Nemzett testek
TOMPA ANDREA FEJTŐL S LÁBTÓL
A regény mégis minden kétséget félretéve ellenáll az alakuló giccshelyzetnek. A nem-találkozások történetének, névtelen főszereplőink egymás mellé tett orvosi naplóinak egymás mellett futása olyan bildungsromanná áll össze, melyben egy ideig nem is történik semmi […]
TOMPA ANDREA: FEJTŐL S LÁBTÓL
A regény mégis minden kétséget félretéve ellenáll az alakuló giccshelyzetnek. A nem-találkozások történetének, névtelen főszereplőink egymás mellé tett orvosi naplóinak egymás mellett futása olyan bildungsromanná áll össze, melyben egy ideig nem is történik semmi.
„A haza el van veszve, az ember pedig jár a curvákhoz!” – látszólag ellentétező viszonyban kapcsol össze testi és nemzeti kérdést Tompa Andrea most megjelent második prózakötetében. A Fejtől s lábtól… cselekménye ezért akár hálás bulvártéma is lehetne – hiszen folyton meghiúsuló találkozásokat mesél el egy enyedi zsidó leány és egy hétfalusi dzsentri fiú között, akik történetünk kezdetén a kolozsvári orvosi egyetem hallgatói. Közben a háború is kitör, Erdélyt Romániához csatolják, majd szereplőink egy Budapestre tartó vonaton találkoznak ismét, ahol végül megtörténik a cselekmény szerkezetéből következő sorsfordító újrafelismerés. Az egész történet hátterében bónuszként ott húzódik a távoli, ismeretlen és egzotikus Erdély.
A regény mégis minden kétséget félretéve ellenáll az alakuló giccshelyzetnek. A nem-találkozások történetének, névtelen főszereplőink egymás mellé tett orvosi naplóinak egymás mellett futása olyan bildungsromanná áll össze, melyben egy ideig nem is történik semmi. Ráadásul ez a semmi egy modorosnak ható, anakronisztikus nyelven szólal meg. A napló szerkezetéből adódó folyamatos élőbeszédre és dialógusra hangoltságát („kérdem”, „de viszont”, „na szerusz”) feldúsítja a tudományos igénnyel megírt, újraírt értekezések és korrajzok beillesztésével (kommentált apai levéllel indít, melyből kiderülnek a korabeli Erdély társadalmi viszonyai; több helyen találhatóak orvosi módszerek, fürdők leírásai stb.), lehetetlenné téve a párbeszédet. A nyelvnek ez a „csináltsága” így nem is azért van, hogy hitelesítse, hanem azért, hogy felszámolja a saját maga által előállított enciklopedikus igényű erdélyi narratívát. Ezért cserébe kapunk egy paradox, szokatlan, másfajta területi kiterjedéssel rendelkező Erdélyt, mely egyáltalán nem tágas vagy elnagyoltan felszínes. Csomópontokban sűrűsödik össze, melyek szűkösek, zártak és átmenetiek. Fürdőben, kórházban, nemzeti színházban, lövészárokban és vonaton járunk. E térszerkezet érzékeltetésére legjobban a Lechner-féle elmeklinika alkalmas, mely a románok által megszállt Kolozsváron egy olyan ellen-teret alkot, melyben a város korábbi értelmisége (köztük Janovics Jenő színházigazgató) őrültet játszva él, orvosi narratívába szervezve az elbeszélést.
Tompa Andrea olyan Kolozsvárt és Budapestet rajzol meg, melyek önmagában csonkák, csak együtt értelmezhetőek (fej és szív mintájára), egymás folyamatos előtereiként és háttereiként. A Budapest nélküli Kolozsvár nyelvet vált, megszűnik a róla való beszéd a regény végére, a Kolozsvár nélküli Budapest pedig a kuruzslás egyfajta múzeumává alakul át, zárt hellyé, ahonnan nincs kilépés.
Különös összekapcsolásokat is eredményez az a tény, hogy a naplószerű magánéleti bejegyzések, a politika, a háború mind-mind egy egységes orvosi szaknyelven szólal meg, a folytonos vitában kuruzslás és orvoslás, szexualitás, pszichoanalízis és akár bicsérdizmus között a figyelem akarva-akaratlanul ráterelődik a történetben résztvevő saját és idegen testekre, és ezen testek magányára.
Történetszervező elvként hat Koschek professzor intése: „Óperáljon, fiatalúr! […] Óperáljon. S vigyázzon nagyon a kezére, mert ön egy Paganini”, melyet az elbeszélő így kommentál: „Mert minden kéznek megvan a maga történelme, s az enyém mostan kezdődik”.
Az operációmetafora alkalmazása a háborúra („hogy ő már egy sikeres kimenetelű óperációban részt vett, éspedig a szerbek ellen. Csodálatos, hogy a hadi dolgok ellopják az orvosi szókat”) a regény értelmezéseinek további szintjeit nyitja meg. A nemzet és múlt az emberi test állapotának egészség és betegség által meghatározott síkjára képeződik le, mely olvasatot a regény nietzschei mottója is megerősíti: „Szeretnék oly egészséges lenni, mint egy magyar”.
Egy ilyen összefüggésrendszerben kézenfekvő, hogy a regény szereplői Magyarország összeomlását amputációként élik meg. A regény egyik legnagyobb érdemét látom abban, hogy a trianoni csonkolásmetaforát megtisztítja mindenfajta patetikumtól, transzcendens szennyeződéstől, és az ország meg az egyén teste közötti átjárást a sebészeti rutinmunka eszközeivel írja le, így a trauma bent marad a személyes érintettség szférájában, nem válik le a testi megtapasztalásról: „De az már igaz, hogy nem csak kezet s lábat lehet csonkolni, hanem bizony országot is. Aztán nézhetjük, hogy a maradék testrész vajjon kivérezik-e, vagy még erőre kap, ki tudja. Mert ha másnak a testéhez lessz varrva, akkor lehet-e azt használni. Mert nem igen hallottunk olyasmit, hogy egy kezet másra varrnak s az fogni tudna vele.”
Nem véletlen, hogy a regény csak két fogalmat rövidít következetesen, Erdély elcsatolását (T.-trauma) és az önkielégítést (O.N.), melyek így a csonkoltság, az amputálás nyelvi példáivá válnak. Kimond(hat)atlanságuk, érinthetetlenségük ugyanúgy a magány jelölőivé teszi őket, mint a szexualitás minden más, műben megjelenő formáját. A test orvosi, szakmai megtapasztalása a szerelmet helyettesíti (pl. a sebészet esetében), de ugyanúgy tárgyiasítja is azt (éves számvetés az önkielégítések számáról); a főszereplők utolsó, félresiklott találkozása pedig sikertelen terhességet eredményez („Én miért nem bírtam tovább, kérdem. Nem-e én vagyok a hibás, ez a test, mi nem akarta, tisztára nem akarta ezt bevenni.”).
A testről való gondolkodásnak regényben használt nyelve sokszorozza és szórja a magányt: ahhoz, hogy az leépülhessen, ennek a nyelvnek kell eltűnnie. Az utolsó fejezetben megszűnik a párhuzamos naplók én-re, saját testre fókuszáltsága. Kialakul egy közös, „mi-elbeszélés”, mely úgy lép ki a csonkolás tereiből és tapasztalatából, hogy ellehetetleníti a további leválasztásokat, elkülönítéseket: szereplőink újrafelismerése egy olyan Kolozsvár-Budapest vonatúton megy végbe, amely során elmosódik a két ország, de a két elbeszélő határa is. Egyfajta nyelven túli, azon kívüli érvényesség képződik meg ebben a „mi”-testben, miközben a fejezetcím (Kuruzslás ellen) a folyamatos és megszüntethetetlen kritikai felülvizsgálatot, az operáció szövegszervező elvének szükségszerűségét hangsúlyozza.
(Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben, Kalligram, 2013.)
Székely Örs
Kapcsolódó anyagunk:
