Tiszatájonline | 2015. április 29.

Nem szeretek riporter lenni…

Jonathan Franzen volt a 2015. április 23–26. között megrendezett, XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. A fesztivál szervezői gondoskodtak róla, hogy az érdeklődőknek minél több alkalma nyíljon meghallgatni a díjnyertes szerzőt, akinek magyarul eddig a Szabadság, az Erős rengés, a Javítások és a Diszkomfortzóna című művei jelentek meg az Európa Könyvkiadó gondozásában […]

JONATHAN FRANZEN A KÖNYVFESZTIVÁLON

Jonathan Franzen volt a 2015. április 23–26. között megrendezett, XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. A fesztivál szervezői gondoskodtak róla, hogy az érdeklődőknek minél több alkalma nyíljon meghallgatni a díjnyertes szerzőt, akinek magyarul eddig a Szabadság, az Erős rengés, a Javítások és a Diszkomfortzóna című művei jelentek meg az Európa Könyvkiadó gondozásában.

Az első napon Jonathan Franzen beszélgetőtársa Winkler Nóra volt. Megtudhattuk, hogy sikeres íróként sok dolog megváltozott az életében. A legfontosabbak között említhető az, hogy befutott íróként, akinek mindene megvan, nem lenne hiteles bármire panaszkodnia, elvesztette azt a dühét, amely régebben keményebb, sokszor ironikus, szatirikus sorok megírására késztette, és ez számára valóban veszteség. Viszont lett egy új szenvedélye: a madárfigyelés. A madarak szépek, repülnek ami önmagában is nagyszerű. Ezenkívül énekelnek, fészket építenek, a varjak pedig rendkívül értelmesek. Egyszer látott egy varjat, aki egy zacskón szánkózott le a háztetőről, mint egy gyerek. Az utazásra is mindig jó érv, de egy kávéház teraszán is lehet találgatni, milyen madár hangját hallani. A városnézés pedig kiegészül a szennyvíztelepek látogatásával, ahol összegyűlik sok ritka madárfaj. Így amikor a turisták balra mennek múzeumozni, vásárolni, ő jobbra, ahova senki más nem menne. A madárnézéssel az a baj, hogy az írással szemben, ami produktív, ez egy rosszfajta szenvedély. Az ember kiül a kertbe, nézegeti a madarakat és mire feleszmél, eltelt öt-hat óra. Ennyi idő körülbelül az is, amit írással szokott tölteni. Egy jónak mondható napon, amikor jól halad, körülbelül ezer szót tud leírni. Ha rá tudja magát venni, hogy minden nap öt-hat órát írjon, ezzel a tempóval 3-7 évbe telik, míg megszületik egy regény. Az írás a legjobb drog, mert pénzt hoz, nem pedig visz – viccelődött, és kiszólt a közönségnek, hogy tessék nevetni, hiszen ez vicces – olyan közvetlenül, mintha mi is résztvevői lettünk volna a beszélgetésnek. Másszor a fotósokhoz fordult, mert feltűnt neki, hogy amikor az arcához ért, szaporábban csattogtak a zárak. Ezért direkt igazgatta a szemüvegét, dörzsölte az állát, és derülten kérdezgette, hogy vajon miért olyan érdekes ez, majd a rövid közjáték után folytatta, ahol abbahagyta.

Első olvasói közt van a szintén író Kathy Chetkovich, az író barátnője. Szerkesztői segítségre is egyre nyitottabb. Sokszor hatékonyabb, ha egy szerkesztő nézi meg a szöveget, és vesz észre olyan hibát szinte azonnal, amin ő hónapokig gondolkodna. Amerikában mondjuk a hatékonyság nem lenne szerencsés kifejezés, de most Európában vagyunk – tette még hozzá mosolyogva.

_MG_8881-3

Bár lelkileg jó hatással van rá az írás, fizikailag ez már nem mondható el, hiszen egyszerre több ezer dologra figyel folyamatosan, s ha éjjel fölébred, az az ötezer dolog akkor is ott van a fejében, és ez rengeteg energiáját emészti fel, nemcsak szellemileg, de fizikailag is.

Sarkított kijelentés, hogy a Szabadság egy karakterének, Richard alakjának megformálása miatt tanult meg gitározni. Ez egy speciális eset volt, s a dolog hátterében más motiváció is állt, mégpedig, hogy Kathy családja is zenészcsalád, és szeretett volna a családi zenekarban játszani. Ez a fajta leírás egyébként sem jellemző rá, olyannyira nem, hogy mikor az édesanyja haldoklott, és nagyon szerette volna, ha elutaznak egy hajóútra, akkor előre megírta a hajóutas jelenetet, amely a Javításokban szerepel, mert mint mondta, nem szeret „riporter” lenni. A tudósításszerű írás többször árt, mint használ a sztorinak. A történeteinek nincs előre felvázolt szerkezetük, mert érzi és nem szereti a kész konstrukció szagát – fogalmazott.

A következő kérdések a regényei cselekményével kapcsolatosak voltak, de ezeket egy idő után udvariasan elhárította, nem szerette volna a saját könyveit elemezni, mert szerinte ez az olvasók feladata.

Másnap, a sajtótájékoztatón is következetesen tartotta magát ehhez, sőt M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó igazgatója a szerző üdvözlése után kiemelt négy kérdést, melyekre az író már nem igazán szeret válaszolni. (Ezek: Kik voltak rá hatással? Mennyit ír, mikor, és mivel? A szereplők átveszik-e a hatalmat? Önéletrajziak-e a könyvei?) A közönség derülten fogadta mindezt, az író is mosolygott. Egyébként ezek közül a kérdések közül több a két nyilvános beszélgetésen is elhangzott, így a három beszélgetésben akadtak ismétlődések.

A köszöntő után az első kérdéseket Berta Ádám tette fel, majd átadta a kérdezés lehetőségét a teremben összegyűlt újságíróknak. A sajtótájékoztatón elhangzottak kevésbé megszokott kérdések is, például, hogy mit gondol az író a „post 9/11 fiction” megjelenéséről és a terrortámadás hatásairól. Az író ugyanis ezen a napon épp New Yorkban tartózkodott. Válaszában elmondta, hogy meglepte őt az az erős narratíva, amit a terrortámadás okozott, aminek egyik következménye George W. Bush újraválasztása volt, és az, hogy mennyire megváltoztatta a tragédia a világukat. Az író szerint az egész narratívában hibázott valami, és ő nem is írt róla, mert mindez önmagában is elég erőteljes, intenzív esemény volt.

_MG_8834-2

Beszélt még az írók megítéléséről Amerikában, ahol nem jellemző, hogy sajtótájékoztatót tartsanak egy író tiszteletére. Még a Time Magazine címlapján való szereplés sem hozott számára ekkora sikert.

Mikor az egyik kérdező arra kérte, hogy mondja el a véleményét a világról, amelyben élünk, egy kicsit megtorpant, nevetett, de végül összefoglalta néhány mondatban, hogy elkötelezett természetvédő, akit zavar, hogy nem tesznek semmit a környezetszennyezés ellen, hogy baloldali demokrata, és azt is, hogy íróként a dolgok minél őszintébb leírását tartja feladatának.

A Könyvfesztivál harmadik napján az eredetileg egy kisebb terembe tervezett pódiumbeszélgetést át kellett költöztetni a Teátrumba, amely teljesen megtelt érdeklődőkkel. Az író beszélgetőtársa ezúttal Veiszer Alinda volt. Mikor Jonathan Franzen megjelent a bejáratnál, rajongók kisebb hada rohanta meg, a rámenősebbeknek dedikált, de aztán kérte, hogy kicsit hadd ülhessen csendben, mielőtt elkezdődne a beszélgetés. Ezután leült az első sorba, az elsötétített nézőtérre, és gyakorlatilag beleolvadt a tömegbe. Ennek ellenére néhány fénykép még így is készült róla, amit azonnal meg is jegyzett, ahogy Veiszer Alindától megkapta a szót. Ezután elmondta, hogy szeret egyedül lenni egy sötét szobában, gyerekkorában is sokat olvasott egyedül, és jól is érzi magát, ha egyedül lehet, de a színpadon is, csak ott nem túl sokáig. Az egész gyerekkora arról szólt, hogy elrejtőzzön, ezért tetszik neki különösen az Európa Kiadónál megjelent regény borítójának hátoldala is, mert ugyan az egy madárlest ábrázol, őt egy őrtoronyra is emlékezteti, és ahogy a börtönlakóknak van, neki is volt egy titkos élete, melyet elsősorban a szülei előtt hallgatott el. Tizenhárom éves korától hallgatott el információkat, majd valamikor középiskolás korában vallotta be nekik, hogy ír, de mivel nem örültek neki, úgy tett, mintha tudósnak készülne. Végül az egyetemi évek alatt színt vallott. Utólag örül neki, hogy ellenezték a terveit, és cseppet sem irigyli a mai fiatalokat, akiket a szüleik mindenben támogatnak, hiszen szerinte kell, hogy a szülők ellenálljanak, hogy bizonyítani kelljen nekik. Személyes dolgokról is ír, de ennek az a veszélye, hogy az emberek azt hiszik, hogy ismerik őt. Ez rossz is tud lenni. A Javítások megjelenése után hirtelen mindenki kíváncsi lett rá, de úgy érzi, hogy hamis kép alakult ki az emberekben róla. Privát dolgokat ír, hogy a privát terét megvédje. Mert a szépirodalom az a tér, ahol a legszemélyesebb jellegű dolgokat lehet megírni, de mindeközben maszkot is lehet viselni. Miután a kitárulkozás megtörtént a Javításokban, sok jó és nagyon rossz kritikát is kapott, és megszületett benne az igény, hogy viccet csináljon magából. Megtalálta a hangot, amin el lehet mondani azokat a dolgokat, amelyeket szégyellt a gyerekkorából. Mindazonáltal a szégyenérzetet az író legnagyobb ellenségének gondolja, és mindenképp tartózkodni szeretett volna tőle, hogy írásai terápiás jellegűnek tűnjenek.

A humor és az irónia például a Szabadságban Walter alakjánál is megjelenik, jegyzi meg egy, a Diszkomfortzónából felolvasott részlet kapcsán, mégpedig Walter a világ túlnépesedése elleni küzdelmében, holott Walternek magának is vannak gyerekei. Azonban nem szeretné a saját könyvét elemezni.

Újabb kérdésre válaszolva elmondta, hogy ő hisz az irodalom magasabbrendűségében a politikával szemben, és szerinte el kell dönteni, hogy melyikhez lojális az ember. Egyébként sem lenne jó politikus. Megállt, eljátszott a gondolattal. Igazából rossz politikus lenne, mert nagyon erős, radikális állításokat tenne, majd megtorpanna, elgondolkozna, hogy megnézze a dolog másik oldalát is. És akkor talán azt mondaná, hogy az állítása nem is igaz egy másik szemszögből nézve. Az egész politikai pályafutása rövidebb lenne, mint fél óra, mondta mosolyogva.

_MG_9043-2

Ezután Veiszer Alinda a fordítás nehézségeire terelte a szót, majd a színpadra invitálta a kötet magyar fordítóját, Bart Istvánt. A következő néhány percben egy rendkívül szórakoztató beszélgetés kezdetének lehettünk tanúi, amelyben a két férfi egy pillanat alatt megtalálta a közös hangot. Bart István mesélt egy kicsit a munkájáról, arról, hogy jó írót fordítani nehéz, rosszat könnyű, mert a jó szövegnek legalább öt-hat rétegét értenie kell. A Diszkomfortzóna fordítása igazi felüdülés volt számára. Talán azért, mert könnyebb volt, mint a többi. De ez nem azt jelenti, hogy rosszabb. Sőt. Olyan felszabadult, mint elengedett kézzel biciklizni. A Diszkomfortzónának lehetne az a címe, hogy Szabadság. Itt tényleg hajlandó intimitást leírni, meg is mondja a szerző, „hogy ez az én magánéletem”. Az első jelenettől az utolsóig világos íve van a kötetnek. De nehogy azt higgyük, hogy ez természetes! Minden szerkesztett, mindennek megvan a helye.

Jonathan Franzen válaszképpen elmondta, hogy szülei halála után a szabadság szó új értelmet nyert, valahogy úgy, ahogy Janis Joplin is megénekli, amikor már nincs vesztenivaló, az a legnagyobb szabadság. Ma már nem kell félnie a szégyenteljes kitárulkozástól.

Bart István megköszönte a „jóváhagyást”, majd a szerzővel kötött barátságára fordította a szót, hiszen mint mondta, kívül-belül jól ismeri őt, hála a vele töltött éveknek. Persze ez egy furcsa, egyoldalú kapcsolat, hiszen eddig a szerző azt sem tudta, hogy Bart István egyáltalán létezik. A fordítás egy könyv bőrének a lenyúzása és új bőrbe öltöztetése, fogalmazott, majd hozzátette: „Ezeknek a könyveknek egy betűjét sem írta ő (Franzen), hanem én írtam, tudniillik ő nem tud magyarul”. A közönségen nevetéshullám söpört végig, nagyon jó lett a hangulat a színpadon. Meg is tapsolták a Franzen-könyvek magyarra ültetőjét, aki ezután ismét elfoglalta helyét a nézőtéren. Jonathan Franzen hosszú másodpercekig hallgatott, majd kifejezte csodálatát a fordítók iránt, és megköszönte Bart István munkáját.

A beszélgetés végéhez közeledve az író egy kérdés erejéig beszélt arról, hogy szomorúvá tette, amikor a Time Magazine címlap miatt támadták, mégpedig a férfiírók szerepének túlértékelése miatt. Holott a szerző maga is a nők oldalán áll a nők irodalom területén való alulreprezentálása elleni harcban.

A sikeresség hozományaként az lepte meg legjobban, hogy míg ő azt hitte, hogy sok százezer ember él az USA-ban, aki furcsának, magányosnak érzi magát, addig valójában sok millió ilyen ember van.

A verseny is motiválja őt az alkotásban. Barátja, David Foster Wallace, aki sok tekintetben jobb volt nála, önkezével vetett véget az életének. „Az ő utolsó lövése az öngyilkosság volt, az enyém pedig a Szabadság. Nagyon szerettem őt, és nem tudtam, hogyan fogok tudni tovább írni. Ezek kemény dolgok, nem lehet őket cukormázzal bevonni. Ő nagy író volt, és azóta nincs más versenytárs.”

Talán azért, hogy ne ilyen komor témával érjen véget a beszélgetés, a moderátor hirtelen témát váltott, s németországi tanulmányairól kérdezte a szerzőt, aki még egy tisztelgéssel adózott a fordítójának, mikor azzal zárta a mondandóját, hogy ő is fordított németből, (2014. The Kraus Project – a szerk.) és ha nagyon odafigyelne, akkor talán tudna olyan jól fordítani, mint ahogy őt fordították.

Káldy Sára

[nggallery id=541]

A szerző fotói