tiszatáj | 2022. szeptember 6.

Összeszikrázó komfortzónák

JONATHAN FRANZEN: DISZKOMFORTZÓNA

KÁNTOR ZSOLT KRITIKÁJA
Jonathan Franzen regénye nagy siker volt Magyarországon is. Bart István hibátlan fordítása. Tanulságos kötet, amely az identitásalakzatok trópusairól készít röntgenfelvételt. Érdemes visszatekinteni az hét évvel ez előtti hatástörténetre.

„Amerika Missouri állambeli szülővárosába tér vissza a legkisebb fiú, hogy elrendezze rákban elhunyt édesanyja házának eladását, amiben annak idején maga is felnőtt. A jelenet könnyen nyerhetne melankolikus színezetet, főhősünk a rendrakást viszont azzal kezdi, hogy feltúrja a mélyhűtőt, jéghidegre állítja a légkondicionálót és összeszedegeti a lakásban található fényképeket – kifeszegeti őket a keretekből, nejlonszatyorba rakja, és egy szekrény mélyére süllyeszti. A ház „birtokbavételének” groteszk mozzanatai máris jelzik, hogy a Jonathan Franzen nevű figura milyen ambivalensen viszonyul ahhoz az örökséghez, ami édesanyja számára még az önazonosságának alapját jelentette.” (Balajthy Ágnes: Régi és új vágású protestánsok. Műút, 2016. 01. 30.)

A könyv hat írásból áll, melyekben a napló-szerű önvizsgálat mindig valamilyen konkrét életrajzi motívumból indul ki: ilyen a házeladás, a német nyelv és kultúra iránti vonzalom, a kamaszkori klikkek vagy a madárlesés szenvedélye, melyek aztán Jonathan belső konfliktusaival kerülnek összefüggésbe. A fejezetek esszészerű, irodalomtörténeti érdekeltségű vagy épp politikai pamfletre hajazó kitérői nem mindig megfelelően proporcionáltak, az előre- és hátrautalások, idősík-váltások munkát adnak a befogadónak bőven.

A „pszichedelikus Jézus-poszter” (95) alatt üldögélő tagok – meghaladottnak vélve azok teológiai és hitbéli vonatkozásait – fokozatosan egy szociális érzékenységet hirdető etikai rendszerré formálják át Jézus evangéliumát, mely összeér a különféle baloldali, polgárjogi, feminista mozgalmak célkitűzéseivel. Állatorvosi lova ez a renegát mozgalmaknak, amelyek önkényesen belenyúlnak az örök kánonba s írásmagyarázat címén meghamisítják a Szentírást. Jól mutatja ez a törekvés, hogy Amerika nemcsak a vallások újraélesztésének színtere, hanem a téveszmék, liberális eretnekség hazája is.

Ettől függetlenül a légkör egy világi fiatalember számára ebben az elegyes miliőben megfelelő. A szülők által képviselt tradíciók dekonstrukcióján túl, az igazság keresése egyfajta polgári unalomba torkoll, ami még lehetne akár vonzó is a kortársak számára, de az atmoszféra szinkretista jellege miatt inkább a kiábrándulást táplálja. Nem bíznak apáik Istenében, de nincs helyette más. A fiú a képregények világát állítja szembe a valósággal, amelyek éltették kamaszkorában. Ebben a kontextusban a szüleit csak karikatúráknak tudja elfogadni. Az apa karaktere eltörpül az anya nagysága mellett. A bibliai atyaság, a férfivezető szerepe, és hogy a nő férfi kedvéért teremtetett, nem érvényesül még a hagyományokat tisztelő famíliában sem. A képmutatás, mint irányadó metonímia, virtuális mintázatként bontja ki önmagát. Aktuális illata van, ami kicsap a szövegből.

A jólét nem okoz boldogságot. Csak ha párosul identitással és örömteli alkotókedvvel. Ezek itt csak részlegesen jelennek meg. Mégis, nagyon árnyalt a színkép. Lehet tanulni belőle. Magyarország hol tart ebben az unalomig zöld társadalmi „haladásban”. A klíma-ügy itt is fel van turbózva. Al Gore alelnök beszéde a főhőst lehervasztja, mert felvázolja a kataklizmát. A globális fölmelegedés narratívája azóta hiteles módon, több mértékadó helyen igen erős cáfolatot kapott. Nem szeretnek az elkényeztetett „gyerekek” ilyesmit hallani. Csak a jó hírekre vevők.

Olvasás közben beköszönt ugyan az esztétikai élvezet és a fitt recepció szent pillanata, de az identitásvesztéstől való rettegéssel egybenőve. A fikciót, mint fikciót leplezi le a szöveg, olykor a valóság és elképzelés különbségének felfüggesztésével. A széptani tapasztalatot kívül-létként reprezentálja, A befogadó identitását helyettesítő, azzal vele nem érintkező állapotként feltételezi. Ez a túl-reflektált, távolságtartó attitűd viszont ugyancsak fikcióvá lesz.

A könyv legjobb része mégis az ornitológiai rész. Itt hibátlanul ki van centizve a filozófia és a költészet. Feltűnik az emberi lét értelme. A másikért élés. Az önmérséklet és az önátadás. Megtudjuk, hogy a fütyülőréce nagyon hasonlít a zöld szárnyú, böjti récére. S nem szégyen még a szakavatottaknak sem összetéveszteni őket. S megjelennek a könyvben a pelikánok, a rózsamellű magvágók és a fekete hasú fütyülő ludak is. Meg a vörös vércsék is felbukkannak, akik a nagyvárosban is otthon érzik magukat, csak épp menekülnek a magas épületből, amit Christo, a csomagolóművész épp beborít krepp papírral.

Nincs jobb metafora ennél a képnél, ami szimbolizálhatná a globális elhidegülés és a humanista hipokrízis unikális elegyét. A könyv főhőse viszont művészi szintre emeli az önkritikát. De katarzist ettől ne várjon senki. Az elődök hibáiból senki nem tanul, hanem megpróbálja átigazítani, átszabni az ismert kliséket. S ebből trauma lesz mindig. A pillangóbábból nem bújik ki a szépségideál. Alszik.

Kántor Zsolt


Európa Kiadó

Budapest, 2015

288 oldal, 2390 forint