tiszatáj | 2014. június 13.

Neoplanta bemutatkozik Szegeden

VÉGEL LÁSZLÓ REGÉNYÉRŐL ORCSIK ROLANDDAL BESZÉLGETETT
Miután Végel László Kossuth-díjas regény- és drámaíró, esszéista megtartotta a 85. Ünnepi Könyvhét nyitóbeszédét Szegeden, regényeiről is beszélgetett a Grand Café mozi termében. A könyvbemutató címét 2013-ban megjelent regénye adta […]

VÉGEL LÁSZLÓ NEOPLANTA, AVAGY AZ ÍGÉRET FÖLDJE CÍMŰ REGÉNYÉRŐL ORCSIK ROLANDDAL BESZÉLGETETT

Miután Végel László Kossuth-díjas regény- és drámaíró, esszéista megtartotta a 85. Ünnepi Könyvhét nyitóbeszédét Szegeden, regényeiről is beszélgetett a Grand Café mozi termében.  A könyvbemutató címét 2013-ban megjelent regénye adta, ám az est folyamán több korábbi írása is megtárgyalásra került.

A címbéli “föld” természetesen Újvidéket jelöli. Orcsik Roland szerint az író művei egymáshoz kapcsolódnak, egy ilyen kapcsoló elem Újvidék is, városregény, mégis más és új. Végel László elmagyarázta, hogy míg korábban például generációs regények születtek, társadalmi problémákkal átszőve (Parainézis), addig a Neoplantában nincsenek nemzedéki konfliktusok, ennek ellenére több párhuzam is fellelhető. Készülő új művében szintén reflektál majd a Neoplanta motívumaira.

Orcsik szerint a rejtőzködés ilyen motívum, hiszen a regény megvizsgál bizonyos tabunak számító témákat, de csak utalásokban. Az író elismerte, hogy valóban volt néhány tabu téma, mint a partizán bosszú vagy a ’45-ös tömegsírok, amik szinte egyetlen vajdasági település közeléből sem hiányozhatnak, de az irodalom feladatát nem a történeti, történelmi feltárásban látja. Sokkal inkább azokban a helyzetekben, alkalmakban, ami „a görög drámák magját is képezik”. Ilyen, amikor a főszereplő (Lazo Pavletić) lehetetlen döntés elé kerül, hogy lelője bajtársait, vagy sem. Ez nyilvánvalóan egy történelmi esemény hatásának lecsorgása a magánemberhez, ám az előbbiek elmesélését a történészek feladatának tartja.

A regény nyelvezetéről, illetve elbeszélőiről szót ejtve a kisebbségi létre világított rá a szerző. A Neoplantában a fiákeres fia valamit egy író-elbeszélővel találkozunk, így megkettőződik a mesélés, ami Végel László szerint szükségszerű, amikor a lét két nyelv közöttiségre, azaz két nyelvben való szimultán életre kényszerít. Az író megjegyzi, hogy számára egy pohár egyben čaša is, így az egész világa megkettőződik és összefonódik. Szerinte az egész kisebbségi lét lényege ebben az elválaszthatatlan kettősségben érhető tetten, s ez még a városra is jellemző.  Ez azonban azt is jelenti, hogy „titokban svejkek vagyunk”, amely jelenséget nem csak Újvidékre vagy Vajdaságra lát érvényesnek, hanem egész Közép-Kelet Európára. „Semminek sem örülünk, de nem is tiltakozunk túlzottan.”

Az esten fontos szerepet kapott még a szerző viszonyulása Alexandar Tišma-hoz, aki többször is fordította és Végel megfogalmazásában stafétát adtak át egymásnak. Egyrészt a mindkettejüknél kialakult hontalanság érzése, illetve talán pont emiatt Márai Sándor is mindkettejüknél fontos.  Orcsik azonban rámutat, hogy Márai otthagyta Budapestet és Kassát is, ám Végel László még mindig Újvidéken él. Erre az író három választ adott, amelyekről még ő sem tudná megmondani, hogy melyik igaz. Maradt, mert egyrészt sokan elmentek, másrészt regényvilága köti a városhoz, végül pedig etikai kérdés, hogy itt éljen „jóban s rosszban”, szentimentális viszony azonban nincs.

Urbán Anikó

[nggallery id=374]