„Nem tudok semmi lelkesítőt mondani, rossz időket élünk”

– Mielőtt bármit temetünk: milyen programokkal várja a közönséget a SZÍN Nők a hátralévő időszakban?

– Két programunk fut még az őszi szezonban. Egyrészt folytatjuk a Hogyan szólnak a nők című projektet a Goethe Intézettel, Tóth Kingával társszervezésben, amelyben német és magyar női szerzőktől fordítanak részleteket. Illetve egy szlovák-magyar sorozatot szervezünk két budapesti és két pozsonyi állomással a Bázis Irodalmi Egyesülettel és Bolemant Lillával. Mindkét projekt célja közelebb hozni egymáshoz a különböző országokban dolgozó női szerzőket, és felhívni rájuk a közönség figyelmét, illetve jobban megvilágítani a női írók helyzetét.

– Jó volt látni a SZÍN Nők indulását, a tagok neveit, a programokat, kutatásokat, egyszóval a kezdeményezés hasznát. Éppen ezért ösztönös kíváncsiságból kérdezzük: miért és milyen ponton ütközött falba a kezdeményezés?

– Nem voltak meg sem a személyi, sem az anyagi feltételek a folytatáshoz.

– Létezik „B” forgatókönyv egy, a női szerzőket képviselő csoportra?

– Sajnos nem tudok róla, hogy lenne pillanatnyilag ilyen szerveződés.

– Számos más, nők által alapított művészeti körről beszélhetnénk, amelyek alig éltek többet néhány évnél. Mi szab gátat a sikeres tovább haladásnak?

– Nagyon fontos az ügybe vetett hit és az elkötelezettség, de legalább ilyen lényeges, hogy valamennyire stabil pénzügyi alapokkal tudjon elindulni egy női szerveződés. Eleve nem egyszerű ezt az ügyet itthon képviselni, de ha nincs reális tervezés, és mindenki csak lelkesedésből vág bele, akkor a tagok nagyon gyorsan elfáradnak. Amennyire én tudom, sajnos ez más női kezdeményezésekre is jellemző, mivel a női ügyekre a világon mindenhol nagyon kevés forrás van, nálunk meg aztán pláne. Ezért nem csoda, ha az önkéntesek egy idő múlva kiégnek.

– Most kihez fordulhatnak a kulturális és irodalmi életben igazságtalansággal szembesülő nők? 

– Vannak olyan női szervezetek, például a NANE és a Patent Egyesület, amelyek szakmai területtől függetlenül segítenek bántalmazási, zaklatási ügyekben. Hozzájuk bárki fordulhat segítségért, bár a tapasztalat azt mutatja, hogy sok a láthatatlan, kezeletlen ügy, sokan nehezen szánják rá magukat, hogy külső segítséget kérjenek. Egy belső, szakmai fórum – mint ami a SZÍN kívánt lenni – sem lenne képes feltétlenül minden egyes esetet feltárni és reagálni rá, azonban a szakma működését és a belső problémák ismeretében célzottabb megoldásokat kitalálhat akár a zaklatási ügyek csökkentésére, megelőzésére. Ilyen lehetett volna egy etikai kódex elkészítése irodalom szakmai szervezetek számára vagy akár egy bizottság felállítása, amely a nyilvánosság nélkül tudja kivizsgálni a problémákat, illetve a szakmai táborok látogatóinak rendszeres tájékoztatása, a szervezők felkészítése arra, hogyan lehet megelőzni és kezelni az ilyen eseteket. De fontos hangsúlyozni, hogy a SZÍN célja elsősorban nem a bántalmazási ügyek kezelése volt, hanem a női szerzők láthatóságának növelése, a társadalmi helyzetükből fakadó hátrányok csökkentése a díjak, ösztöndíjak és egyéb támogatások terén. Egy példa: a nők sokszor nem tudnak olyan ösztöndíjat elfogadni, ahová nem vihetik magukkal a családot (van, hogy a férfiak sem). Vagy az is kiderült az egyik konferenciánkon, hogy egy férfi szerző anyagi helyzete gyakrabban szúr szemet, ha szociális rászorultság alapján ítélnek meg kiírók támogatásokat, mint az, ha egy nő egyedül neveli a gyerekeit, és emiatt küzd anyagi nehézségekkel. Épp ezért szükséges lenne olyan lehetőségeket kínálni, ahol ezekre a speciális helyzetekre is tekintettel vannak a kiírók.

– Elképzelhető egy olyan kulturális közeg, ahol nők és férfiak egyenlő esélyekkel és lehetőségekkel indulhatnak?

– Elképzelni bármit lehet. Sajnos ma olyan nehézségekkel küzd az egész szakma, a kulturális élet, olyan alapvető létfeltételek hiányoznak az alkotók számára a normális működéshez, hogy a nők specifikus problémái még hátrébb sorolódnak. A Kata-törvény volt a végső tőrdöfés. Nemtől függetlenül teljesen ellehetetlenült rengeteg szabadúszó író, költő, műfordító, szerkesztő és még sorolhatnám. De persze mindez a női ügyeket is érinti: például a mi egyik sorozatunk – a korábban sikeresen futó Ms. Columbo – is adózási okok miatt szűnik meg, hiába kaptunk rá támogatást az önkormányzattól. A mai adózási környezetben kigazdálkodhatatlanok a költségek. Tehát, amikor stabil pénzügyi háttérről beszélek, akkor most az látszik, hogy ami nehezen, de még működött korábban, már az is ellehetetlenül független kezdeményezésként. Alig van az egyénnek, a szakma szereplőinek mozgástere a szabad kezdeményezésekre források és energia hiányában egy olyan helyzetben, amikor mindenki a létfenntartásért küzd. 

Nemrég hunyt el tragikus körülmények között Kabai Lóránt, és évről évre történnek ilyen szomorú esetek az irodalomban. Ennek nem szabadna így lennie, ha nem lennének az irodalmi és kulturális élet szereplői ennyire izoláltak, ha lennének találkozási pontok, megtartó közegek, ha az alkotók nem lennének egyre nehezebb helyzetben, egyre inkább perspektíva nélkül. Sajnos most nem tudok semmi lelkesítőt mondani, nagyon rossz időket élünk.

– Ezt az interjút nők és férfiak, írók és olvasók egyformán látják. Hol van itt a mi felelősségünk? Figyeljük tudatosan, hogy milyen nemű és korú szerzőtől vásárolunk könyvet? 

– Próbáljunk meg nyitni a női szerzők felé. Sokan ösztönösen idegenkednek a női íróktól, azt gondolják, felületesebbek, rosszabbak, mint a férfi szerzők. Érdemes ezeket a bevésődött véleményeket felülírni, vagy legalább egy kérdést feltenni önmagunknak: valós tapasztalaton alapul, amit gondolunk? Érdemes adni nekik egy esélyt, és ha nem tetszik, amit olvasunk, akkor sem feltétlenül kell úgy dönteni, hogy ez azért van, mert az illető nő, hanem lehet, hogy egyszerűen csak nem tetszett a szerző stílusa. 

– Szeretnék kitérni új kötetedre. A Nem vagy többé az apám írása során segített neked valamiben a SZÍN Nők? Egyáltalán mennyire különíted el az írói tevékenységed más munkáktól?

– Az írás alapvetően magányos tevékenység, nincs köze a társadalmi aktivizmushoz. De kell, hogy legyenek az ember körül olyan barátok és egyfajta értő szakmai közeg, akik őszinte visszajelzést adnak. A SZÍN-ben végzett munkák kapcsán közelebbről megismertem olyan kollégákat, akikkel korábban csak irodalmi esteken futottunk össze, felületesebb kapcsolatunk volt. A SZÍN segített, hogy néhányan jobban egymás felé forduljunk, és a regény megírása során számíthattam ezeknek a barátoknak a szakmai visszajelzésére. Ez nagyon jó érzés volt. Ez is fontos célja volt a SZÍN-nek: közeget adni a női szerzőknek. Ezért is indítottunk például prózaszemináriumot.

– A könyv egy nagyon fontos témát jár körbe, mondhatjuk, hogy elsők között reagál a magyar irodalomban az „apátlan” társadalomra. Ez szoros összefüggésben áll a nők helyzetével.

– A regényben a szülők válása meghatározza a főszereplő lány, Eszter életét. De talán még ennél is mélyebb sebeket üt rajta, ahogy a szülei bánnak egymással és vele. Szerettem volna megmutatni, hogyan mérgezték meg a családok életét a 80-as, 90-es évek merev nemi szerepelvárásai. Hogyan küzdött a szakmailag sikertelen apa a változó világgal, és a társadalom mennyire nem volt támogató a sikeres nőkkel. Eszter se az apjánál, se az anyjánál nem érzi magát otthon, és ez kihat arra, hogy később a világban sem érzi magát biztonságban, nem képes határozott döntéseket hozni. De én nem akartam bűnösöket találni, arra törekedtem, hogy minél sokoldalúbban mutassam be ezt a komplex helyzetet, aminek valójában mindenki az áldozata, még az is, aki látszólag könnyebben lép ki egy kapcsolatból. Meg akartam mutatni a látszólag destruktív apák sérülékenységét, miközben fontos célom volt, hogy az olvasó empatizálni tudjon az egyedülálló nőkkel is. 

Vermes Nikolett

Fotó: Lettner Kriszta