Népszerűsíthető-e az irodalomtörténet?

December tizenötödikén vettem észre a könyvespolcon a nagy könyvterjesztő ajándékkártyáját, amit az előző év karácsonyán kaptam. A hátoldalán ott díszelgett a másnapi lejárat dátuma. Lerobogtam a legközelebbi könyvesboltba és azonnal a kezem ügyébe került Milbacher Róbert új könyve; figyelemreméltó borítójával ott díszelgett előttem három példány az újdonságok között. Az ára éppen egy forinttal volt olcsóbb, mint az ajándékkártya kerek összege, így nem lacafacáztam, rögvest megvettem. Természetesen nem ár alapján szoktam könyvet vásárolni, és ebben az esetben sem ez volt a döntő. Hanem a szerzője. Néhány éve számítottam rá, hogy előbb-utóbb szembejön velem. A Pécsi Tudományegyetemen vitézkedtem fokozatszerzés céljából, így az ottani oktatók munkáival illett valamennyire megismerkednem. Ráadásul Milbacher Róbert Bábel agoráján című kötete a kötelező olvasmányok között sorakozott, melyet nagy élvezettel olvastam, és építettem be dolgozatom kultuszokról szóló fejezetébe. Már kötelességeim letudtával, önszorgalomból olvastam el a szerző egyik szépirodalmi művét, a Léleknyavalyák-at. Gyakran elhangzó vélemény, hogy az irodalomtudományi munkásság nem összeegyeztethető a szépírással, ám ezt a nézetet soha nem osztottam, s Milbacher sejtelmes XIX. századi regénye is cáfolata e felszínes megállapításnak. Két eltérő műfajú könyv és néhány tanulmány ismeretében tehát nem kockáztattam sokat a Legendahántás megvásárlásával. A könyv végére érve sem bántam meg, hogy a birtokomba került, ám kicsit átverve érzem magam és olvasótársaimat az egész témakör tálalásával kapcsolatban. 

Az alcímben az szerepel, hogy 50+1 tévhit a magyar irodalomban. Ezt olvasva rögön tudjuk, úgynevezett népszerűsítő művel állunk szemben, s hogy a történelmi témájú, hasonlóan hangzatos című és számokat is tartalmazó kiadványokat könnyebben elviszik a polcról, mint a lábjegyzetekkel telezsúfolt vaskos köteteket. Az ajánlóban becsülettel le is írják a könyv célja: „népszerűsíteni az irodalomtörténeti szakma megállapításait, legújabb eredményeit…” ezt idáig értem, ám a mondat folytatódik: „…egy-egy rejtélyen keresztül”. Tévhit és rejtély. Ezekkel a kulcsszavakkal operálnak tehát az olvasók kegyeiért esedezve. Mintha ellentmondanának a főcímnek, és éppen az volna a kiadó célja, hogy legendásítsák ezeket a történeteket. 

Szomorúan figyeltem, hogy az értelmiséget célzó médiumok egy része mekkora figyelmet szentelt a NAT irodalommal kapcsolatos kérdéseire, vagy egy-egy írói megnyilvánulásra, hatalmas össztüzet zúdítva valakire, messze a téma jelentőségén túl. A diskurzus egyes szereplői ádáz harcot vívnak Herczeg Ferenc felemelése ellen, vagy Jókai Mór képzeletbeli trónjának ledöntéséért. Mindeközben csak a lényeget nem látják: vészesen csökken az irodalmat olvasók száma. Sőt, egyáltalán a könyvet olvasók száma is. A huszonévesek többsége nem tud élni azzal a lehetőséggel, hogy itt egy téma, erről ezt és ezt a könyvet olvasd el. Nem vezették be őket a könyvek kultúrájába, úgy érettségiznek, úgy szereznek diplomát, hogy nem olvasnak könyveket. A társadalom széles rétegeit sem Jókai, sem Herczeg Ferenc nem érdekli. Most elmehetnék Comenius, a világháló és a képi világ kapcsolatának taglalásába, de akkor én is becsapnám azt a néhány kedves olvasót, akik Milbacher Róbert legújabb könyvéről szeretnének megtudni valamit. Ezzel a bekezdéssel csak annyit kívántam jelezni, hogy érteni vélem a könyv eredeti célját, de a megvalósítás sikerében erősen kételkedem.

Először is itt az emberek fejében nem létező tévhitekről van szó; egyetlen ilyet találtam a kötetben, jelesül, hogy Petőfi Sándor 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a Nemzeti dalt. A szerző pedig kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy ez nem történt meg. A vers többször is elhangzott tüzeslelkű költője szájából, de nem ezen a helyen. (Ennek a ténynek a jelentőségét egyáltalán nem kívánom bagatellizálni, de be kell látnunk, hogy ez alig-alig érdekel valakit.) Még egy tévhit gyanús sztori van a könyvben, az „aranyjánosi gondolta a fene”, melyet tényleg nyakra-főre idéznek akár hétköznapi beszélgetésekben is. Az összes többi „tévhit” véleményem szerint nem az, és nagy többségük nem is „bulvárosítható”. Attól, hogy Milbacher kiváló stílusban ír, és a szlenget is beveti, attól még Ilosvai és Arany Toldijának viszonya, Tompa betegsége és gyermekei halála, Czakó öngyilkossága, vagy éppen a Himnusz befogadástörténete nehezen értelmezhető a népszerűsítő módszerrel. Egyszerűen ezeknek a témáknak más a természetük. És az emberek fejében nem élnek róluk távhitek, mert nem is ismerik ezeket a kérdéseket. Az irodalommal szívesen bíbelődők meg olyan remek tanulmánykötetekből, mint Dávidházi Péter, Margócsy István, Szörényi László vagy éppen Milbacher Róbert munkái, mélységében és összefüggésében ismerhetik meg a Hymnus keletkezésének, elfogadásának, megzenésítésének, vagy éppen Jókai és Petőfi érdekesen alakuló barátságának történetét. Mostanában több kötet kapcsán megemlítik, hogy a vírushelyzetben fogant ötletből született műről beszélünk.

Olyannyira korszerű kíván lenni a kötet, hogy tördelésében, tipográfiájában, az oldalszínek váltogatásában, a képek és a kisebb magyarázó részek foltszerű megjelenítésében is az online struktúrát követi, mintha ide-oda kattintgatnánk a billentyűzeten, s úgy villanna fel a képernyőn a keresett részlet. Mindez a könyv tervezőjétől nagy munkát igényelt, ízlés kérdése, kinek mennyire tetszik ez a tarka kavalkád, úgy vélem ez is az ifjabbak megnyerésére szolgált. Ahogy az olyan betoldások, mint hogy „ez olyan, mintha Ákos zenélne Gyurcsány szülinapján”. Vajon a fiatalok körében emiatt népszerűbb lesz-e a Walesi bárdok keletkezéstörténete?

Az is kérdés, miért kellett ötvenegy „rejtélyt” megfejteni? Ha a népszerűsítés volt az igazi cél, nem lett volna jobb a „kevesebb több” szabályt alkalmazni? Kérdezem ezt azért is, mert a témák súlya is igen-igen eltérő. Húsbavágó kérdések és teljesen lényegtelen felvetések sorakoznak egymás mellett. Arany születésének bizonytalan dátuma érdekes, de indifferens, semmilyen hatással nem volt sem a pályájára, sem a magánéletére. Félreértés ne essék, egy-egy feltárandó életrajzban óriási jelentősége lehet akár egy óra eltérésnek is az eltérő változatok alapján, ám Arany születési idejével nem ez a helyzet. Ellenben az, hogy árulóvá vált-e a szabadságharc leverése után, az életbevágóan fontos. (Azzal együtt, hogy erről sem tud a közvélemény, ebből következik, hogy eszébe sem jut Arany áruló volta…) 

A témák végletei közötti középutat fémjelzi például az a felvetés, hogy plagizált-e Petőfi Sándor. Minden kétséget kizáró választ nem kapunk erre, csak felbukkan egy költőtárs, aki áldozatként tekintett magára, s kétségtelenül hasonló strófákat vetett papírra, mint a nemzet költője. Bőven beleférhet, hogy egy olyan termékeny szerző, mint Petőfi áthallásos módon a saját műveként tekintett az adott versekre.

Érdekes Szendrey Júlia zsarnoki szerepének taglalása, hogy tudniillik az üstökös költő azon a napon, amikor nem szavalta el a Nemzeti Dalt a múzeum lépcsőjén, este azért nem vett volna részt a Bánk bán előadásán, mert az asszony egyszerűen nem engedte el. Mi ez, ha nem igazi legenda? 

A fülszöveg zárómondatában pedig ezt olvashatjuk: „Ezért aztán ez a könyv nem leleplezni akarja a kulturális hiedelmeinket, hanem meg akarja mutatni azt a tudományos módszerekkel kideríthető valóságot, amiből táplálkoznak.” Valóban szerepel több fejezet alatt irodalomjegyzék, ahonnan az olvasó az eredeti tudományos forrásból tájékozódhatna, ám ezek ötletszerűen és eltérő gyakorisággal lettek feltüntetve.  

Az irodalmi kánonok „legendátlanításával” számos kutató foglalkozik, komoly tudományos megállapításokkal, ugyanakkor szinte teljes közönnyel találkozva a társadalom részéről. Napestig sorolhatnánk például Petőfi, József Attila, vagy éppen Radnóti halálának tényszerű adatait a kialakult legendákkal összevetve, a kultuszteremtés természete más törvényszerűségeket követ, mint a tudományos módszertan. Ezért fontos kísérlet Milbacher Róbert munkája, kérdés, eléri-e a célját. 

Hajnal Géza

Magvető Kiadó

Budapest, 2021

286 oldal, 4999 Ft