Nemes Z. Márió: Artaud bőrpofája

Artaud múmiájában nem lehet aludni,

mert kicsi a tér és kevés az oxigén. Jobb híján

nekrotikus tini szemetet zabálunk a túlélésért.

De ez a feladat is önveszélyes, hiszen Artaud

annyira vékony volt halála pillanatában,

hogy bármelyik mozdulattal kiharaphatjuk magunkat

a száraz hüvelyből. Persze az is problémát okozhat,

ha visszahányjuk az éretlen masszát, ezzel is csökkentve

a rendelkezésre álló teret. Ilyenkor legfeljebb tapicskolhatunk,

mint szüretkor, hogy az így megdolgozott levet édesbús nedűként

válassza ki magából a tetem. Artaud sír,

mondják ilyenkor a látogatók, egy angyal repült el felette!

Pedig csak mi dolgozzuk fel rettegés és öröm

kába elegyével a pszichológiai apokalipszist.

És hát sokan is vagyunk, igazi patkánykirályság,

egyáltalán nem tisztelettudók, kivájjuk a szemeinket,

ha valaki előbb kacsint mint fejel. Ez meg a legjobb családban is

megtörténik, főként ha nincs elég béltágasság a rabszolga-pornóhoz.

Nem vagyunk csalódottak mégsem. Izgünk és mozgunk,

párhuzamosan és mellérendelten, néha úgy, mint egy cövekverő,

néha csak vagányan. Artaud táncol!

Igyekszünk is megmozgatni az öreg lóbőrt.

Polka és rovarkeringő, így mulat a pestis keleten!

Nem mintha lenne elég bőr a képünkön, de ez is

a korábbi problémára utal vissza, miszerint lehetőségeinket

korlátozzák a preparátum fizikai adottságai.

Ugyanakkor minden vidámabb Artaud-gúnyában!

A jó doktorok is kitérnek a hitükből és fejvesztve

rohannak az anatómiai múzeum folyosóin,

amikor felcsendül a bélzene, miszerint lyukat vágtunk

a libidóba. Nem akarunk okoskodni, nem is lenne

egyszerű, hiszen a koponyaüregben

csak kevesen férünk el, és ott mindig hidegebb is van,

de szerintünk ez lesz az évszázad hipnózisa.

Megjelent a Tiszatáj 2014/4. számában