Tiszatájonline | 2020. október 18.

Oláh András versei

poros kövekbe törli ingét a nyár
szomjasan tátog a tikkadt folyómeder
kicsorbult tükörként hazudik szemünkbe
meztelen mellünkbe karmol a nap
remegő fűszálak tövében
álmok kuporognak kimarjult testtel
– lúdbőrző félelem: lekaszált
mosolyok emléke fojtogat –
szemed meleg tavában álmok vitorlái
kezed ölelés-emléket rejteget
kifakult arcod megkarcolt vallomás

[poros kövekbe]

poros kövekbe törli ingét a nyár

szomjasan tátog a tikkadt folyómeder

kicsorbult tükörként hazudik szemünkbe

meztelen mellünkbe karmol a nap

remegő fűszálak tövében

álmok kuporognak kimarjult testtel

– lúdbőrző félelem: lekaszált

mosolyok emléke fojtogat –

szemed meleg tavában álmok vitorlái

kezed ölelés-emléket rejteget

kifakult arcod megkarcolt vallomás

tartozásaink

mi maradna ha emlékeinkből kivonnánk

a könnyeket… hiába lapoznánk vissza…

örök kísérőink a restanciák de fölöslegesen

tartjuk számon tartozásainkat ha nem

engedjük magunkat megmotozni mert ez

nem az örömről szól és nem is a vágyról

csupán a múlt megszenvedett perceit

osztjuk vissza hogy ki lehessen bírni

holnapig… mert itt nincs feleselés

nincs visszabeszéd – csak hiányjelek

amikért felébredni talán még érdemes

a kikezdett idő

a befejezetlen múlt a pillanat

mutációja: őrzője a fájdalomnak

a kitakart magánynak a meztelenre

vetkőző hiánynak a szomjas

hűtlenségnek

a lezárt múlt erőtlen béke

megadásba csomagolt dac

amely titkolt sebeket áldoz fel

s így válik bérgyilkosává

az emlékeinknek