„Nem vagyok semminek a híve, amit erőltetni kell”

– Milyen szellemi környezetben nőttél fel, amely meghatározta az utadat? 

– Rengeteg könyvünk volt otthon, de a szüleim nem nyüstöltek különösebben, igaz, nem is kellett, hogy a kezembe adják a könyveket, mindig természetes volt, hogy sokat olvasok. Ami a kultúra egyéb területeit illeti, nem mondhatom, hogy állandóan színházba vagy múzeumokba cipeltek, bár persze azért mentünk. A nagyapámmal például sokszor jártam a Nemzeti Múzeumban, különösen a kitömött állatokat nézegettem, vonzottak, de viszolyogtam is tőlük. Amire még emlékszem, az a térzene a Károlyi-kertben, azt nagyon szerettem. De a legfontosabbak a könyvek voltak. Anyukám is imádott olvasni, a regények mellett a keddenként megjelent Rakéta Regényújságot is. Apám inkább a versekért volt oda. Nekem sokáig a Delfin Könyvek volt a kedvenc sorozatom, később a Kozmosz Fantasztikus Könyvek darabjai. Verne-korszakom is volt. Indiános viszont nem.

– Gyerekként már tudtad, hogy író leszel? 

– Dehogy. Az Újpesti Dózsa középcsatára akartam lenni. Később olimpiai bajnok, csak nem sikerült időben a legmegfelelőbb sportágat kiválasztani… Fölírtam egy papírra őket, aztán kezdtem kihúzogatni, amik nem jöttek szóba. Az erőszakos sportágak repültek először, aztán a vízesek, végül maradt az atlétika és a vívás. Utóbbiba belevágtam. Nem okozott sok örömet. Rájöttem, hogy mégis a foci az igazi. Sportoló nem lettem, viszont egy időben szerkesztettem sportműsorokat egy televízióban. Ja, és játszottam évekig az Íróválogatottban. Meg a Színészválogatottban is. 

– És sportolóról is írtál könyvet, hiszen a legendás focista, Törőcsik András – aki nemrégiben hunyt el – volt a hőse a Lila csík, fehér csík című regényednek. 

– Igen, bár a könyv főhőse legalább annyira én vagyok. Ez egy nagyon személyes írás a felnövésemről és a rajongásról, meg az arról történt leválásról. Nem ismertem személyesen Törőcsiket, azt hiszem, kellett ez a távolságtartás ahhoz, hogy némi rálátással tudjak írni róla. Tavaly halt meg, nagyon megtisztelő és egyben megrendítő volt, hogy Éva, a testvére, aki olvastam a könyvet, engem kért meg, hogy beszéljek a temetésén.

– Együttesed is volt, Sztriptíz névvel. Miért lett vége? 

– Feloszlottunk. Sok éven át doboltam és vokáloztam az együttesben, szerettem, de valahogy nem gondoltam komolyan, hogy dobos lesz a foglalkozásom. Azt, hogy buszvezető, annál inkább. Részben ez az álmom is megvalósult, a húgom az ötvenedik születésnapomra elintézte, hogy vezethessek egy csuklós buszt a BKV telephelyén. Úgy, hogy a barátaim – már akiket a húgom ismert és elért – mind fenn utaztak rajta.  

– Amikor a nagy útkeresés alatt kezdett világossá válni, hogy írni fogsz, a szüleid mit szóltak? 

– Nem volt nagy útkeresés, minden magától jött. Azt hiszem, kicsit meglepte őket. Gimnazistaként megjelentek verseim az iskolaújságban, tudtak róla, bár nem nagyon mutogattam nekik. Elfogadtak mindig mindent, erőszakosan nem terelgettek. Az, hogy humán beállítottságú vagyok, elég hamar kiderült. Hogy magyar-történelem szakra jelentkezem, evidens volt. Békén hagytak korábban is, nem követelték meg, hogy különórákra járjak, zenéljek, nyelvórákra járjak, utóbbit mondjuk kicsit bánom. De később szülőként én is úgy gondoltam, csinálják a gyerekek azt, amihez kedvük van. Mindketten szépen megállják a helyüket. Nem vagyok híve semminek, amit erőltetni kell. Más kérdés, hogy magamtól lehettem volna kicsit ambiciózusabb. Most sem ártana, az érdekérvényesítés nem az én világom.  

– Térjünk vissza a szüleidre. Azt mondtad, apád a verseket szerette. Ennek van köze ahhoz, hogy a fia huszonnégy évesen éppen egy verseskötettel debütált? 

– Előadóművész volt, mindenfelé szavalt, ünnepségeken például, de volt önálló estje is. Miközben egyébként TV- és rádióbemondóként dolgozott. Juhász Gyula volt a kedvenc költője, ez nagyon tetszett nekem. Most is tetszik. De nem hiszem, hogy ennek köze van ahhoz, hogy verseket kezdtem írni. Bár ki tudja, minek milyen hatása van, akár tudat alatt, az emberre.

– A Portugál – mellyel befutottál – folytatását pedzegeti sok színházkedvelő, kritikus. Nem izgat, hogy mi történhet a hőseiddel huszonhat év elteltével? 

– Izgalmas felvetés, hogy milyen lenne az élet mostanában a Portugálban megírt kis faluban, mi történhetett azóta a szereplőkkel, érdekes gondolatkísérlet, de nem hiszem, hogy lesz folytatás.  Persze teljesen nem zárom ki.

– Nemrég meséket kezdtél írni. Miért érezted úgy, hogy a legkisebbeket is meg kell szólítanod? 

– Egy újságíró barátom ötlete volt, hogy az általa szerkesztett kerületi lapba minden hónapban írjak egy mesét. Így születtek meg Piszke papa meséi, azóta is tart a sorozat, a mesékbők pedig könyv lett, és már a harmadik kötetnél tart. Ovisoknak szól, bár kicsit kisebb és kicsit nagyobb gyerekek is szeretik a történeteket. Jó játék volt a megfelelő nyelvet megtalálni, és az is cél volt, hogy ne ugyanazok az elcsépelt állatok szerepeljenek a mesékben, mint amik a  gyerekeknek szóló történetek többségében. Így került a szereplők közé többek között szöcske, kullancs, flamingó, kardhal vagy dromedár. Időnként elhívnak egy-egy óvodába, felolvasok a gyerkőcöknek, van, hogy kis műsorral várják a picik Piszke papát.  

– Nemsokára Veszprémben, az idén Európa Kulturális Fővárosa címet viselő királynék városában is bemutatják egy darabodat, a Cholnoky-kódot. Mi foglalkoztatott a Cholnoky testvérekben? 

– A Cholnoky testvérek. Viktort és Lászlót sokkal jelentősebb íróknak tartom, mint amennyire a közvélemény, illetve az aktuális kánonképzők. Nincsenek a helyükön kezelve. Géczi János író kollégám tudta rólam, hogy nagy Cholnoky-rajongó vagyok, az ő ötlete volt, hogy írjak róluk darabot. Az író fivérek mellett fontos szereplő a harmadik híres testvér, Jenő, aki földrajztudós volt. Rengeteg életrajzi elemet felhasználtam a drámához, és egy halom eredeti szöveget is. Ezeket vegyítettem a fikcióval.  

– Három műnemben alkotsz. Mi dönti el, hogy az adott téma milyen formát kap? 

– Maga a téma. Megsúgja nekem, hogy milyen formában szeretne megszületni. 

– Ha meg kellene fogalmazni azt az életfilozófiát, ami mentén éled az életedet, mi lenne az? 

– Isten őrizz, hogy életfilozófiát fogalmazzak meg, onnantól kezdve folyamatosan attól rettegnék, hogy minden annak megfelelően történik-e. És hát nyilván nem. Szerencsére, mert az élet a meglepetésektől szép. Remélem, sok váratlan örömmel lep még meg.

Szabó B. Eszter