Firenzém, örvendj, tőled távol élek – bár néha visszajárok álmaimban –, mióta kész a rám mért végítélet, amelytől orbitális déjà vu-m van, s amely elől száműzetésbe szöktem. Új módszer dívik persze napjainkban: az oxigént vontad csak el köröttem – azért az útra loptam ócska vászon- tüdőmbe, és most minden visszaböffen. Firenzém, van tüzed? Én nem dohányzom – de nemhogy lángokban nem látlak állni, szikrák sem égetnek ma rést a gyászon. S nem őmiatta nincs mód fényt találni, ki villanyt olt utolsó elmenőként, hanem mert nektek, otthon, jó akármi – sőt, tapsikolva éljeneztek önként: nem véletlen, hogy zsákotokra tévedt a gennyfolt: mást se bírtok, mint az önkényt. Firenzém, én csak gyertyát gyújtok érted. Tán jelzőtűz vagy fáklya lesz belőle – de semmi ártó, nem kell tőle félned. Megindulok, de másfelé előre: szabadságharcom ellened sanyargat, de önmagammal kell, hogy menjek ölre, saját portámon tartva forradalmat, s tüntetve messzeségből messzeséggel. Az Arnónál a szél ha újra hallgat, Firenzém, nézz megint rám, és meséld el.
Luton (ENG), 2020. november 11–12.
A cím Dante Isteni színjátékának incipitjére utal, mely így szól: „Incipit Comoedia Dantis Alagherii, Florentini natione, non moribus” (Babits Mihály fordításában: „Itt kezdődik a színjáték, írta Dante Alighieri, születésére nézve firenzei, erkölcseit tekintve nem az”.) A vers angliai munkavállalásom évében íródott, melynek során nekem is „száműzetést” kellett megélnem, minthogy a járvány miatt – több kísérletből – látogatóba sem jutottam haza, s a visszatérés helye, ideje és módja is bizonytalan volt. (F. D.)
