Tiszatájonline | 2021. december 14.

Nyirán Ferenc versei

Elhagyatva

Az udvar betonkockái között
fű és gyom türemlik elő, mint
öregember fülében-orrában az
őszülő szőrcsomók. A raktár
is üresen kong, a valaha zajos
forgácsoló műhelyben pedig
árván ácsorog néhány maró- és
esztergagép. A tetőn becsorgó
esőtől már megindult a rozsda
rémuralma is. Csend honol az 
elhagyott üzem minden pontján,
mint egy apokaliptikus háborút
követő dermedt rémületben.
Ilyen lettél te is, még létezel,
vagy, de üzemszerű működésre
már képtelen. Ennélfogva
kifosztva és elhagyatva, végképp
feleslegesen bitorolva a helyet
a világ látható szegletén. Csak
a semmi visszhangzik benned.


Noli me tangere

Rám rakódnak az évgyűrűk egy kizökkent 
idejű kozmosz szegletén. A tér még csak 
meglenne valahogy, ott más a lépték. A 
meggörbült valóságban szeretném magam 
precízen elhelyezni. Rálátás híján nem 
egyszerű, ha nincs meg a távlat, ahonnan 
önmagamra fókuszálhatnék. Számban szavak 
szaporodnak, de nem tudják megragadni 
a létezés elviselhetetlenségét. Próbállak 
beilleszteni a történetembe, ám mintha 
egy másik planétán esett volna meg minden. 
Sárga, savas, sivatagi eső hull rám, nyomában 
agyagos kérget növeszt a testem. Ha megérintesz, 
széttörök.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. decemberi számában)