Tiszatájonline | 2015. november 11.

Nagy Nemzeti Wunderbaum

DARVASI LÁSZLÓ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA
Darvasi fáradtnak tűnt, a kérdéseket jó egyperces szünet választotta el a válaszoktól. Tavasszal is olvasott fel itt, akkor az olyan volt, mint egy diadalittas bevonulás, mostani jelenlétére pedig inkább a direkt kivonulás jellemző. Válaszokat nem tűrő kérdések, a könyvbemutató, mint kimondottan is fölösleges és megterhelő szeánsz, élveboncolás, értelmetlen és kínzó vallatása annak, aki nem tud többet mondani annál, mint amit már leírt […]

DARVASI LÁSZLÓ ISTEN. HAZA. CSAL CÍMŰ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA

El vagyunk árasztva novellával, özönlik a novella a kiadókhoz, mondja, árad, mint a patak, közben pedig folyamatosan a műfaj haláláról beszélnek, nem kell már novella senkinek (Réz Pál szerint a novellaírás korszakának vége, a New Yorker pedig arról cikkezett, hogy a short story halott), a kiadók regényeket várnak, az olvasók szintúgy. Mégis teltház előtt ravatalozták fel az Isten. Haza. Csal.-t., állóhelyet sem igen lehetett találni, s már itt eldőlt, tényleg halott-e, vagy csak tetszhalott, de ha halott is, minden bizonnyal saját halottunknak tekintjük. Borzongós nekrofíliával közelítettünk a kihűlt test, a kihűlt könyvtest felé, borítóján nemzeti színű autóillatosító, a hullaszagot elnyomni kívánó mellbevágó vegyszerillat, közelítettünk felé, de az élő test finom kipárolgását az ordenáré műfenyőszag sem nyomhatta el. Még él. Darvasi fáradtnak tűnt, a kérdéseket jó egyperces szünet választotta el a válaszoktól. Tavasszal is olvasott fel itt, akkor az olyan volt, mint egy diadalittas bevonulás, mostani jelenlétére pedig inkább a direkt kivonulás jellemző. Válaszokat nem tűrő kérdések, a könyvbemutató, mint kimondottan is fölösleges és megterhelő szeánsz, élveboncolás, értelmetlen és kínzó vallatása annak, aki nem tud többet mondani annál, mint amit már leírt. A kérdés, ami nem működik, a műfaj, ami haldoklik, a szeánsz, ami felesleges, leginkább valamiféle művészi és performatív egyenhallgatás, valami beuys-i szociális plasztika lett volna illő a szövegek súlyához, meg Darvasi elcsendesüléséhez.

Járt-kelt a világban, helyzeteket figyelt meg, és a Nagy Magyar Valóság megszülte az Isten. Haza. Csalt. A NMV borzasztó. A NMV olyan kegyetlen, hogy legszívesebben özönvízzel sújtanánk, had pusztuljon, és hogy a felszívódó víz nyomán keletkező finom komposzton egyszer majd kinőhessen egy jobb fajta élet. A könyvbemutató másnapján, pontosan a mai nap reggelén, az egyetem előtt a kezembe nyomták a Kétfarkú Kutya Párt ideális Magyar Hírlapját. Címlapján a Magyar Gárda karitatív gerillaakcióiról (Jókait felolvasó gárdisták romák lakta településen) és Orbán Viktorról írnak, amint családjával a menekülttáborban szemléletét formálja, és ráébred, hogy ezek az emberek semmiben sem különböznek tőle. Azért volt ez jó, mert már majdnem elhittem, hogy az a minden, amit a valóság a szemünk elé tár, a realitás, meg a naturalizmus, de közben dehogy, nem és nem. A dantei képzelet, ki félrevon, és kilop körünkből, ott ragyog minden wc-ben véresre vert arc fölött. Minden messzire gurult műfogsorban, amit a macska szed össze. Minden nejlonzacskóban, amiben ott feszül az akciós vekni kenyér. Minden cigánygyerekben, aki plázamozizásról álmodozik. Minden összecsukló mocskos alkoholistában a tizedik feles környékén. Minden adag borsófőzelékben a csorbára kopott piros fazékban. Lehet, hogy holnap unikornis várható az ország déli településein.

Minden szó után kell az a pont, ettől lesz olyan, mint a távirat. Isten pont. Haza pont. Csal pont. De hát kinek is küldene az ember ilyen táviratot? Hacsak nem a süllyedő hajóról. Egyszer, amikor a plázában járt, megfigyelte, megleste, megpillantotta, ahogyan egy szegény, fél-hajléktalan asszony bedugta a nyilvános budi melletti konnektorba ősrégi telefonjának töltőjét. Ebből lett kedvenc története, a Pláza. A magyar valóság és a magyar világ tálcán hozta elé. Nem kellett kitalálni, Nem kellett fantáziálni. Csak pőrén, csupaszon, tisztán.

Olyan novellák már nincsenek, mint a Hét krajcár, olyanok, amelyek átütik Magyarország légterét. Pedig lehet és kell is olyat írni. Olyat, ami kikaparja a „most van”-t. Novelláiban jelen időben ír, míg regényeire ez nem feltétlen jellemző. Üzenet nincsen, ezek a táviratok inkább helyzetjelentések, híradások. Ami történik velünk a szövegek olvasása közben, az az irodalom titka, mert sok mindent tud a másik teste, sok mindent tud a szerelem, sok mindent a film és a színház, de van a valami, amit semmi más nem tud, csak az írott szöveg, s az, hogy mindez a tudás képes-e változtatni valamin, képes-e áthangolni lelkünket egy jobb üzemmódba, innentől fogva nem releváns.

Mintha egy szál hangszerrel a zenekartól távol, egymaga, szólóban játszaná el az egész partitúrát. Mintha meg akarná mutatni, hogy így is elő lehet adni nagy történeteket. A korábbi novellák burjánzó metaforikája, a hangszerek barokkos változatossága ebben a kötetben egy félkarú zongorista visszafogott, szomorú, felfeslő játékává szelídül, mely egész másfajta tragikumra mutat rá. Játékának hangja nagyon visszafogott, ám erős, és végtelenül kitartó. Amikor az ember apja, anyja meghal, amikor betegség üti fel a fejét, amikor a szemünk előtt, vagy épp velünk történik meg mindez, amikor érezzük a színét, illatát, kipárolgását, akkor tényleg nincs szükség stiláris bravúrra. Csak írni kell, csontosan, keményen, tőmondatokban. Nincs szükség zenekarra. Elég egy félkarú zongorista. A minimál nyelv elbírja a ráhelyezett nagy súlyt. A zongorista fél kézzel játszik Rachmaninovot.

Teljesen koncepciótlanul, különösebb elképzelés nélkül jött létre a könyv. Nem variálta, nem komponálta agyon, szinte maguktól másztak egymás mellé a szövegek. Apjának nővére tíz évesen öngyilkos lett. Felakasztotta magát. Megtalálta a búcsúlevelet apja hagyatékában. Ebből nem lett novella. Erről nehéz bármit mondani. De a történetek hasonló súlyúak. Legfontosabb talán a személyesség. Az, hogy amit leír, az velünk is bármikor megtörténhet. De talán, ha megkapargatjuk a családi életünket, már most is ott van valami lappangva, észrevétlenül.

A kötet hullámzik, egy harminc novellát tartalmazó könyvben nem lehet mindegyik nagynovella, hisz egyszerűen megölnék egymást a szövegek. Kell a lágyítás, kellenek a gyengébb, esendőbb írások. Egyszerűen nem lehetne tovább olvasni másképp. Két próza pedig feltűnően kilóg, nem passzol a többi közé, Darvasi szerint ez logikán túli dolog, érzelmi ügy: ettől a két szövegtől válik igazán személyessé a kötet, hisz ezek néznek szembe azzal, amin keresztülment, azzal, ahogyan a szüleire tekint.

A recepció kapcsán lemondóan legyint. A szánalmas irodalomkritikai diskurzusról, amely másfél flekkben elintézi a teljese életművet, és amely már nem segít, nem tájékoztat, nincs mit mondania. De ki tudja? Ha fél karral lehet zongorázni, talán másfél flekkben is le lehet írni a lényeget, az igazán fontos dolgokat. Én mindenesetre töretlenül hiszek benne. És továbbra is várom Délnyugat felől az unikornisokat.

(Beszélgetőtárs: Bombitz Attila irodalomtörténész – Grand Café, október 29, Őszi Fesztivál)

 Váraljai Anna

* A szövegben felhasználtam az író és az irodalomtörténész által a könyvbemutatón elmondottakat, valamint egy Dante-idézetet.