Olvasmány

Az írás érdekfeszítő témájának és nem túlságosan terhelt nyelvezetének köszönhetően az olvasót nem veszíti el, sőt meghívja egy párbeszédre. A továbbiakban jegyzettek a kötet által inspirált kérdésekből születtek. Sokkal inkább az együtt gondolkodás eredményei, mintsem egy negatív kritikai tulajdonság hozadékai.

A szerzőt alapvetően az foglalkoztatja, hogy mi a drámában az elmesélés, a történetmondás ideális formája. Feltételezi a monológ, a monodráma és ezek különféle variánsainak elsőbbségét: „[d]e vajon valóban a monológ-e a történetmesélés leginkább drámába illeszthető formája? […] Nemcsak azt bizonyítom, hogy van olyan narratológiai elmélet, mely alapján minden drámának nevezett mű narratívnak tekinthető, hanem azt is, hogy van olyan drámatípus, ami ráadásul diegetikusan is narratív szövegként értelmezhető. Ez a drámatípus pedig a mono/lóg dráma” (9, 14). A felvetés egésze a definíciós kényszert hordozza, hiszen a dolgozat újra és újra igyekszik a mono/lóg jelentését megadni. A bevezetőben közölteknél ugyanakkor jobbat nem talál: „[k]ortól függetlenül sűríti [a kötet] a (bármikor) monodrámának nevezett műveket, a monológalapú drámákat és a monológ szerkezetét használó szövegeket és egyéb kapcsolódó formákat, műfajokat, mint a vallomás, gyónás vagy soliloquium. A mono/lóg dráma kifejezés írott szövegekre vonatkozik, ahogy e kötet középpontjában is azok állnak, de ettől függetlenül kapcsolatban áll színpadi műfajokkal, mint a one-man-show vagy a szólóelőadás, de csak annyira, mint amennyire az írott szöveg képes magába foglalni a színpadi alkotás eseményszerűségét, szerkezetét” (12, kiemelés az eredetiben). A kiindulás aggálya végig megmarad az olvasóban: vajon a dráma és bármely előadásra szánt szöveg elválasztható lenne ily mértékben a színháztól, az előadóművészettől? Balassa Zsófiában is lehetnek kételyek, ezért tér ki erre (pl. 59). Talán egy mélyebb színházelméleti vizsgálat vagy egy még futó, elérhető előadás elemzése mentesíthetné a kutatót (is) önnön kétségeitől.

Az olvasási módokat azonban tágíthatta volna egy kevésbé rigorózus, feszes elméleti merítés. Esetlegesen a múlt, a történelem interpretációtól függő, így fiktív voltát ki tudta volna domborítani. A kisebbségi közösségképzés sajátosságainak leírásában, így A gát című dráma fejtegetésénél segíthették volna a történelem elmondhatóságáról valló szövegek (pl.: Paul Veyne: Comment on écrit l’histoire). Magyar szerzők közül például Visky András művei szüntelenül kapcsolódnak a kérdéskörhöz. Éppen Visky András egyik leghíresebb szövege, a Júlia egy monodráma.

A Balassa Zsófia által választott darabok kínálják magukat. Ezek közül csak párról szólok ebben a kritikában. Tennesse Williams jobb színészek számára jutalomjáték figurái közül nem egy a monodráma szereplőjének jegyeit veszi magára. Az Üvegfigurák Tomja maga egy narrátor. Az emlékezések nagy része hozzá köthető, még akkor is, ha több beágyazott múltidézés van. A többi szereplő emlékezése tudniillik nem jelenhetne meg az övé nélkül. Ennek szemléltetésére mutat ábrát a könyv. A fejezet valódi tétje a memory-play műfajának ismertetése a Tennessee Williams-i szerkesztésen belül („a memory-play esetében a narrátor nem csak azt szabja meg, hogy mit, hanem azt is, hogy hogyan láthatunk […] A memory-play azt az illúziót kelti, hogy az emlékezés a dráma jelenében történik, az emlékezés aktusa is reprezentált”, 117). Az Üvegfigurák ábrázolja legfőképpen a múlt felidézésnek keretezett rendszerét, ám Tennessee Williams más drámájában szintén nagy szerepet kap a már lezajlott akár egy kiemelt alak emlékezése és annak elmondása révén (pl.: A vágy villamosa).

Nagy András Alma című írását humorosan One-Woman-Show-nak nevezi. A munka Alma Mahler-Werfel életére fókuszált, invenciózus és egy lehetséges előadáshoz az összes színészi kvalitást megkövetelő szöveg. A mű olvasása közben lehetetlen nem színházi megvalósításban gondolkodni, talán másképpen befogadhatatlan, hiszen állandó tekintetváltást, címzettváltást próbál benne Alma alakja. A nő vendégét várva végbevisz egy próbát, amelynek során életét, kapcsolatait és a korabeli szellemi közeg mindennapjait eleveníti fel. Az Alma legalább annyira szól a színházművészet mechanizmusairól, mint amennyire finoman érzékelteti a női beszéd, alkotás emlékezésben való előretörését. Ez utóbbit vázolja Balassa Zsófia.

Ezek XX. századi továbbélésével számol a kötet. A közönség megszólításának fokozatait is leltározza. A fejtegetés szemléltetése folyamán talán hasznos lett volna olyan előadás tárgyalása, amely a magyar nyelvű közösség számára még felvételről elérhető és kultikusnak mondható. Erre egy XX. századi példa Ruttkai Éva „Parancsolj velem tündérkirálynő” estje (https://youtu.be/CcGCleVT0ck), amelyben több megszólítástípus sűrűsödik.

Balassa Zsófia könyvének igazi erénye egy kérdéskör felvetésének vállalása a magyar tudományos közegben. A szerző kétkedéseit az olvasó előtt nem titkolja, így egy párbeszéd lehetőségét nem veti el a befogadóval. A kockázat beiktatása merész és egyben nagyon megnyerő. A jelen kritika ezért elismerő a kötettel szemben. Az Amikor a dráma elbeszélőt keres című munka egy jövőbeni kutatás egyik első lépcsője, a későbbiekben remélhetőleg előadásokról is többet olvashatunk a szerző könyveiben.

Kovács Flóra

(Megjelent a Tiszatáj 2021. novemberi számában)

Kronosz Kiadó, SziTu

Pécs, 2019

323 oldal, 3200 Ft