Oláh András versei
poros kövekbe törli ingét a nyár
szomjasan tátog a tikkadt folyómeder
kicsorbult tükörként hazudik szemünkbe
meztelen mellünkbe karmol a nap
remegő fűszálak tövében
álmok kuporognak kimarjult testtel
– lúdbőrző félelem: lekaszált
mosolyok emléke fojtogat –
szemed meleg tavában álmok vitorlái
kezed ölelés-emléket rejteget
kifakult arcod megkarcolt vallomás
[poros kövekbe]
poros kövekbe törli ingét a nyár
szomjasan tátog a tikkadt folyómeder
kicsorbult tükörként hazudik szemünkbe
meztelen mellünkbe karmol a nap
remegő fűszálak tövében
álmok kuporognak kimarjult testtel
– lúdbőrző félelem: lekaszált
mosolyok emléke fojtogat –
szemed meleg tavában álmok vitorlái
kezed ölelés-emléket rejteget
kifakult arcod megkarcolt vallomás
tartozásaink
mi maradna ha emlékeinkből kivonnánk
a könnyeket… hiába lapoznánk vissza…
örök kísérőink a restanciák de fölöslegesen
tartjuk számon tartozásainkat ha nem
engedjük magunkat megmotozni mert ez
nem az örömről szól és nem is a vágyról
csupán a múlt megszenvedett perceit
osztjuk vissza hogy ki lehessen bírni
holnapig… mert itt nincs feleselés
nincs visszabeszéd – csak hiányjelek
amikért felébredni talán még érdemes
a kikezdett idő
a befejezetlen múlt a pillanat
mutációja: őrzője a fájdalomnak
a kitakart magánynak a meztelenre
vetkőző hiánynak a szomjas
hűtlenségnek
a lezárt múlt erőtlen béke
megadásba csomagolt dac
amely titkolt sebeket áldoz fel
s így válik bérgyilkosává
az emlékeinknek