Tiszatájonline | 2024. május 26.

Nem ezért vagy itt?

LÁNCOS ESZTER


Láncos Eszter Budapesten él, ír, dolgozik, tanul. Angol szakon szerzett mesterdiplomát. Jelenleg a PPKE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza. Személyes hangvételű cikkei főként az Új Város Online Életmód rovatában jelentek meg.


Nemrég Kerameikoszban jártam, de persze ott sem azzal foglalkoztam, amivel kellett volna. Kerameikosz Athén ősi temetője, „az egyik legfontosabb és legszebb, mégis legkevésbé látogatott archeológiai helyszín” – írja egy utazási oldal. A kora-bronzkortól a római időkig használták temetkezésre, de nevét a kerámiáról kapta, mivel egy része eredetileg fazekasok lakhelye volt. Egy kutatás okán látogattam el oda, anyagot gyűjteni, így a múzeumban kezdtem, ahol dokumentáltam is a számomra releváns műtárgyakat. Lélekben felkészültem rá, hogy itt, pontosan itt hangzott el Periklész halotti beszéde, és ráléphetek a Szent útra, amelyen valaha a Panathénaia ünnepségre, vagy az eleusziszi misztérium szertartásokra igyekeztek az emberek. Aztán elindultam, hogy felfedezzem a Helyszínt.

A sírkertbe fordulva aztán lefeslett rólam minden professzionalitás. Kezdetnek, szinte beleütköztem egy fiatal, maláj férfiba, aki elmélyülten figyelt egy cipó méretű görög teknőst, amint az épp a csoportba rendezett törött oszlopok közül bújt elő. A férfi először több szögből lefotózta a centinként haladó páncélost, majd arról tanácskozott angolul egy olasz nővel, hogy vajon segítség lenne-e a szegény állatnak, ha a 3 méterrel arrébb található kőmedencéhez vinnék. Merthogy biztosan oda tartott. Inni. Közben mindketten elfeledkeztek a Kr.e. 4. században élt kollitoszi Dionüsziosznak, Alfinus fiának a hátuk mögött magasodó síremlékéről. Az emeletmagasan, lehajtott fejjel és duzzadó izmokkal álló bika hiába csábította őket csaknem kétezer-ötszáz éves görbületeivel. Fejünk fölül a hosszú tűlevelek vonalakban és szabálytalan sokszögekben engedték ránk a fényt. Néztem a teknőst és a benne elmerülő látogatókat, és éreztem, hogy gondolatban sem fölényeskedhetek, mivel én sem egy síremlék tetején ülő szfinxet figyelek éppen, hanem az elém táruló jelenetet. Olyasfajta rácsodálkozással, mintha egyenesen Gerry és Larry Durrelbe botlottam volna, vagy a megelevenedett Vladimirbe és Esztragonba. Végül azt hiszem, nem lett hüllő áthelyezés; továbbhaladva még láttam, amint egy flakonból vizet csorgatnak a döbbenettől megránduló, majd visszahúzódó zöld, kiflivégszerű fejre.

Április legeleje volt és meleg, a görögöknek is különleges. Hát még nekem, az otthoni tíz fok körüli tavaszhoz képest. „Egészen olyan, mint a június” – mondták a helyiek. A szél erősen fújt, a nap erősen sütött, az ég fényesen volt kék. Csupasz karral lehetett sétálni, ami a sejtjeimnek mindig a nyár elejét jelzi. A sírokat díszítő fehér vázákon és a sötét, vízcseppszerű ciprusokon túl félig földbe-süppedt kőtömbök melegedtek a napon. Körülöttük gazok és gyógynövények, rövid szárú kamilla, pipacsok. Elindultam a Sírok útja közelében álló, Thorikoszi Dexileosz sírköve, pontosabban annak hű mása felé. De nem áltattam magam. Már tudtam, hogy valódi célom úgysem az, hanem a kőemlékek közti napos rét. Az Ermou úton áramlott, nyomult a párolgó embertömeg. Itt a poros-kavicsos út mentén felmagzott fű hajladozott a sztélék között, a romos kőfalak mellett pedig girbegurba törzsű olajfák levelei változtak szürkéből ezüstbe vagy olajzöldbe, a légáramlattól függően. Minden sárga volt és zöld, meg fehér és kék, mint a görög lobogó. 

Próbáltam átélni, hogy volt idő, amikor hosszú leplekbe öltözve, áldozati kosarakkal vonult itt a búcsúztató menet. A sírnál nők jajgattak mellüket verve, kezüket lengették, hajukat cibálták. A férfiak visszafogottan, felemelt karral búcsúztak. Ez itt ugyanaz a tér, amiben mindez történt. De mégsem ugyanaz. „A föld ki tudja, melyik pontjáról idejövünk, véletlen szereplői egy állandó helynek, hogy megértsünk valamit a régiek életéből. És talán magunkból, hiszen úgyis arról szól minden”—gondoltam. Körbenézve viszont azt láttam, hogy a látogatók a legindokolatlanabb helyeken bukkannak elő, folyamatosan súrolva a nemezértvagyitt-et, az archeológiai központ munkatársainak legnagyobb bosszúságára.

Egy napos tisztás közepén harmincas fiatal pár aludt a gombaszerűen terpeszkedő fügefa alatti padon. Néhány méterre tőlük göndör hajú, 12 év körüli fiú játszott egy arra tévedt, jókora teknőssel; egy olajfa melletti talapzaton pedig két fekete nadrágos, fehér blúzos koreai lány ült összehajolva, egyikük mobilját tanulmányozva. Kis hídféleségen haladtam át a platánok között. A túloldalán két férfi figyelt érdeklődve egy pillangó után kapkodó tarka macskát. Közben egy idősebb turistanő ugyanazt a macskát fotózta. A Dipülon Kapu felé kanyarodtam, itt már főleg csak kövek és a nap voltak. Az egyik falrom árnyékában napszemüveges férfi telefonált. Néha felnevetett, és olyankor bele is túrt a hajába. Tettem egy kört hátul, de aztán visszafordultam a fügefa felé. Mindenkit ugyanott találtam, mint negyedórával azelőtt. 

Mindenkit körbevett a langyos szél, a levelek susogása. „Már megint ez az idill!” – gondoltam. A reneszánsz és barokk festmények Et in Arcadia Ego témájú festményei jutottak eszembe, amelyeken a halál a pásztori tájban is jelen van. De itt mintha fordítva lett volna, mert itt a napfényes, zöld öröm kúszott be a sírok közé. Árkádia volt ott a koponyák lakhelyén. Férfiak és nők, magukban nézelődők vagy barátok, szerelmesek, gyerekek és idősek, mind a hely nyugalmára reagáltak, és csak a saját élményükkel voltak elfoglalva. Kerameikosz levegője minden mást kiszűrt. Egy ciprussövény előtti kőfalon fiatal(os) nő ült lobogó, színes kendővel a nyakán. Ez voltam én. Egy életkép, mint a többiek. Figyelmemet teljesen lekötötte, hogy legalább egy percig tudjam videózni a hullámzó füvet, kockáztatva ezzel a mobilom menthetetlen lemerülését, és a hazajutási esélyeimet. Mintha csak ezért lettem volna ott. Ahogy dülöngéltek a sárgásbarna kalászok, miközben zöld száruk és levelük zizegett, a két halántékom közt az összes addigi hasonló látvány-emlék átfutott. Egyszerre és egymás után láttam a fekve vagy sétálva felfedezett, a valóban átélt vagy olvasva elképzelt, képen vagy filmen látott, felfedezőként vagy bújócskázó gyerekként, túra közben vagy várakozva, szerelmesen tapasztalt lélegző, mozgó réteket. Aztán sötét lett a képernyő. Nem volt több megörökítés. Mégsem tudtam felkelni és okosan nézelődni. Csak rezegtem ülve, kapcsolódva az állandósághoz és a helyben változáshoz. A túloldalon ülő férfi vászonsapkájának fel-le integető karimáját követtem a szememmel. Minden önmagáért volt érdekes, nem csak körítés volt a fontos dolgok mellett. Sorrentino szépségről szóló filmje jutott eszembe. Az epizódszerűen fel- és eltűnő szereplők, akik hol a boldogságukat kergetik, hol a pillanat vonzását szemlélik. A maguk módján. Róma eközben mindvégig a helyén marad. 

Ültem az átmelegedett kövön, közben szórakozottan előhalásztam egy narancsot a kulacsom mellől. Hamarosan előbukkant a teknősös fiú hosszú hajú apja, és a fölöttem csacsogó zöld tollú papagájokat kezdte fotózni. A szemben ülő vászonsapkás férfi lassan felemelkedett. „Kérem, asszonyom! Nem lehet enni az archeológiai helyszínen!” Kis időbe telt, mire rájöttem, hozzám beszél. Értetlen arccal bámultam rá, majd a bontatlan narancsra. Megismételte. „Asszonyom, kérem! Ha valamilyen egészségügyi problémája van, természetesen, egyen. De egyébként nem lehet.” „Nem, semmi bajom, elnézést!” – válaszoltam. A gyümölcsöt visszacsúsztattam a táskámba. Visszatért az idő. Árkádia sírkertté változott, a múlt és a jelen menthetetlenül kettévált megint. Elmorzsoltam egy szál kakukkfüvet, majd elindultam a hátralévő emlékek felé.


Címkék: ,