Azt kértem tőle, meséljen. Magáról akár,
vagy bármiről, ami eszébe jut.
(1) A kövérek és a vidékiek
mennyivel szerencsésebbek. Ez lefogy, az haza-
megy. És ha kövér is, vidéki is.
Mi szívjuk a port, a guanót
eltűrjük, naponta ég ki egy üzem, naponta
gondolunk vagy nem gondolunk a tüdőnkre.
Én halhatatlan vagyok, a lerakódó
zsír eltüntethető kevés mozgással,
friss levegővel, avokádóval. Mérleg, eltelik egy hét,
kettő, mérleg. Szemmel látható
a változás. Ők visszautaznak, hazamennek.
Én is szeretek vonatozni. Megyek haza,
és gondolkodnom sem kell nagyon, visz a lábam.
Ők vonatoznak, zakatol. A Badacsony alatt fut
a vonat, van hétvége, barátok az elemiből,
szaletli, loggián ebéd, rántott hús, saláta.
Háztáji. Kutya, macska, a három közül egy elkóborolt,
senki se látta.
Hegy, fa, part.
Én néha kitalálok magamnak betegségeket.
Méhnyakrák, pánikroham, palpitáció, bárcsak.
Én is megjavulhatnék akkor.
(2) A kötött pályát ezerszer inkább, mint a megjegyez-
hetetlen új útvonalakat és típusokat. Mire észbe kapok,
a lassú expressz, és oda a régi szokásoknak.
Legalább a császár millenniumra szabott sárga
ruhája ma is majdnem ugyanaz, de a fehér mész
az alagutakban biztosan eredeti.
A vandálok csak az ezredforduló aljas
kártevői, a zöld karókkal egy időben jelentek
meg, azóta élősködnek a város testén.
A külkerületekben vannak még macskaköves
utak, ugyanaz a vonal rázza, a típus javításához
meg elegendő egy franciakulcs, a megsemmisítéséhez
viszont a páncélököl is kevés. Reformba
fogni ezért nem is nagyon érdemes, a felújítás
betervezett ütemes rendje vagy a rehabilitáció nyújtható
a végtelenségig.
Egymást érik a korszerűsítések, a típushiba viszont makacs.
Nehéz lesz így eltüntetni azt, ami dübörög még a legnagyobb
meglepetésre, múlna el szabvány szerint, de nem tud.
Bár mindig előíráson túlira nyúlik az idő.
(2b) A rehabon én voltam a kibic. Nem műtét utáni,
sem mozgásszervi. Nem mintha nem kerestem volna a bajt.
Csak egy idő után mindenkiben felébred a vágy, hogy letegye
a lantot, és egy időre szanatóriumba vonuljon. A város felett.
Föl a Moszkvától. A fasor. A fagerendás fektetők, pagodák
pavilonrendszerben, mind egy köré gondolva. Pulmo. Valami a
mediterráneumból. Páternoszter mozgatja a bentlakásra ítélt
populációt. Friss levegőn, hálóköntösben sétálva
a parkban, ahol mellszobrok állítanak emléket a test megszállottjainak
még a boldog békeidőkből. Megjárták Európát, Davost. Csak
hogy szépen gyógyuljon a tüdő. Az egyetlen szerv, melynek
környezet kell, őstölgyes. „Jól csak a tüdejével lát az ember” –
mondta az egyik rutinos az elfekvőben: Morbus Hungaricus.
Él még, csodára.
A vizitek alakították a napomat, kis- és nagy. Reggel, délben,
este. Hozzálassítottam járásomat a helyhez. Ha kellett, lassan
lépkedtem a folyosón, kissé erőtlenül, túlozva gyengén, mint
akinek még hónapokat kell várnia, hogy megerősödjön.
Éjjeli szekrényem fiókjában fél alma, keksz, műanyag evőeszközök.
Gyümölcslé, amit máskor soha nem iszom. Ágyamból is úgy ültem fel,
mint akiből elszívta az erőt a közeli beavatkozás.
Hagytam, hogy lábamon kinőjön a szőr.
Kibic voltam. Nem vártam, hogy befogadjanak. Pulmos populus.
Nem vártam semmit.
(3) Nem is próbálkozom történetekkel, főleg nem kitalálni őket.
Nekem már lőttek. Így mesélem majd másnak, indoklásul
meg annyit, hogy tetszettek volna jobban csinálni. Mondjuk
nem kellett volna elereszteni a madarakat, akkor szólnának
legalább madarakról, az eleségről, az együttélés mikéntjéről.
Vagy nem túltenni a gyümölcsösökön, almások, eperföldek.
És az anyám, meg az apám!... és még visszább, a jótevő nagyszülőkig,
a családi legendáriumok, én meg átszellemült
arccal hallgatnék, és az emlékek később majd a legváratlanabb
pillanatokban kerülnek elő. De majd megkérdezem őket újra.
Sokáig élnek természetesen.
A családi ebéd után hosszan beszélgetnénk a szabadban,
telve lennénk múlttal, jövővel. A székek lekerülnek
a pincébe, fehér kovácsoltvasak.
Erre emlékeznék.
Vagy figyeltek volna jobban a családi habarcsra,
és nem hallgatni a parancsra.
A felekezet legodaadóbb tagja lenne talán a nagyanyám,
nagyapám órásmester vagy jogtudós.
Patinás emberek, nem lennének híján a történeteknek.
A végén akár én.
Rászolgáltak a küzdelemre, és tanácsokkal látnak el.
Hogy miként ne, és forduljak hozzájuk a bajban.
Ha rám szólnak, összehúzom magam. Félnék,
és élvezném, hogy tartok tőlük, mert rosszul csináltam.
Nem kéne akkor kitalálnom őket.
Nem kéne akkor kitalálnom történeteket sem.
(4) Olyanokat mondott volna szíve szerint, hogy a tavasz eljött,
csak egyszerűen, eljött a tavasz, és talán beleértette volna még, hogy
és mindig az ébredő szagok, na, megint tökéletes káoszt hozott
szagok, fények meg hőmérséklet zsenge káoszát
lehet, nem sikerült az előző éve,
vagy csak úgy volt, most már kevesebb szíj feszíti,
nem tudom,
lila, sárga, bontott zöld, az más, a tavasz zöldje,
és kert is van, kertje, ahol dohog, üdít, locsol, vádol, mit csináljon mást,
szakura ideje ezen a keleten, rózsaszín, és fehéren a kőtörő
ahogy beszélt, kitalálta azért mértékét a változásnak,
ki mihez passzol, lassan eltalálta a saját helyét is,
park zsong, a fehér nyár levelei rebegnek fonákon
majd nyáron a parton leginkább, a fürdőzés előszelében,
volt, úgy látszik, mihez mérnie, már nem volt fiatal,
pont a köztesben, ahol felbukik, amin
el lehet bukni a nyugodt éveket,
séta, csak úgy, fű esése, szálait lefekteti a földre a szél, az milyen
bár addig hasonlítgatott, hiányolt, számolta az éveket,
nő, burjánzik, még az erkélyen is kicsiben, az évelők
lám, hogy magukra találnak, maguktól, kinek
míg észre nem vette, talán azt számolja, gyűjtögeti az érveket,
hogy mióta nem szabad,
mióta bomlik ugyanúgy, mióta nem változott
hogy minden ugyanúgy, szinte egy csapásra
mert irigyli,
képzeletével pótolja,
és ha kell, kitalálja akár,
(ahelyett, hogy)
ami előtte van, vagy lehetne egykönnyen;
csak sokat beszélt, aztán elhallgatott.
(Megjelent a Tiszatáj 2021. januári számában)
