA
A Nobel-díjas Alice Munro legelső novelláskötete, A boldog árnyak tánca idén magyarul is megjelent. Tizenöt novella a harmincas-negyvenes évek Kanadájáról, szorongásról, bűntudatról, kárörömről, részvétről és részvétlenségről […]

ALICE MUNRO:
A BOLDOG ÁRNYAK TÁNCA

A Nobel-díjas Alice Munro legelső novelláskötete, A boldog árnyak tánca idén magyarul is megjelent. Tizenöt novella a harmincas-negyvenes évek Kanadájáról, szorongásról, bűntudatról, kárörömről, részvétről és részvétlenségről.

„Az utcára itt-ott juharfák vetnek árnyékot, gyökerük megrepeszti és fölpúposítja a járdát, s bekúszik a kopár udvarokba is, mint valami krokodil.” Ilyen és ehhez hasonló képekkel írja le a harmincas-negyvenes évek Kanadáját Alice Munro, aki 2009-ben Nemzetközi Man Booker, 2013-ban pedig irodalmi Nobel-díjat kapott. Akkor már az egész világ tudta, hogy nem csak egy háziasszony, aki szabadidejében novellákat írogat, pedig első könyve megjelenésekor a helyi sajtó nagyjából ennyit gondolt róla. Azóta persze hasonlították már Csehovhoz és Joyce-hoz is, és olyan kollégák sorolják a világ legkiemelkedőbb prózaírói közé, mint Jonathan Franzen.

Ezt a bizonyos első könyvet, A boldog árnyak táncát tette most magyar nyelven is elérhetővé az életművet gondozó Park Kiadó. A fordító sem akárki: Rakovszky Zsuzsának köszönhetően sehol sem döccen a szöveg. 1968-ban, amikor a novelláskötet először megjelent, Munro már közelebb volt a negyvenhez, mint a harminchoz, valóban gyereket nevelt és házimunkát végzett, és ezek a nehézségei a könyvből kiszóló, Az iroda című novellában is megjelennek. Férfi és nő, családapa és családanya közötti különbségekre mutat rá, úgy, hogy nem tekinti gonosznak a férfit. Inkább csak konstatálja, hogy a dolgok természete egyszerűen ilyen – ha egy családanya ír, az emberek azt hiszik, talált magának egy érdekes hobbit.

Hogy az írást mint munkát nem lehet komolyan venni, nem csak női probléma, de talán elfogadhatjuk azt, amire ez a novella is felhívja a figyelmet: egy nő mégiscsak nehezebben küzd meg vele. Munro szereplői amúgy is túlnyomórészt női karakterek: általános és középiskolás korú lánykák, ambiciózus fiatal nők és az idő múlásába beletörődő vénlányok, magányos anyák és náluk is magányosabb nagyanyák. A mindentudó narrátort egy-egy saját gyermek- és fiatalkorára emlékező, egyes szám első személyű elbeszélő váltogatja – szinte minden esetben nő, csak egyetlen alkalommal férfi. Ha a családtagok nemei és nevei mindenhol stimmelnének, akár regénnyé is összeállhatnának a novellák, ahogy Bodor Ádám Sinistra körzete.

Persze nem kell, hogy összeálljanak, megállják a helyüket külön-külön is, a párhuzam mégis kézenfekvő: a Sinistra vészjóslóan sötét vidéke Európa perifériája, a Nagy-tavak környékének hamuszürke kisvárosainak pedig Észak-Amerikán belül hasonló a státuszuk. Munro novelláiban egy-két átlagos kanadai családdal találkozunk, ismerőseik, rokonaik és ők maguk gyakran kiszolgáltatott, szánalmas, gyenge és gyáva emberek. A törésvonal a markánsan női szemszög ellenére sem kizárólag nők és férfiak között húzódik. És nem is feltétlenül nagyvárosba költözők és vidéken rekedtek, gazdagok és szegények, fiatalok és idősek között, bár az ilyesfajta különbségekben rejlő feszültségek gyakoriak ezekben a novellákban. Ahogy jelen vannak kisvárosi életképeikben a betegségek is, és végig ott lebeg felettük a halál.

Ami viszont igazán izgalmassá teszi őket, az a jellemábrázolások aprólékossága. Már az is elismerésre méltó, ahogy Munro a kanadai tanyák, falvak, városkák romos házait, összetákolt gazdasági épületeit és rendezetlen kertjeit, szűk kis szobáit és konyháit lefesti, majd hangok és szagok leírásával többdimenzióssá teszi. Ahogy viszont gyermek és szülő, unokahúg és nagynéni, vagy éppen cselédlány és polgári család viszonyát ábrázolja, egészen kivételes élettapasztaltról, empátiáról és íráskészségről árulkodik. „Mindannyian megpróbálunk elmenekülni”, szól az könyv egyik legegyszerűbb, mégis legfontosabb mondata, és érezzük, a menekülés vágya kiterjed azokra is, akik kényszerből vagy saját tehetetlenségük miatt beleragadnak valamibe. Például azzal, hogy nem költöznek el hazulról, mert egy idős, beteg családtagot kell ápolniuk.

A szereplők – amellett, hogy nagyrészt nők – egyszerű kisemberek, és ebből adódóan a szituációk is hétköznapiak. Iskolai bál és születésnapi zsúr, az első berúgás, az első szerelem, az első csók, egy-egy szülő, gyermek vagy testvér elvesztése. Kiközösítés az iskolában, feszültségek a családon belül. Szakítás, megcsalás. A lovakat lelövik. Kanadában a tél hosszú és kegyetlen, a nyár pedig sokkal fülledtebb, mint amilyet ezen a rideg tájon el tudnánk képzelni, és mintha ennek megfelelően alakulnának az emberi kapcsolatok is: a szigorú protestáns öregasszonytól a még egészen ártatlan kislányig mindenki kínosan ügyel arra, hogy véletlenül se mutassa ki az érzelmeit, amelyek aztán néha szükségszerű őszinteséggel törnek a felszínre.

Vagy éppen nem törnek, és akkor a szorongás, a bűntudat, a káröröm, a részvét vagy a részvétlenség örökre beleragad az ember lelkébe. Ő maga pedig a világ elől zárkózik el. Munro azonban belelát a zárt világokba és a bennük élő, zárkózott emberek lelkébe, anyák és apák, lányok és fiúk, nagynénik és unokatestvérek félelmeibe, az „otthonosan kényelmetlen” helyzetekbe. Tehát nemcsak nők, de időnként férfiak érzéseibe is: az egyetlen férfi elbeszélő a női (Kösz a fuvart!), az egyik női narrátor pedig éppen a férfilélek összetettségéből mutat meg valamit (Képeslap). A különleges atmoszféra megteremtésének és a belső folyamatok ábrázolásának képessége valóban a legnagyobbak közé emeli Munro prózáját – elég kettőt-hármat elolvasni novellái közül, hogy igazat adhassunk Franzennek. Utána viszont nehéz lesz leállni az olvasással.

Szarka Károly

page_2Alice Munro: A boldog árnyak tánca

Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Park Kiadó, 2015

324 oldal, 3900 Ft