Csíkos kavicsok között liliom
A nézés gondolkodik, mondta. Marcel Duchamp nagy tisztelője volt. Avantgardista költőnek indult, és a spanyol polgárháború tisztító élménye tárt új horizontokat a mexikói forradalom hagyományaiból fogant lírája előtt. A Napköve presbitere. A Futóhomok prófétája. A Meztelen jelenés lírikusa. A Fekete sugarak papja. Hitelesgrammateusz. Érosz és szellem kontaminációjának ékszerésze, filozófusa. Extravagáns herceg. Nem tarolta le a brutalitás, az ellenkezés, amit rázúdított a valóság. Inkább éltette az esszencia, a változatosság, a bölcseleti felfénylés, ragyogás. A maja és az azték tradíció. A haiku gyöngyház berakásos mikroprocesszoraként, piacvezető kerubként őrizte az esztétikum oltárát. Az etruszk szobrokra jellemző, drótvázas textusok emeritusa. Az esszé, a kulturális antropológia mestere. Történetek doktora. Lángész, akit olvasói a legfelsőbb trónra helyeztek. A szenzibilitás egyetemes apostola, akinek a tanítása valódi tehermentességet és kötetlen gondolkodást sugallt, egyfajta titkokra való nyitottságot, amivel mindent a maga javára fordíthat a testté lett illúzió, a partikularitás felett diadalt arató képzelet. A tökéletes ízlés kifinomult eleganciájának hamisítatlan ikonja. Bolano előképe. Az örökkévalóság, a végtelen tér-görbületének megéneklője. Roman Jakobsonnak adresszált verséből egy citátum. „Aközött, amit látok, és amit mondok, amit mondok, és amit elhallgatok, amit elhallgatok, és amit álmodok, amit álmodok, és amit elfelejtek: az a költészet.” (Somlyó György fordítása)
