Nanjing – The Burning City

1937. december 13-án, a második kínai-japán háború idején a japán hadsereg megszállta Kína akkori fővárosát, Nankingot. A következő hetekben a megszállók gátlások nélkül fosztogattak, erőszakoltak és öltek a lángoló városban, nem kímélve civileket és gyerekeket sem. Ezt a nagyjából másfél hónapot úgy nevezték el: a nankingi mészárlás.

Ethan Young két kínai katona, egy tizedes és egy Lu nevű közlegény történetét mesélik el, akiket az invázió közeledtével magukra hagytak a feletteseik, és most kétségbeesetten igyekeznek kimenekülni a városból, mielőtt rájuk találnak a japánok – hadifogságra ugyanis nem számíthatnak tőlük, csak golyóra. A közel kétszáz oldalas graphic novel története sosem lesz ennél bonyolultabb: mindössze két ember próbál életben maradni a pokol közepette.

Young nem vesződik a történelmi háttér felvázolásával, nem érdekli a politika, és nem foglalkozik a háború nagyobb, szerteágazóbb körülményeivel sem – a sztori befogadásához elengedhetetlenül szükséges tudnivalókat elintézi egy pársoros bevezető szövegben, onnantól pedig csak a két főszereplő személyes kálváriájára koncentrál.

Ez a hozzáállás visszaköszön fekete-fehér vizualitásában is. A monumentális események ellenére kevés a totálkép és a lángoló várost ábrázoló látványos portré, inkább arcokra, tekintetekre, gesztusokra szűkíti le a paneleket. Nem kerüli el ugyan teljesen a brutalitások, az atrocitások, a halálesetek ábrázolását, sőt, agyonlőnek a képregényben gyereket, és találkozunk megerőszakolt fiatal lányok hulláival is, általában mégis a szereplőknek az ezekre adott érzelmi reakcióira fókuszál – a borzalmakat inkább mimikákban mutatja meg, semmint kegyetlen és véres képsorokban.

A Nanjing dramaturgiai ívét a menekülés, a gondolati síkját pedig a két főszereplő szemszögének ütköztetése adja. A tizedes nyersebb, tapasztaltabb, gyakorlatiasabb ember, Lu fiatalabb, idealistább: előbbi nem kockáztatná feleslegesen az életét, hogy megpróbáljon megmenteni néhány helyi lakost az iszonyatos túlerőben lévő japánok karmaiból, utóbbit viszont felháborítja, hogy elhanyagolják a kötelességüket. Young talán legnagyobb bravúrja éppen az, hogy nem foglal állást a vitában, sőt, mindkét katona álláspontját ugyanúgy elfogadhatónak, logikailag és érzelmileg is alátámaszthatónak mutatja be.

Vagyis az olvasó hozhatja meg a döntést, ezt azonban nehezíti, hogy Young kiismerhetetlen káoszba fojtja az eseményeket, és morális szürkezónába vezeti a karaktereket. Hiába undorodik egy japán katona társai megerőszakoló, kínzó és gyilkos tevékenységét látva (merthogy a megszállók sem egyformák, nincsenek mind szimpla gonoszoknak beállítva), a mészárlástól bosszúszomjas főszereplők őt ugyanúgy kivégzik, mint a többieket. Egy másik jelenetben egy helyi fiút próbálnak megmenteni, amikor annak anyja lelövi egyiküket. Mentegetőzésére, bármily dühösek is a történtek miatt, még csak nem is tudnak ellenérveket felhozni: ha egyszer szisztematikus mészárlás folyik a környéken, egy anya nem várhatja meg, hogy kiderüljön, a gyermeke után koslató, a sarkon beforduló alak barát vagy ellenség. Tüzel, és kész.

Young az ilyen szituációkkal festi meg igazán a háború őrületének és kegyetlenségének portréját, és ez sokkal hatásosabb és megrázóbb, mintha leszakadó végtagokkal és kiloccsanó agyvelőkkel operálna. A Nanjing történetmesélésében és vizualitásában egyaránt erős és letisztult olvasmány – nem éppen felemelő és vidám, de mindenképpen nehezen felejthető élmény.

Rusznyák Csaba