tiszatáj | 2014. január 31.

„…nem tudnak már gyerekfejjel gondolkodni…”

Nem könnyű képregényesként tevékenykedni ma nálunk, de szerencsére siránkozás helyett szép számmal inkább rajzolnak, írnak, adnak ki képregényt, sőt, magazint gyártanak. Tálosi Spuri András és a 5Panels csapata az EpicLine-nal szeptemberben debütált. Hol tartanak most, az ötödik szám megjelenése idején? […]

Nem könnyű képregényesként tevékenykedni ma nálunk, de szerencsére siránkozás helyett szép számmal inkább rajzolnak, írnak, adnak ki képregényt, sőt, magazint gyártanak. Tálosi Spuri András és a 5Panels csapata az EpicLine-nal szeptemberben debütált, megadva ezzel a most felnövő generációnak a saját kis magyaros is meg nem is, sötét is meg nem is, vicces is meg nem is, de annál inkább busós, fekete hollós, goros, szekercés és szemercés, vadregényes képregényét. Hol tartanak most, az ötödik szám megjelenése idején?

Beindítottatok egy olyan magazint, ami jópár évtizede nem volt Magyarországon, egy ízig-vérig magyar képregényt. Hogy látod, mi teszi ezen kívül igazán különlegessé az EpicLine-t?

– Az, hogy valami magyar, szerintem nem elegendő érv a piacon, mert attól, hogy egy terméket magyarok készítettek, az a termék még lehet rossz minőségű. Természetesen a magazinnak nagyon jó hátszelet ad, hogy egyedülálló a magyar képregény- és sajtótörténelemben, de ettől még nem szükségszerűen lesz különleges. És hogy a két gondolatot összekapcsoljam: az egyedülállóság hátszele el fog fogyni, amint az olvasók megszokják a magazin jelenlétét a piacon; ezért ahhoz, hogy minél tovább fennmaradhasson a lap, minőséget kell nyújtani az olvasóknak.

Az EpicLine igazi erősségét abban látom, hogy egy grafikailag és történetileg is minőségi kiadványt küldtünk az újságosok polcaira.

Hogyan szerveződtetek műhellyé, és mik az együttműködés legfontosabb alapvetései?

– A 5Panels képregényalkotó-csoport már 2010 óta létezik. Az első tagok olyan szerzői képregényesekből álltak, akiknek jelent már meg nyomtatásban képregénye, majd fokozatosan egészültünk ki a műfaj iránt érdeklődő alkotókkal.

Noha jelentek meg kiadványaink (közösen elkészített képregények és a tagok önálló munkái) nyomtatásban, de szigorú szerkesztői elv mentén csak az EpicLine működik.

Az egyéni kiadványokba soha nem szólunk bele, mindenki azt ad ki a kezei közül, amit jónak gondol, viszont a közös kiadványokhoz vannak alapvető kikötések, de ezek is csak olyan mértékűek, amelyek nem kötik túlzottan az alkotók kezét.

Mi volt az alapkoncepciótok az EpicLine-nál?

– Elsősorban mindenképp egy fiatalokat megszólító, ifjúsági magazint szerettünk volna a piacon látni. Ehhez is igyekeztünk tartani magunkat. Fontos kérdés volt szerkesztői, kiadói oldalról, hogy milyen történetek kerüljenek bele a kiadványba. De figyelembe kellett venni, hogy kinek mekkora a teherbíró képessége az alkotók közül, valamint azt is, hogy egy szám oldalmennyisége és előállítási költsége milyen arányban lesz a legoptimálisabb. Végül ezeket a szempontokat figyelembe véve jutottunk arra a konszenzusra, hogy egy szám 32 oldalas legyen, benne mindig két történet folytatásával, összesen öt sorozatra koncentrálva.

Egy ekkora projekt csakis nagyon következetesen vihető, és úgy látom, hogy a határidők betartása az egyik kulcsfontosságú alapja mindennek.

Az első szám után nagy volt a lelkesedés, ahogy eljutottunk az ötödikig kaptatok már végre hideget, meleget is. Mik az általános kritikai észrevételek és hogyan reflektáltok rá?

– A negatív kritikák főleg inkább a szerkesztői elvet kritizálják, semmint magukat a képregényeket. Viszont ez egy valamit valamiért helyzet a számunkra, ahogy mondtam, kompromisszumot kellett kötnünk a körülmények és a vágyaink között.

Az, hogy egy olvasónak tetszik, vagy nem tetszik egy képregény grafikai megoldása, az szubjektív megítélés kérdése. Mivel van olyan, akinek tetszik, ugyanaz másnak egyáltalán nem, egységesen tetszőt pedig nem lehet készíteni, ezért az ilyen jellegű kritikákat általában csak tudomásul vesszük.

Más kérdés a korosztályos besorolást érintő hozzászólásokra történő reflektálás. Azt látom, hogy a felnőttek (tisztelet a kivételnek) legtöbbször nem tudnak már gyerekfejjel gondolkodni, mintha elfelejtették volna, hogy ők mit élveztek gyerekkorukban. A legtöbbször azt hiszik, hogy a gyerek egy filmben, képregényben, mesében ugyanazt látja, ugyanazt veszi észre, ugyanazon döbben le, mint ők. Pedig ez egyáltalán nem igaz.

A mesék lélektanra gyakorolt hatásainak elemzései szerint egy jól elmesélt történet bármelyik korosztály számára élvezhető és fontos lehet, ha az segíti az olvasót/nézőt saját élete kríziseinek feldolgozásában. Azt gondolom, ebből a szempontból semmiképp nem állnak rosszul a képregényeink, főleg a tekintetben, hogy tud-e a gyerekek számára érdekes lenni. Az pedig, hogy a felnőtteknek is tetszik, számunkra csak még nagyobb öröm.

Szerinted lehet tartani a sokféle alkotó jelenlétét akár egy képregény-sorozaton belül is?

– A Busók első három része valóban vegyes volt, hiszen négy-öt oldalanként váltották egymást a rajzolók. Ennek megvan az oka, részleteztük, híreszteltük is, amerre csak lehetett. A folytatásban viszont minden epizódot csak egy rajzoló fog készíteni, noha várhatóan mindegyik részt másvalaki. Mivel a busók az alkotóink szívéhez nőttek, ezért mindenki szívesen ki is veszi belőle a részét. Azon kívül ez az egyetlen olyan sorozat, aminek jól áll a folyamatos stílusváltás is.

A Fekete holló és a Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai esetében is kényszerűség szülte a rajzolóváltást, viszont az új alkotók várhatóan sokáig maradnak a sorozatuknál. Előbbiben Barta Szabolcsot Vári Tamás váltotta, utóbbinál Molnár Gábortól rajzolóként Koska Zoltán, íróként én vettem át a stafétát.

Melyik képregény sikerült a legütősebbre?

– Az öt sorozatból négyet én írok; olyan ez, mintha megkérdeznéd, melyik gyerekemet szeretem jobban. Általában mindig azért rajongok jobban, amelyiken épp dolgozom, úgyhogy igazságtalan lenne bármelyiket is kiemelni. Őszintén szólva mindegyiket szeretem és mindegyiket más miatt, ezért a maguk nemében egyiket sem tartom rosszabbnak vagy jobbnak a másiknál. Azt hiszem, ennek eldöntését az olvasókra bízom. Persze azért a szívemhez legközelebb mégiscsak a Vadregény áll, elvégre az teljes egészében az én munkám.

Kicsit olyan a sztoritok, mint egy 21. századi tündérmese, saját kezdeményezés, barátság, önköltség. Mit látsz az első öt szám után, fenntartható lesz az EpicLine?

– Egyelőre az első négy teljesítményét tudom értékelni. Az első szám az elvárásoknak megfelelően szerepelt, se többet, se kevesebbet nem ért el, mint amire számítottam tőle. De mint minden más sajtótermék esetében a további számoknál csökkentek az újságárusi eladások. Egyelőre két forgatókönyv van a fejemben, hogyan lehetne válaszolni erre a piaci helyzetre, de még nem döntöttem el, a kettő közül melyiket válasszam.

Hogy őszinte legyek a lap jövője nagyban függ az előfizetők számától is, hiszen elvileg az előfizetők biztosíthatják a legfőbb anyagi alapját a magazinnak, az újságárusok polcain kint lenni tulajdonképpen inkább presztízskérdést jelent.

Azért azt lássuk be, aki ma képregénnyel akar itthon foglalkozni, azt csak szerelemből teheti, talán azért is tűnhet tündérmesének az EpicLine születése, mert sokan vagyunk, akik ennek a szerelemnek hódolunk.

Merre fog fejlődni a lap?

– Azt még nem tudom, talán korai is erről beszélni. Egyelőre tartani szeretném magunkat a színvonalhoz és a határidőkhöz. Persze megvan a potenciál sok mindenre, de ezeket szépen lassan szeretnénk kiaknázni, mondhatni hosszú távra tervezünk. Az a tapasztalat, hogy ami nagyon hamar felkapottá válik, az ugyanolyan gyorsan el is felejtődik. Én stabilan szeretném tartani a magazint, lehetőleg minél tovább. Persze ezt az idő, a gazdasági helyzet, a vásárlói szándék és egyéb tényezők is befolyásolják majd, de a mi részünkről igyekszünk a lehető legtöbbet megtenni a célok eléréséhez.

[nggallery id=292]