Nyuca és a transzgressziók

TUDÓSÍTÁS A 2021-ES FISZ-TÁBOR 2. NAPJÁRÓL

Egy év kihagyás után, idén Királyrét sok mindent megélt terei helyett a budapesti Gólya Presszó adott otthont a Fiatal Írók Szövetsége táborának. Augusztus 13. délutánján a három napon át tartó „napközi” közepére érkezünk, az egyre szaporodó lépcsőnyikorgásokból ítélve a líra, próza, kritika és gyerekirodalom műhelyekből már szivárognak fel a résztvevők a tetőteraszra, a napernyők kinyílnak, a két vendég elfoglalja helyét, az elszórt, privát beszélgetések kollektív figyelemmé alakulnak, megkezdődnek a műhely utáni programok.

Miután Zelei Dávid kihirdeti a „Mi a FISZ van?”-pályázat győzteseit és Tóth-Czifra Júlia a szombati közös felolvasásra invitálja a táborozókat, a mikrofon Elekes Dóra elé kerül több figyelemfelkeltő képeskönyv társaságában. Elekes Dóra első kérdését rendhagyó módon a közönséghez intézi, hogy felmérje mennyire ismerik a „fiatal írók” a bemutatni kívánt szerző életművet és mennyire kell azt valóban bemutatni nekik. A Dóra mellett ülő Dániel András maga elé mosolyog és csöndben konstatálja, hogy a 20-as, 30-as korosztályban is népszerűek a művei, leginkább a kuflik.

Azonban a képeskönyvekig hosszú és kanyargós út vezetett az író, illusztrátor számára. Dániel András mesélt gyerekkori dilemmájáról, amelyben a képzőművészet és az irodalom egymást kizáró kifejezésiformáknak tűntek, amelyek közül választani kell, majd később munkáiban is sokáig inkább egymással párhuzamosan művelte a festést, készített installációkat, foglalkozott alkalmazott grafikával és írt, szerkesztett gyerekújságot, dolgozott a sajtóban. A Pagony kiadóval való találkozás jelentett ebben fordulópontot számára. Elmondása szerint egy „véletlen helyzet volt, mert egy tabletre tervezett interaktív mese-szinopszis került a Pagonyhoz, aminek én írtam a történetét és készítettem az illusztrációkat is, tehát tulajdonképpen olyan volt, mint egy képeskönyvnek a szinopszisa. Később különböző okoknál fogva meghiúsult a digitális kiadás, de azt mondta a Pagony, hogy egy mesekönyvet szívesen csinálnának belőle, ha írok további történeteket. Ez lett az első könyvem a Matild és Margaréta, avagy boszorkányok a Bármi utcából.”

Elekes Dóra kérdései ezután a műhelytitkok labirintusába vezetik a hallgatóságot, amelynek pikantériáját az adja, hogy Elekes és Dániel épp egy közös könyvön dolgoznak, előbbi szerkesztői, utóbbi írói minőségben. Kérdésként merül fel, hogy Dániel András inkább a szövegből vagy a képből szokott kiindulni? Hogy milyen érzéseket kelt benne és milyen belátásokkal gazdagodik, amikor nem ő illusztrálja saját szövegeit? Végül pedig a gyerek- és felnőttirodalom határvonaláról beszélgetnek. Dániel András alkotófolyamata kiindulópontjának a szöveget jelöli meg, de előfordult már vele, hogy egy vizuális ötlet alapján a képeskönyv grafikáját találta ki elsőnek. Persze, ha képben gondolkozik, akkor is a szöveg koncepciója követel magának elsőbbséget a tervezés során. Dániel szerint teljesen másfajta helyzet, amikor valaki más illusztrálja az ő szövegét. Nem szeret beleszólni és a saját elképzeléseit ráerőltetni a grafikusra, bár átél ilyenkor némi kiszolgáltatottságot, de inkább izgalmasnak tartotta azt a két alkalmat, amikor ilyen helyzetbe került. Ráadásul most is hasonlóban lehet része, igaz, ezúttal egy felnőtteknek készülő könyv kapcsán, hiszen az Elekes Dóra által szerkesztett „bestiráriumot”, amin több más írótársával dolgoznak sem ő illusztrálja. A Nyucából (értsd: nyúl és cica hibridje) való felolvasás után (melyben egy-két szótalálmány annyira viccesre és kacifántosra sikeredett, hogy az az olvasás folyamatosságát bár csorbította, de a hangulatot megemelte) fontosnak tartja beszámolni a keletkezés körülményeiről: „Úgy kezdődött hogy többen voltunk író-olvasó találkozón és addig hülyéskedtünk és vadítottuk egymást először szóban, majd levelezésekben, amíg tényleg egy könyv lett belőle. Egy olyan könyv, ami tudományos munka is, hiszen vannak benne többek között etnográfiai, orvostudományi szövegek is.” Nyuca bestiráriuma megalapozta a gyerek-felnőttirodalom határaira vonatkozó kérdésre adott válaszát, ugyanis Dánielnél nincs olyan, hogy konkrétan valamilyen korosztálynak ír, inkább a Mosonyi Alíz- és a Lázár Ervin-féle vonalat tartja izgalmasnak, amelyek egyszerre olvashatók meseként és felnőttirodalomként is.

A beszélgetés végéhez közeledve elérkezik a nézői kérdések ideje, amelyek további izgalmas irányokat nyitnak ki, mind gyakorlati, mind elméleti síkon. Előkerül például a szerző Kufli-rajzfilmekhez való viszonya, amelyből Dániel leginkább a rajzfilm-mesekönyv médiumváltás okozta kompromisszumokat emeli ki, hiszen a Cartoon Networkön szocializálódott közönséggel mind dinamikában, mind színekben fel kell venni a versenyt, így nem állta volna meg a helyét az eredeti ötlet, melyben „a kuflikat egy belassult dolognak képzeltem el.” Egy idő után ráadásul a film visszahatott a könyvre, hiszen a mozgásban és Scherer Péter hangján megelevenített figurákat nem lehet figyelmen kívül hagyni, így „most már mikor írom én is Péter hangján képzelem el a kuflikat.”

A programsáv további részét egy monstrumblokk tölti ki, amely az erdélyi és a vajdasági magyar nyelvű kortárs irodalom bemutatására tesz nagyívű és tanulságos kísérletet. Először Juhász Tibor beszélget két 2019-ben megjelent verseskötet szerzőjével Sánta Miriámmal és Serestély Zalánnal. Juhász először a kötetek szempontjából jellegadó versek felolvasására buzdítja a szerzőket. Míg Zalán hangján a fekete jószág című szöveg dinamikai-anaforikus struktúrái válnak fontossá, addig Miriám kimért, figyelmesen hangsúlyozó tempója inkább a jelentés(ek)en való elidőzésre ad lehetőséget. Sánta Miriám a Címtelen föld című versét olvassa, ami azért lehet kitüntetett jelentőségű, mert a program éppen ezt a címet viselő antológiáról való beszélgetéssel zárul, így egyfajta keretes szerkezetet ad a napnak. A kötetekből való ízelítők elcsendesülésével Juhász azonos kérdést szegez a szerzőkhöz, mégpedig a kritikák által is hangoztatott (valamint a felolvasás során is nyilvánvalóvá vált) Babits-költészethez való viszonyukról, valamint a képviseleti költészethez való hozzáállásukról. A közös hűlés szerzője számára Babits leginkább Nemes Nagy Ágnes meglátásain keresztül foglalkoztatja, így különösebben szoros viszony nem fűzi a Fekete ország írójához. A felolvasott fekete jószág című vers (amely explicitté tehetné ezt a viszonyt) például úgy keletkezett, hogy Serestély olyan verset keresett, amelyre jól rá tudna rappelni egy saját szöveget – ez nála egy bevált módszer. A képviseletről pedig úgy gondolkodik, hogy „szerintem nincs olyan ember, aki felkel és azt mondja, hogy én egy kisebbségi költő vagyok. Én ebben a kötetben csak próbáltam traumatikus családtapasztalatokkal foglalkozni. És sajnos úgy látom, hogy nagyon sokunknak hasonló az apa-tapasztalata, ezért nem kellett azon gondolkoznom, hogy más miért ne tudná ezt magáévá tenni, vagy hogy az erdélyi apák alkoholistábbak-e mint a budapestiek?” Sánta Miriám azt emeli ki, hogy a Hétfőn meghalsz című kötet versei 2016 és 2019 között keletkeztek, így a felolvasott szövege is egy korábbi műnek mondható, amit ma már lehet nem szerkesztene bele első kötetébe. Mindenesetre a „fekete” számára sem egy Babits által költészetileg uralt szóként jelenik meg, hanem sokkal inkább a személyes viszonyát próbálta megírni, hogy például miért jár ő mindig feketében.  A költő úgy ítéli meg a képviselet kérdéskörét, hogy: „itt egy dilemma van, mert én egy individualista álláspontot képviselek, például a felolvasott szövegemben is, de mások mégis belelátják a saját problémáikat. Nem beszélhetek más nevében csak a saját nevemben, de mégis egy közösséghez tartozom. Itt az a kérdés, hogy mennyire fontos számomra a közösségem. Tehát program nincs amögött, hogy képviseleti költészetet írok, de társadalmi machináció van.”

Juhász ezután önállóan vizsgálja a köteteket. Sánta Miriám versnyelvében észrevételezi a kódok és határátlépések kapcsolatát. Ebben az összefüggésében Miriám osztja Juhász meglátásait, de kiemeli, hogy ezen struktúra előállításának a fele Horváth Benji szerkesztő érdeme, valamint azt is, hogy a kötet kapcsán nem csak az olyan explicit transzgressziók a fontosak mint az országok közötti utazásélmények, hanem a testi, zenei és egyéb kulturális kódok közötti differenciák és relációk is.

Juhász Tibor ezután Serestély Zalán kötetére tereli figyelmünk fókuszát. A kérdező a közös hűlésben domináns versformákról, egyáltalán a szerző formákhoz való viszonyáról és a versbeszélők általában baloldali alapállásáról kéri ki a véleményét. Zalán nagyon ritkán ír formaverseket és hallgat zenét, így versíráskor azon munkálkodik, hogy olyan „zenét”, zeneiséget kölcsönözzön szövegeinek, amely számára is hallgatható. Serestély a versek béli baloldaliságot úgy tudja megfogalmazni, hogy szerinte „a vers ott kezdődik, ahol felsértjük a privát és a publikus közti határt. Ha nem is lesz ez egy programkötet, de benne van a kötetben, hogy szeretném felsérteni a privátot.”

Juhász végül a jövőbeli tervek felé nyit kérdésével perspektívát, továbbá arra kíváncsi, hogy milyen érzés 2021 nyarán egy 2019-es könyv bemutatóján lenni? Tudnak-e újat mondani a versek ennyi idő után? Miriám az eltelt évek kapcsán arról számol be, hogy általuk felismerte mely versek állják ki és melyek nem az idő próbáját. Zalánnak inkább zárványszerűvé vált ezáltal a saját kötete, mert szereti, hogy a könyveknek van utóélete és sajnálja, hogy a pandémia miatt ez elhalt. A jövőben Sánta Miriám megpróbál felkéréseinek eleget tenni újabb és újabb szövegekkel, valamint a fotózás iránti szenvedélyének élni. Serestély Zalán most elsősorban két kicsi fiának szeretne „eleget tenni”, de közben dolgozik olyan esszéverseken, amelyek az első verseskötete (Feltételes átkelés) kondícióira reflektálnak.

A FISZ-táborra rásötétedett, de a programok továbbra is megtöltve tartják különböző (író)generációkkal a tetőteraszt… A szünetben a lépcsőn ülve egy műhelyvezető társalog műhelyezőjével. Az egyik asztalnál (mint egy rossz vicc kezdetén) egy kortárs költő, egy ex FISZ-elnök, meg valakinek az ismerőse értekeznek. A másik asztalnál egy tudósító keze megáll, poharáért nyúl és összeakad egy ott dolgozóéval. Bár nagy a kísértés a poénkodásra, de ők félpillantásokkal kommunikálják le a helyzetet: „most munka van!” és mennek tovább, ki mentális, ki fizikai síkon. Következik a Hervay Könyvek bemutatása Pataki Viktor kérdéseivel, aki azért ajánlja Mărcuțiu-Rácz Dóra, Sztercey Szabolcs, György Alida műveit, mert azok meghökkentik az olvasót és éppen ezáltal nyújtanak katartikus élményt. Pataki olvasatában a két líra- és a prózakötet közös pontjai a traumák, de nem a traumairodalom elkoptatott értelmében, hanem azáltal, hogy az egyes szövegek bár nem teszik kirakatba a traumákat, mégis megjelenik és valamilyen szinten szervezőelvvé válik az bennük. A már minden nő hazament szerzője, Mărcuțiu-Rácz Dóra úgy gondolja, hogy bár a kötet (az ember és a természet kizsákmányolásról szóló) mottója direkt és konfrontáló módon működik, de a szövegek ennél jóval implicitebbek. Sőt, vizionált traumákról van szó a kötetben, szóval inkább a „mi lenne ha a trauma megtörténne” kérdése mozgatta az íráskor. Sztercey Szabolcs szerint a Plüssbolygóban a trauma sosem direkt bántás, inkább a reflektálatlanság hiányából fakadó frusztrációként jelenik meg. A szekció egyetlen prózakötetében pedig inkább a visszaemlékezésen van a hangsúly – mondja György Alida – például egy disznóvágás teljesen természetes, de utólag külső szemmel nézve egy brutális cselekedet. A trauma könyvében inkább a tudatosodás folyamatában jön létre, amikor nyelvet kapnak hozzá a szereplők.

A beszélgetés vezetője további kérdéseket intéz a szerzőkhöz, ezúttal egyénítve. Dóra kötete kapcsán arra kérdez rá Pataki, hogy jól látja-e, hogy a nőiség, a nő mint tárgy, a nők tárgyai, és a hagyományosan nőinek mondott megszólalásmódok válnak nyelvi problémává? A szerző azt emeli ki, hogy fiús kislányként a ráirányuló fokozott figyelem nagy szerepet játszott abban, hogy felnőttként érdekelni kezdje a nőiség mint téma. Továbbá többször próbált a könyvben olyan helyzetekkel, tárgyakkal dolgozni, amelyekkel elkerüli a sztereotípiákat, de mégis rájuk tudja vetíteni a női problémákat. Például az egyik szövegben nem egy rúzs, hanem egy telefon válik „női tárggyá.”

A kérdező ezután György Alida véleményére kíváncsi arról, hogy szerinte mennyire olvasható egy felnövéstörténetként a könyve, mert mintha az elbeszélők perspektívájában lenne egy klasszikus fejlődéstörténeti narratíva. A szerkesztés során vált ez fontossá – mondja Alida –, de az írás folyamatában ez még egyáltalán nem volt tudatos.

Végül a Plüssbolygó című könyvvel kapcsolatban az antropológiai nézőpont lebontására való törekvés merül fel kérdésként. Sztercey Szabolcs intenciója az volt, hogy egy eltartó, dokumentáló jellegű versnyelvet állítson elő. Ebben inspiráció gyanánt a dokumentumfilmek voltak segítségére. A költő azt elemezte „hogyan beszélnek az emberek traumáikról és azt figyeltem meg, hogy mindig van a trauma és az ember között egy izgalmas távolság. Én ezt a felfejthetetlen távolságot próbáltam nyelviesíteni.”

Miután felolvasta Sztercey Szabolcs a Hólé, Mărcuțiu-Rácz Dóra az Amikor el akartam adni, és György Alida a Papírdoboz című szövegeket a négyszemélyes létszám kibővül az előző könyvbemutató résztvevőivel, tehát Juhász Tiborral, Sánta Miriámmal és Serestély Zalánnal, valamint Terék Anna és Kollár Árpád is csatlakozik a kerekasztal-beszélgetéshez, amely a Misszió–vízió címet viseli. A FISZ-tábor délutáni programja innen nézve tűnik tanulságosnak, mert miután öt fiatal, nem Magyarországon élő, magyar szerző szövegvilágába adott részletgazdag betekintést, azután magáról az erdélyi és vele párhuzamosan a vajdasági líratrendekről is tudósít, így nyitva egy nagyobb perspektívát a magyar költészetre. Mindennek apropójául a Címtelen föld című antológia szolgál, amely a „fiatal metamodern erdélyi líra” gyűjteménye. A beszélgetésben többek között szó esik más erdélyi antológiákról, egyáltalán az erdélyi líra meghatározásának problémájáról, műfordítói kérdésekről, például arról, hogy a románról magyarra és a magyarról románra való fordítások mennyiségileg aszimmetrikus viszonyban vannak egymással, méghozzá előbbi javára. Mégis a legtöbbeket megmozgató téma a metamodern líra fogalma körül kialakuló vita. Az antológia szerint a metamodern a modern és a posztmodern között oszcilláló nyelvi magatartás, így a beszélgetés résztvevőinek ez szolgál vitaindítóként. Nagyvonalakban három irány körvonalazódik a kerekasztal során, egyrészt Serestély Zalán foglal igen markánsan véleményt: „A legtöbben érezzük, hogy a posztmodern után vagyunk, így rengeteg kísérlet van arra, hogy minek nevezhetjük azt, ami a posztmodern után jön és a metamodern ezek közül egy. Horváth Benji és André Ferenc próbáltak egy koncepciózus antológiát felvonultatni. Valószínűleg találni kellett egy olyan ernyőfogalmat, ami egy ilyen vállalkozást összetart és a metamodern valamennyire képes összetartani a kötet súlypontjait.” Másik fontos hangadója a beszélgetésnek Sánta Miriám, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy a metamodernség fogalma nem egy válogatás előtti kritérium volt, hanem a szerkesztési folyamat közben jelent meg. Bár a költő „nem akadt le” különösebben ezen a terminuson, de igazat ad a metamodern meghatározását érő kritikáknak, mert túl tágnak tartja a fogalmat. Miriám inkább úgy gondolja, hogy a Címtelen föld egy nagyon hosszan elnyúló Y-generáció kötete. Végül Sztercey Szabolcs véleménye zárta a koncepcióértelmezések sorát, szerinte az „új őszinteség” a közös a kötet verseiben, ami nem iróniamentességet jelent, hanem hogy a versbeszéd kevésbé cinikus, viszont kegyetlenül őszinte.

A FISZ-tábor kerekasztalának és második napjának sikerét talán az bizonyítja legjobban, hogy a hivatalos programsáv befejeztével és a bulisáv kezdetével, még el lehet csípni egy-egy „metamodern”, „képviseleti”, vagy „Nyuca” szótörmeléket a mínuszemeletekről feltörő tánczene kavalkádjában.

Pinczési Botond