Mottó: „A történelem A Sírkupac nevű kilátóról nézve Családi osztozkodás egy gaz fölverte udvaron Az érméken persze a mit-tudni-kik átszellemült arca De az igazi tét a viseltes kabát a gebe ló Körötte a széltől vijjogó országok A kendős sógorasszonyok Mindez később Amikor a térkép mennydörögve átrendeződik A kilőtt tankok és a fejbe lőtt túszok napjaiban Könnyen tűnik föl szükségszerűségnek” (Orbán Ottó: A köztársaság, Az alvó vulkán kötetből)
„Az idő vak ujjai.” Kitapogatják az elgurult pecsétgyűrűt A hideg billentyűzet lankáin. És felzúg a számítógép hardvere. Megérzi a különleges lélek oszcillálását. Az impulzust, amitől még az élettelen dolgok is felkelnek. Az emberré lett költői attitűd - A testté lett ars poetica kisugározza a gyógyító erőt. S újra felhúzza az ujjára a szövetségkötés aranykarikáját. Ezzel írja felül a káoszt. A cinizmust. A rezignációt. S lesz újfent költészet. Írásművészet. Nyelv. S feltámad minden valamirevaló vers. A semmirevaló hiábavalóság ezer évre megkötöztetik. Kijönnek a földből a csontok, a verssorok. S lesz, Aki belelehelje a lelket-szellemet. A logoszt. Aperion is kap új jellemet. S ami szét-konstruált volt, lesz újra kerek. Összeáll valami, ami a múltban illúzióként létezett. Mint saját folytatódásuk, Megtalálja a megértés az eseményeket. S áthatja a világot az útmutatás, s ott lesz minden Dolog felett, mint megannyi ékezet. S megnyilvánul végül, ami eddig Láthatatlanként létezett. Polifóniájának bonyolult tisztasága Unikális szövevény.