Összeszikrázó komfortzónák

„Amerika Missouri állambeli szülővárosába tér vissza a legkisebb fiú, hogy elrendezze rákban elhunyt édesanyja házának eladását, amiben annak idején maga is felnőtt. A jelenet könnyen nyerhetne melankolikus színezetet, főhősünk a rendrakást viszont azzal kezdi, hogy feltúrja a mélyhűtőt, jéghidegre állítja a légkondicionálót és összeszedegeti a lakásban található fényképeket – kifeszegeti őket a keretekből, nejlonszatyorba rakja, és egy szekrény mélyére süllyeszti. A ház „birtokbavételének” groteszk mozzanatai máris jelzik, hogy a Jonathan Franzen nevű figura milyen ambivalensen viszonyul ahhoz az örökséghez, ami édesanyja számára még az önazonosságának alapját jelentette.” (Balajthy Ágnes: Régi és új vágású protestánsok. Műút, 2016. 01. 30.)

A könyv hat írásból áll, melyekben a napló-szerű önvizsgálat mindig valamilyen konkrét életrajzi motívumból indul ki: ilyen a házeladás, a német nyelv és kultúra iránti vonzalom, a kamaszkori klikkek vagy a madárlesés szenvedélye, melyek aztán Jonathan belső konfliktusaival kerülnek összefüggésbe. A fejezetek esszészerű, irodalomtörténeti érdekeltségű vagy épp politikai pamfletre hajazó kitérői nem mindig megfelelően proporcionáltak, az előre- és hátrautalások, idősík-váltások munkát adnak a befogadónak bőven.

A „pszichedelikus Jézus-poszter” (95) alatt üldögélő tagok – meghaladottnak vélve azok teológiai és hitbéli vonatkozásait – fokozatosan egy szociális érzékenységet hirdető etikai rendszerré formálják át Jézus evangéliumát, mely összeér a különféle baloldali, polgárjogi, feminista mozgalmak célkitűzéseivel. Állatorvosi lova ez a renegát mozgalmaknak, amelyek önkényesen belenyúlnak az örök kánonba s írásmagyarázat címén meghamisítják a Szentírást. Jól mutatja ez a törekvés, hogy Amerika nemcsak a vallások újraélesztésének színtere, hanem a téveszmék, liberális eretnekség hazája is.

Ettől függetlenül a légkör egy világi fiatalember számára ebben az elegyes miliőben megfelelő. A szülők által képviselt tradíciók dekonstrukcióján túl, az igazság keresése egyfajta polgári unalomba torkoll, ami még lehetne akár vonzó is a kortársak számára, de az atmoszféra szinkretista jellege miatt inkább a kiábrándulást táplálja. Nem bíznak apáik Istenében, de nincs helyette más. A fiú a képregények világát állítja szembe a valósággal, amelyek éltették kamaszkorában. Ebben a kontextusban a szüleit csak karikatúráknak tudja elfogadni. Az apa karaktere eltörpül az anya nagysága mellett. A bibliai atyaság, a férfivezető szerepe, és hogy a nő férfi kedvéért teremtetett, nem érvényesül még a hagyományokat tisztelő famíliában sem. A képmutatás, mint irányadó metonímia, virtuális mintázatként bontja ki önmagát. Aktuális illata van, ami kicsap a szövegből.

A jólét nem okoz boldogságot. Csak ha párosul identitással és örömteli alkotókedvvel. Ezek itt csak részlegesen jelennek meg. Mégis, nagyon árnyalt a színkép. Lehet tanulni belőle. Magyarország hol tart ebben az unalomig zöld társadalmi „haladásban”. A klíma-ügy itt is fel van turbózva. Al Gore alelnök beszéde a főhőst lehervasztja, mert felvázolja a kataklizmát. A globális fölmelegedés narratívája azóta hiteles módon, több mértékadó helyen igen erős cáfolatot kapott. Nem szeretnek az elkényeztetett „gyerekek” ilyesmit hallani. Csak a jó hírekre vevők.

Olvasás közben beköszönt ugyan az esztétikai élvezet és a fitt recepció szent pillanata, de az identitásvesztéstől való rettegéssel egybenőve. A fikciót, mint fikciót leplezi le a szöveg, olykor a valóság és elképzelés különbségének felfüggesztésével. A széptani tapasztalatot kívül-létként reprezentálja, A befogadó identitását helyettesítő, azzal vele nem érintkező állapotként feltételezi. Ez a túl-reflektált, távolságtartó attitűd viszont ugyancsak fikcióvá lesz.

A könyv legjobb része mégis az ornitológiai rész. Itt hibátlanul ki van centizve a filozófia és a költészet. Feltűnik az emberi lét értelme. A másikért élés. Az önmérséklet és az önátadás. Megtudjuk, hogy a fütyülőréce nagyon hasonlít a zöld szárnyú, böjti récére. S nem szégyen még a szakavatottaknak sem összetéveszteni őket. S megjelennek a könyvben a pelikánok, a rózsamellű magvágók és a fekete hasú fütyülő ludak is. Meg a vörös vércsék is felbukkannak, akik a nagyvárosban is otthon érzik magukat, csak épp menekülnek a magas épületből, amit Christo, a csomagolóművész épp beborít krepp papírral.

Nincs jobb metafora ennél a képnél, ami szimbolizálhatná a globális elhidegülés és a humanista hipokrízis unikális elegyét. A könyv főhőse viszont művészi szintre emeli az önkritikát. De katarzist ettől ne várjon senki. Az elődök hibáiból senki nem tanul, hanem megpróbálja átigazítani, átszabni az ismert kliséket. S ebből trauma lesz mindig. A pillangóbábból nem bújik ki a szépségideál. Alszik.

Kántor Zsolt

Európa Kiadó

Budapest, 2015

288 oldal, 2390 forint