Optimista pesszimizmus

SINIŠA TUCIĆTYAL ORCSIK ROLAND BESZÉLGET

Idén a járvány miatt a PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál részben az internetre költözött. A fesztivál vendége volt Siniša Tucić Újvidéken élő szerb költő, akivel a Tiszatáj szerkesztője, Orcsik Roland beszélgetett. A szerb nyelvű videó, melynek szerkesztett leiratát is közöljük, most portálunkon debütál.

Siniša Tucić (1978) Szerb költő. Eddig négy verseskötete jelent meg: Betonska koma (Betonkóma, 1996), Krvava sisa (Véres csöcs, 2001), Nove domovine (Új hazák, 2007), Metak (Golyó, 2012). A háborús kilencvenes években a rezsimellenes MAGNET nevű performer csoport tagja volt. Magyarul eddig a Fosszília, a Forrás, az Ex Symposion, a Sikoly, a Tiszatáj, az 1749 illetve a Versum közölte az írásait.

Orcsik Roland: Üdvözöljük a PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál hallgatóit, követőit, nézőit. A járvány miatt idén online formában is zajlik a PesText. A fesztivál jelszava a Reset. Hogyan látod az írói, költői helyzetedet, szerepedet, lehetőségeidet a technoszférában? Vajon az online tér megnövelheti az olvasói bázisodat? Hogyan éled meg az internetes kommunikáció lehetőségeit?

Siniša Tucić: Először is hadd mondjam el, hogy örülök, hogy a PesText Reset fesztiválján szerepelhetek. Sajnálom, hogy idén nem lehetek veletek Budapesten, mégis remélem, lesz még alkalom, hogy találkozzunk élőben. Ezúton köszöntöm a fesztivál minden vendégét, az irodalomkedvelőket Magyarországon és Budapesten. Rátérnék a Covid-19 világjárványra, ami miatt ebben formában kommunikálunk. Kérdés, vajon létrejöhetett-e volna ez a járvány ebben a formában a XX. század hetvenes, illetve nyolcvanas éveiben, amikor még nem létezett internet? Abban a helyzetben találtuk magunkat, hogy ellehetetlenült a fizikai kapcsolatunk és találkozásunk, ám az internet által kommunikálhatunk. Az internet vált az emberek találkozásának egyedüli helye, ez biztosít számunkra teret, a képernyőn keresztül. Na most, vajon ez megváltoztatja az irodalmat? Sok járvány volt a történelemben. Rendelkezésünkre áll Boccaccio Dekameronja, aki leírja, hogyan meséltek egymásnak az emberek karanténban a járvány idején. Ott van Camus Pestise, Borislav Pekić Veszettsége. A szerb író, Borislav Pekić arról írta a regényét, mi történik akkor, amikor a járvány megtámadja a londoni Heathrow repülőteret, legírja az emberek mindenféle izolációs és csoportos felosztását, a viselkedésüket. A mai járvány újdonsága, hogy nincsen központja a járványnak, nincs elhatárolt tere, amelyben elszigetelték az embereket. A Covid-19 bolygószerte decentralizált, abban a helyzetben vagyunk, hogy bárhol a bolygón kommunikálhatunk a másikkal, közben meg nem találkozhatunk a szomszédainkkal. Ez egy teljesen új helyzet.

– Szerbiában sokkal szigorúbb intézkedéseket vezettek be, mint Magyarországon és másutt. Kijárási tilalmat, bizonyos időszakokban tilos volt elhagyni az otthonokat. Írtál ebben az időszakban, a költészet belső emigrációjába vonultál?

– Be kell ismernem, hogy igen és nem. Valamit csináltam. A körülményeknek köszönhetően ebben az időszakban jelent meg az ötödik verseskötetem, a Mechanikus monstrumok (Mehanički monstumi), amelyet először a Facebookon láttam, online formában. A könyv szerkesztője, az ismert szerb költő és kiadóvezető, Zvonko Karanović korábban elküldte emailen a borítótervet, a könyv később került a kezembe. Megnéztem néhány filmet, elolvastam két-három könyvet. Adtam néhány interjút az aktuális helyzetről, vagyis valamilyen módon részt vettem az egészben. Néhány helyen nyilatkoztam az országunkban tapasztalható kulturális viszonyokról, különös tekintettel a kultúrális szférában dolgozókra, akiknek egyébként is nehéz. Az ő helyzetük a járvány idején még jobban leromlott, különösen azoknak, akik nyilvános fellépéseken vesznek részt, akik csoportokban dolgoznak, akiknek a munkája az emberekkel és a közönséggel való közvetlen kapcsolattól és interakciótól függ.

– Említetted Borislav Pekić regényét, a magyarul is megjelent Veszettséget (Besnilo). Ez egy terjedelmes, vaskos könyv…

– Régen olvastam, így nem igazán emlékszem a részletekre.

– Rendben, akkor beszéljünk a műfordításról, hiszen Pekić könyve és a Te verseid is műfordítás során váltak elérhetővé a magyar olvasó számára. A műfordítás nemcsak a miénkhez hasonló kis kultúrák számára, hanem a nagy kultúrák szempontjából is fontos. A világirodalom nem létezhetne műfordítás nélkül. A PesTexthez hasonló fesztiválok sem létezhetnének műfordítás nélkül. Kijelenthetjük, ez nem pusztán a költészet, a próza fesztiválja, hanem a műfordításé is, amely lehetővé teszi a kölcsönös kommunikációt. A nyelv az író számára egyrészt rés a külső és a belső világra, ám a kultúrák találkozása szempontjából akadály, elválasztó határ. Jugoszláviában is kulcsfontosságú volt a fordítás, a jugoszláv irodalmak a műfordításnak köszönhetően kerültek szinkronba a világirodalommal. Hogy látod a mai szerb költészetet, prózát ebből a szempontból? Milyen szinten játszik szerepet a fordítás, a kortárs szerb irodalom mit köszönhet a fordításnak?   

– A fordítás mindig kétélű kard. Léteznek természetesen jó és rossz fordítások. Egyesek úgy tartják, hogy a versfordítás igazából új versírást jelent. A fordítónak, akár költő, akár nem, át kell vinnie a költészet szellemét. Ugyanígy ismernie kell a hátteret, amelyben létrejött az a költészet, hogy adekvát módon fordítson a másik nyelvre, hogy kommunikáljon az olvasóval, aki nem ismeri a nyelvet, amelyen a vers íródott. Elég sok fiatal költő van ebben a térségben, akinek a verseit lefordították. A polcomon található egy versválogatás, az Eintrittskarte című panoráma, amelyet a nagybecskereki Ulaznica folyóirat adott ki. Nagybecskerek/Zrenjanin egy vajdasági város Szerbiában, ott készült a kortárs szerb versválogatás a német nyelvterülethez. Dragana Mladenovićnak megjelent németül a verseskötete. Ami a magyar nyelvet illeti, ott van pl. Maja Solar, akinek a szintén újvidéki Orovec Krisztina tolmácsolásában jelent meg magyarul a kötete. Létezik kommunikáció költők és költőnők között, akik a Vajdaságban élnek, akik magyarul és szerbül írnak. Közös felolvasó-esteket szervezünk. Majd az idő megmutatja, mennyire fog ez hatni a közös irodalmi térség létrejöttére.

– Te nem foglalkozol műfordítással, ugye?

– Nem. Nem ismerem annyira jól az idegen nyelveket.

– Nemsokára megjelenik a magyar válogatásköteted a fordításomban. Eddig egy kétnyelvű, angol-szerb nyelvű köteted jelent meg. Mi a tapasztalatod, a műfordítás új irodalmi kapcsolatokat, barátokat hozott? Hogy éled meg a lehetőséged, hogy a költészeted egy másik nyelvben reinkarnálódik?

– Valamelyik nap beszéltem egy indiai költővel. Elküldtem emailen neki a Szétszórt jelszavak (Pobacani pasvordi) című válogatáskötetemet, amelyet a költőnő, Nina Živančević fordított angolra. Ő is elküldte nekem a verseit angol fordításban, én azonban kicsit lusta vagyok, így még nem válaszoltam neki. Ő szintén izgalmas verseket ír. Nem küldözgettem még sokfelé az angolra fordított verseimet, ám bízom abban, hogy az embereknek lesz alkalmuk, hogy angolul hozzáférjenek a munkáimhoz.

– Remélem, hogy a magyarra fordított válogatásköteted is szintén elvezet magyar irodalmi kapcsolatokhoz. A könyv az év végéig jelenik meg a balatonfüredi Tempevölgy Kiadónál, a hozzá kötődő események, bemutatók online térben zajlanak majd. Remélhetőleg jövő tavasszal vendégül láthatunk Magyarországon. Te már felléptél egyszer Budapesten, a FISZ által szervezet, traumával kapcsolatos irodalmi fesztiválon.

– Igen, egyzer egy barátommal, a spliti költővel, Marko Pogačarral közösen léptem fel Budapesten. Egy klubban zajlott a beszélgetés, egy olyan helyen, amely egykor tán fogorvosi rendelő volt. Senki sem szeret fogorvoshoz járni, ám az emberek szeretnek verset olvasni. Sajnálom, hogy nem maradhattam kicsit tovább, hogy lássam is Budapestet. Remélem, lesz alkalom, hogy Ti is Újvidékre jöjjetek, mindig is szívesen látunk titeket, és ugyanígy szeretnék én is Magyarországra utazni. Mégis, valamennyire hiszek az online térben. Az online kommunikáció összecsődítheti az embereket, nagyon hasznos lehet, ám számomra nincs semmi sem a személyes találkozás nélkül.

– Szegeden is vendégeskedtél, ahol ugyanúgy rövid időt töltöttél, mint Budapesten, mégis, mik voltak az első benyomásaid?

– Észrevettem, hogy Szeged és Budapest sokkal jobban megőrízték a régi épületeket, a régi város hangulatát, érezni bennük Közép-Európa elmúlt idejének patináját, amelyről a magyar Konrád György és a szerb Danilo Kiš írtak. Sajnos, Újvidék az utóbbi 50 , és különösen az utóbbi 20 évben jelentősen átalakult építészetileg. Számos régi utcát leromboltak, a magánbefektetők új lakóépületeket húztak fel, amelyek színvonala sokszor kétséges, oda csak aludni járnak az emberek. Mindenhol gyorséttermek nyíltak, és nincs többé közép-európai szellem. Erőszakosan ragyogó utcákon járunk, ezek a tranzíciós neoliberalizmus emlékművei. Az a benyomásom, hogy Szeged és Budapest kicsit lelassították és megőrízték a régi architektúrát, amely a városok identitását képezi.

– A verseidet olvasva az az érzésem, hogy a költészeted architektúrája az avantgárd irodalomhoz kötődik. Nem pusztán a forma és a nyelv tekintetében, hanem az aktivizmuséban is. Úgy gondolod, a költészetnek van mozgalmi, aktivista szerepe?

– Hát ez nehéz. A vers semmit sem tehet. A költészetet egy bizonyos szűk kör olvassa. Ami tán nem is rossz. Mi gyakran azt hisszük, az emberek nem olvasnak verseket, ugyanakkor mégis vannak versolvasók. Nem egészen van úgy, ahogyan gondoljuk. Megtörténhet, hogy valaki elolvas egy verset, majd továbbadja, és amikor az ötödik, tizedik kézben jár, valami megmoccan a valóságban, a világban. A költészet konstatálhatja az időt, a korszak szellemét. Nincs hatalma, mégis én azzal a szándékkal írok, hogy a vers valamit bemozdítson, hogy a világhoz szóljak, a hatalom bizonyos struktúráihoz, az egyszerű olvasóhoz, aki tisztában lesz az elnyomással, hogy az olvasó, akár íróról van szó, akár nem, magára ismerjen a versben, hogy lelepleződjön a politikai igazságtalanság, és ezáltal kis lépésekkel jobbakká váljunk.

– Reméljük, hogy a PesText fesztivál is aktív kapcsolatba hozza az irodalmat az olvasói közönséggel. Noha ezt most online zajlik, ami egészen más helyzet. Mégis, ahogyan Te magad is állítottad, ez is tán hozzájárul ahhoz, kis lépésekben, hogy a világ élhetőbb legyen. Nem pesszimizmussal zárjuk tehát a beszélgetésünket. Mi optimista pesszimisták vagyunk. 

– Igen, látjuk egymást Újvidéken.

– Remélem, tavasszal élőben látjuk egymást, különböző kocsmákban, éttermekben, jakuzzi-medencékben, a luxus minden elképzelhető helyein. Hogy a magyarul megjelent kötetedet a magyar olvasókkal együtt fogjuk megünnepelhessük! 

– S hogy nem kell majd maszkot hordanunk! Természetesen, egyelőre hordjuk csak őket, óvatosnak kell lennünk.