Tiszatájonline | 2014. július 22.

Negyvenéves A kockásfülű nyúl

INTERJÚ MARÉK VERONIKÁVAL
Tizenhét évesen írta és rajzolta első történetét, a Boribon, a játékmackót. Képes mesekönyvek, gyermekregények, sorozatok, animációs filmek, társasjátékok, diafilmek, felelgetős könyvek kapcsolódnak a nevéhez. Könyvei megjelentek német, szerb, angol, román, lengyel, szlovák, spanyol, koreai, kínai és japán nyelven is. Törzshelyén, a krisztinavárosi Csészényi Kávézóban beszélgettem az életműdíjas írónővel […]

INTERJÚ MARÉK VERONIKÁVAL 

Tizenhét évesen írta és rajzolta első történetét, a Boribon, a játékmackót. Képes mesekönyvek, gyermekregények, sorozatok, animációs filmek, társasjátékok, diafilmek, felelgetős könyvek kapcsolódnak a nevéhez. Könyvei megjelentek német, szerb, angol, román, lengyel, szlovák, spanyol, koreai, kínai és japán nyelven is. Törzshelyén, a krisztinavárosi Csészényi Kávézóban beszélgettem az életműdíjas írónővel.

Olyanokat vonz ez a hely, akik beszélgetni szeretnek, vagy ha egyedül érkeznek, leülnek egy csésze kávéval a laptopjukhoz, megnézik a leveleiket, vagy írnak – újságcikket, verset, novellát, forgatókönyvet. „Itt elkezd az embernek működni az agya” – mondja Marék Veronika, aki idén nyáron kapott IBBY életműdíjat.

– Előfordult már önnel, hogy egy csésze kávé vagy forró csoki mellett jött az ihlet, itt találta ki a következő történetet?

– Azt magamban-magammal hozom ide. Most egy új Kippkopp-könyvön dolgozom, már meg is van rajzolva. Még egy-két történet hiányzik, aztán ősszel jelenik meg. Az egyik kedvenc témám, a sikló is helyet kap az utolsó részben. A gyerekek az erdőben rémülten kiabálnak, hogy „Kígyó! Kígyó!” Kippkopp elmagyarázza Tipptoppnak, hogy ez nem kígyó, hanem egy sikló, nem bánt senkit, nem kell tőle félni. A következő képen Tipptopp sír, mert azt hiszi, meghalt a sikló, pedig csak levedlette a bőrét. Amikor megtudja Kippkopptól, hogy nem halt meg, nagyon boldog, kezébe veszi a csillogó bőrt, játszik vele. Ez a legszebb része a történetnek. Kicsit ismeretterjesztő is, bár nem ez a cél.

– A kockásfülű nyúl generációja vagyok. Mindennapi hősként tekintettünk rá annak idején… 

– A nyuszi egy olyan figura, mint amilyen az én gyermekkoromban az angyalka vagy a tündér volt, akik segítettek, ha baj volt. A nyuszi azonban nem rendelkezik varázserővel. Abban különleges, hogy repülni tud, rálát fentről a problémákra. Sokszor nehezére esik segíteni, éppen ezért valóságos, mindennapi, csetlő-botló figura. A mai napig látható a tévében a sorozat, illetve kapható DVD-n, készülnek a nyuszibabák. Töretlen a népszerűsége.

nyul1

– Talán azért, mert ma is aktuális?

– Valószínűleg. 1974 és 76 között készült a sorozat, és még ma is van mondanivalója.

– Miért nem készül manapság annyi báb- és rajzfilm, mint 30-40 éve? Talán mert van mihez nyúlni, ráadásul van mondanivalójuk, aktuálisak, egyszerűbb levenni a polcról a filmet és levetíteni a mai gyerekeknek?

– Ezen én is sokat gondolkodtam már. Ez kőkemény pénzkérdés. Sokba kerül egy rajzfilm, és sokba kerül egy színes mesekönyv. Amikor nemrégen meseíró pályázatot hirdettek, azon bosszankodtam, minek, ha úgy sem lesz belőlük semmi. De szerencsére mindig feltűnnek új és új tehetségek.

– Az ön pályakezdése azért egészen más volt…

– 17 évesen írtam és rajzoltam az első mesekönyvemet, a Boribon, a játékmackót, amit édesapám bevitt az Ifjúsági Könyvkiadóhoz, a Móra elődjéhez. Ők behívtak és azt mondták, hogy ha tudok még egy mesekönyvet csinálni, akkor kiadják mindkettőt. Azt akarták tudni, hogy ez egy egyszeri próbálkozás nálam, vagy valóban képes vagyok többre is. Elkészítettem A Bem téri gyerekeket, amelyet, mint kísérleti könyvet ötezer példányban kiadtak 1956-ban. Olyan jól fogadta a közönség, hogy mindjárt követhette a Boribon, a játékmackó, majd a Laci és az oroszlán.

– A Laci és az oroszlán Japánban is népszerű a mai napig is. Mit kaptak ettől a történettől az úgynevezett animéken felnövekvő japán gyerekek?

– 1964-ben, a frankfurti könyvvásáron felfigyelt rá az egyik japán könyvkiadó munkatársa, hazavitte és megmutatta az egyik ismerősének, aki a tokiói egyetemen, a finnugor tanszéken dolgozott. A japán professzor lefordította, majd 1965-ben kiadták.

A barátaim mesélték, hogy Szepesi György a rádióban beszélt az 1964-es tokiói olimpiai élményeiről, és megemlítette azt is, hogy megismerkedett Japánban ezzel a professzorral, aki meghívta a lakásába. A könyvespolc előtt álltak, amikor a professzor megmutatta neki a legkedvesebb magyar nyelvű könyvét, a Laci és az oroszlánt.

Több mint 500 ezer példány fogyott eddig belőle Japánban, minden évben kiadják, akkora az érdeklődés iránta. Ennek a könyvnek az oldalágán összesen 30 történetem jelent már meg japánul, így például a Kippkopp és a Boribon sorozat, valamint A Csúnya kislány.

Meghívtak néhány éve egy író-olvasó találkozóra Japánba. A dedikálás egyórás volt, annyian jöttek oda hozzám. Felnőtt emberek könnyes szemmel mesélték, hogy mit adott nekik a gyáva kisfiú története. Az egyik férfi az édesanyja halála után olvasta el a könyvet, ez segítette a gyászban. Más érzelmeket hív elő a japánokból ez a könyv, valahogy másképpen fogadják. Nekik nem csupán Laci a főszereplő, hanem a piros oroszlán is, aki bátorrá tette a kisfiút. Megsiratják, amikor elhagyja a srácot.

10559259_699858460061696_2006900794_n

– Nagyon nagy szeretettel mesél a japánokról, Japánról…

– Igen, a második otthonunkként tekintünk rá a férjemmel. Tokió mellett laktunk Oszakában is. Csodálatos természeti és történelmi emlékek vannak ott, hasonlóan Olaszországhoz. Nagyokat utazgatunk, ha ott vagyunk.

– Mit jelent önnek az életműdíj?

Éppen Japánban voltunk, amikor felhívtak telefonon, hogy két nap múlva szeretnék átadni az elismerést Budapesten. Mondtam, hogy ez most nem aktuális, de később átvettem a díjat, aminek szívből örültem. Nagyon szép laudációt írt Rényi Krisztina, a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának Magyar Egyesületének elnöke. Azt hiszem, beleöregszik ebbe a díjba az ember.

Tizenöt éve felkeresett egy újságíró, aki arról érdeklődött, hány díjam van. Én csak néztem rá, mert akkoriban még csak egyetlen egy elismerésem volt, az Ifjúsági Díj, amit 1986-ban kaptam.

– Aztán jött 2006-ban a Janikovszky Éva-díj, majd 2010-ben a József Attila-díj, idén pedig az életműdíj.

– A József Attila-díj azért is fontos, mert korábban ki volt zárva belőle a gyermekirodalom. Azóta minden évben egy-egy gyerekkönyv-szerzőt is díjaznak. Amikor 2010-ben megkaptam, tulajdonképpen az egész szakmát elismerték vele. Az ötvenes és hatvanas években nálunk mélyen alábecsülték a gyerekeknek szóló művészetet. Amikor megjelent Németországban vagy Romániában egy könyvem, tízszer nagyobb honoráriumot kaptam érte, mint itthon. Évekig a rendes honorárium felét érte a gyerekkönyv. A nyolcvanas évekre számos vita és tanulmány árán elértük, hogy a szépirodalom részévé váljon ez a terület. Sikerült megszüntetni a lenéző, alábecsült magatartást. Most már jól érzi magát az ember…

Tóth András Tozzi

„Olyan ez most, mint egy csoda”

Júniusban, az Ünnepi Könyvhéten az Év Gyerekkönyve díjat idén Darvasi László A 3 emeletes mesekönyv és Tamás Zsuzsa Macskakirálylány című művei nyerték el. A legjobb illusztrátor díjat Molnár Jacqueline kapta, aki Lackfi János Kapjátok el Tüdő Gyuszit! és Lázár Ervin A hétfejű tündér című új kötetét illusztrálta. A fordítók kategóriájában Pék Zoltánt ismerték el Sally Gardner: A Hold legsötétebb oldala című könyvének magyarra fordításáért. Az Év kiadója elismerő oklevelet a Kolibri Kiadó kapta 2013-ban megjelentetett könyveiért. Életműdíjas lett Marék Veronika.”Most már úgy érzem, hogy a gyermekirodalom kellő megbecsülést és figyelmet kap itthon is” – mondta Marék Veronika, amikor értesítettük őt a díjról. „Olyan ez most, mint egy csoda, és remélem ad még az Isten egy kis időt, hogy évezhessem.”

Rényi Krisztina, a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának Magyar Egyesületének elnöke

www.gyermekirodalom.hu/?p=7878

www.marekveronika.hu