Németh Gábor Dávid versei

Tépőzár

Lehalkítottam a zenét, hogy utána visszanyomva

hangosabbnak tűnjön, és hogy elhiggye, a zenével

foglalkozom, és nem a latin kifejezéseket keresem

a neten. Már beszélt hozzám egy ideje, de csak most

válaszoltam, nem azért, mert eddig nem vettem észre,

hanem mert hallani akartam, mit válaszolok.

Leborotválnak. Arra emlékeztet ez a hang,

mint amikor a szúnyoghálót rakta fel a tépőzárra,

és egy régi fogkefével próbálta beledörzsölni.

Nem fáj, kérdezi a műtős, amikor a kényesebb

részekhez ér. Tudom, a folyosón ülve

a szemöldökét szedi, borsónyi csomókat egyben,

ahogy mindig, mikor ideges, mintha mindegy lenne,

pontosan melyiket tépi ki, a lényeg, hogy megváljon

egy darabjától. Az apró szőrszálak alig észrevehető

hangot adva adják meg magukat. Hiába róla beszélek,

szégyellem a testem, és azon gondolkodom, megalázó-e annyira

ez a helyzet, hogy így is maradjon most már.

Bámul

Azt mondta, pisilnie kell,

odébb ment,

és most várunk

a csendben,

egyelőre semmi,

szorongás csak,

berakom a fülembe

a fülhallgatót,

de nem hallgatok zenét,

mint az isten,

aki hisz benned,

hogy ő is létezhessen,

és már nem zavar, ha bámul.

(Megjelent a Tiszatáj 2017/11. számában)