Pilinszky 100

Király István „találkozásai” Pilinszky Jánossal

MÓROCZ GÁBOR

I. RÉSZ
2021 Pilinszky János és Király István utóélete szempontjából egyaránt meghatározó esztendő, hiszen mindkét szerző száz évvel ezelőtt, 1921-ben született. Születési évük azonosságán kívül azonban nincs túl sok közös vonás a költőben és az irodalomtörténészben. Eltérő a szociokulturális hátterük: míg az „urbánus” körökhöz szorosan kapcsolódó Pilinszky budapesti középosztálybeli család gyermeke, addig a „népiek” csoportjához ellentmondásosan kötődő Király vidéki, tiszántúli, részben paraszti gyökerű kisértelmiségi családból származik […]

A 100 éve született és 40 éve elhunyt Pilinszky Jánosra emlékezik november folyamán a Tiszatáj szerkesztősége az online felületen is. Az Újhold körül csoportosuló alkotók közül induló, a József Attila-i és Szabó Lőrinc-i lírapoétikát mozgató, a 20. századi magyar költészeti kánonban előkelő pozíciót kiérdemelt művész életművének jelenléte evidenciaértékű a kortárs irodalomban. Habár a Pilinszky-recepció irányvonalai már erőteljesen kirajzolódni látszanak, az életmű vizsgálata termékenynek mutatkozik a kurrens kérdésfelvetések perspektívájából is, s a már hagyományosnak vélt megközelítések sincsenek nyugvóponton – sem esztétikai-teológiai, sem poétikai, sem hatástörténeti vagy komparatisztikai, filológiai, kultusztörténeti stb. szempontból. Az elmúlt években egyre többet hallunk-olvasunk Pilinszky drámáiról is, s talán rövidebb, töredékes, műfajukat tekintve nehezen besorolható művei is nagyobb figyelmet fognak kapni. Pilinszky kettős évfordulója kapcsán tapasztalható sokszínűséghez csatlakozva a novemberi emlékhónap alkalmával változatos műfajú és megközelítésmódú tartalmakkal készülünk, amely során egyszerre szeretnénk felszínre hozni a bevett és újabban alkalmazott szemléletmódokat – kiemelten szem előtt tartva azt, hogy távolról sem tekinthetjük a Pilinszky-jelenséget az irodalmi érdeklődés magánügyének.

I. RÉSZ[1]

2021 Pilinszky János és Király István utóélete szempontjából egyaránt meghatározó esztendő, hiszen mindkét szerző száz évvel ezelőtt, 1921-ben született. Születési évük azonosságán kívül azonban nincs túl sok közös vonás a költőben és az irodalomtörténészben. Eltérő a szociokulturális hátterük: míg az „urbánus” körökhöz szorosan kapcsolódó Pilinszky budapesti középosztálybeli család gyermeke, addig a „népiek” csoportjához ellentmondásosan kötődő Király vidéki, tiszántúli, részben paraszti gyökerű kisértelmiségi családból származik. Különbözik a felekezeti hovatartozásuk, illetve a valláshoz való viszonyuk: Pilinszky katolikus keresztényként, ha nem is kételyek nélkül, egész életében egyházának híve marad; Király viszont, jóllehet apai és anyai ágon is református lelkészek leszármazottja, korán szakít a hittel: előbb agnosztikussá, majd – marxistaként – ateistává válik (igaz, írásainak, előadásainak és interjúinak retorikai eszköztárát még pályájának kései szakaszában is meghatározza a protestantizmus patetikus, érzelmes beszédmódja). A politikához való viszonyulásuk a lehető legellentétesebb: Pilinszky apolitikus alkat, Király a homo politicus kategóriájába sorolható, a közélet iránt szenvedélyesen érdeklődő értelmiségi. Bár a művészi hajlamú emberek érzékenysége mindkettőjük személyiségében fellelhető, habitusuk merőben más: Pilinszkyt inkább befelé fordulás, passzivitás, konfliktuskerülés, Királyt ellenben extrovertáltság, lázas tenni akarás és rendkívüli vitázókészség jellemzi. Pályájuk ritka találkozási pontjai – az 1950-es évek közepétől az 1980-as évtized elejéig – mégis sok tanulságot rejtenek magukban, s így komolyabb irodalomtörténeti vizsgálódást érdemelnek. Minthogy „találkozásaik” kezdeményezője szinte minden esetben az irodalmár–ideológus volt, a következő írás fókuszába – egyoldalúságtól nem mentesen – Király Pilinszky-képének változásai kerülnek.

A sokféle eszmei szuggesztió iránt nyitottságot tanúsító, összetett világképű Király István – kései önvallomásai szerint – az 1940-es évek első felében még a nihilizmus sugallataitól sem érintetlen egzisztencializmus hatása alatt állt. E pesszimista színezetű gondolati konstrukcióval (és egyben életérzéssel) gyökeresen szakítva vált az optimista antropológiára épülő marxizmus hívévé 1945-ben – voltaképpen „egzisztenciális”, illetve világnézet-lélektani alapon. Eszmei fordulatát követően – a baloldali kollektivizmus felől – erőteljesen bírálta az individuum-központú gondolkodást, azon belül az egzisztencializmust. Ez a kritikai attitűd az 1960-as, ’70-es évekig torzító egyoldalúságtól nem mentesen nyilvánult meg írásaiban, és megmaradt az 1980-as években is, jóval árnyaltabb formában. (E ponton elegendő Király Kosztolányi-könyvére, Tandori Dezsőről írott esszéjére, vagy éppen Pilinszkyről szóló kisebb írásaira, megnyilatkozásaira utalni.)

1989-es életútinterjújában maga is reflektált arra, hogy 1945 utáni gondolkodásának rendezőelve ez a kiélezett fogalmi oppozíció volt: „Úgy éreztem – és ez hosszú ideig így maradt –, hogy a korban, mi több: a szellem világtörténetében az egzisztencializmus és a marxizmus vitája az alapkérdés – mint egy maradéktalanul személyiségközpontú világképnek és egy maradéktalanul társadalomközpontú világképnek a vitája. Ezt a megközelítést Lukácstól [a moszkvai emigrációjából 1945-ben hazatérő, Királyt és barátait ekkoriban tanítványaivá és munkatársaivá fogadó Lukács Györgytől – M. G.] vettem – vettük – át. És minden olyan mozzanatot, mozdulatot, amelyik az egzisztencializmus irányába mutatott, én egyszerűen a magam sauli indulatával is üldöztem, mert tudtam, hogy az a nihilbe vész, tudtam, hogy annak mi a belső emberi következménye.”[2]

Király individualizmus- és egzisztencializmus-ellenessége – magától értetődően –irodalomszemléletében is markánsan megnyilvánult.

Már első fontosabb publikációja, az 1945 végén íródott Irodalmunk időszerű kérdései (Jegyzetek a Magyarok margójára) is jelzi, milyen radikális fordulat ment végbe gondolkodásában. E lendületes vitacikkében Király a „polgári individualista” nézeteknek (is) teret adó Magyarok folyóirat irányvonalát kritizálja, és markánsan szembehelyezkedik az általa idejétmúlt paradigmának tekintett esztétikai „öncélúsággal”. Az irodalmat vegytisztán társadalmi funkcióként értelmezi, és az ennek ellentmondó alkotói gyakorlatot zsákutcásnak láttatja. (Említésre méltó, hogy a marxizmushoz „megtérő” szerző e tekintetben hasonló álláspontot képvisel, mint régi mestere, a történelmi materializmussal már korai, polgári radikális korszakában is szembenálló, 1918–19 után pedig jobboldali kollektivistává lett Szabó Dezső.[3] Igaz, a fiatal publicista ebben a cikkében még csak meg sem említi az 1945 elején elhunyt író–ideológus nevét.)

A pályakezdő Király István – neofita hevülettől hajtva – azért kárhoztatja a Magyarok köréhez tartozó írókat (illetve tágabb értelemben a kortárs magyar írók többségét), mert a háború lezárását követően nem hajtották végre azt az eszmei váltást, amelyet ő maga ideológusként 1945 első felében látványosan realizálni tudott: „Az író – egy kis töredéktől eltekintve – nem tudott elhelyezkedni az új magyar életben, kívül van a társadalmon, megmaradt bizalmatlankodó, rosszalló emigránsnak. Mi ennek az oka; hol kell keresni a hibát? Ez a cikk nem akar vádolni, nem kíván magyarázni, csak fel szeretné tenni a kérdést: a választ az írónak kell megadnia.”[4] Valójában a jegyzet szerzője ennél többre vállalkozik. Felszólítja az írókat: ismerjék fel a társadalom fontosságát, szakítsanak elszigetelt én-pozíciójukkal; művészetükkel kifejezetten a háború kataklizmája után megújuló közösséget szolgálják!

Témánk szempontjából annak is meghatározó jelentősége van, hogy Király már ebben a korai írásában is tisztelettel, sőt: csodálattal szól a valóság megváltoztatására irányuló kísérletektől vissza nem rettenő politikusokról, államférfiakról (akikkel szembeállítja az írókat, s az utóbbiakat a legkevésbé sem bálványozza: éppen attól óvja őket, nehogy túlértékeljék hivatásukat): „Progresszív, alkotó korokban a politikus a társadalom reprezentatív embere. Az író erről megfeledkezett; nem gondolt Goethe őszinte meghajlására Napoleon előtt; kiesett emlékezetéből, hogy Vörösmarty, Petőfi, Arany tisztelő alázattal néztek koruk nagy politikusaira, s teljesebbnek érezték sajátjukénál a jövőt formáló cselekvő emberek művét. A mai író megvetette a politikusokat; talmi államférfiakat látott maga körül, ügyes gazemberek mentették politika címén összeharácsolt zsákmányukat. Az emigráns tisztánlátása megzavarodott: elszakadva a társadalomtól, távlati csalódásba esett, nem tudta felmérni a reális helyzetet, külön értelmet tulajdonított a saját létének, abszolúttá tette önmagát, nem vette észre, hogy ő is csak a társadalom felől kap jelentést.”[5] Idézett sorainak tanúsága szerint Király olyan, közéleti elköteleződésre hajló humán értelmiséginek mutatkozik, akire rendkívüli hatást gyakorolnak a történelem alakítói. Azok a karizmatikus és – az írók, irodalmárok jelentős részével szemben – tettre kész személyek, akiket később, Goethe nyomán a „prométheuszi” eszmény képviselőjeként fog emlegetni különböző műfajú írásaiban.

Király ideológusi, irodalomteoretikusi álláspontja a következő években még merevebbé vált – szoros összefüggésben a kommunista párt egyre nyíltabban diktatórikus törekvéseivel. A politikai közösségének minden áron megfelelni akaró kritikus a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején már nem egyszerűen bírálta, hanem meg is bélyegezte a „polgári individualista” irodalom képviselőit. Népi demokráciánk irodalma című, 1950-ben íródott, kordokumentumként értelmezhető irodalompolitikai dolgozatában a következőképpen jellemezte azokat az 1945 utáni, „burzsoá” szellemiségű irodalmi lapokat, amelyekbe a fiatal Pilinszky is publikált: „A Magyarok című folyóirat a harmincas évek elefántcsonttoronyba zárkózó Nyugatjának az örökségét folytatta. […] Az Újhold hasábjain a Babits-epigon fiatalok szervezkedtek, a »művészi szabadság« nevében.[6] E cikkében elégedettségét fejezte ki annak kapcsán, hogy a korábbi koalíciós kormányzás romjain 1948–49-ben kiépülő kommunista hatalomnak sikerült a perifériára szorítania a baloldali kollektivizmus dogmáival azonosulni képtelen irodalmi csoportokat. Pilinszky nevét ebben az írásában ugyan nem említette, de aligha kétséges, hogy őt is a „Babits-epigon fiatalok” közé sorolta (mint általában az Újhold szerzőit).

JEGYZETEK

[1] Szeretném megköszönni Szmeskó Gábor irodalomtörténésznek, Pilinszky-kutatónak az alábbi írás megírásához nyújtott értékes szakmai segítségét.

[2] Interjú Király Istvánnal, 1989, készítette: Széchenyi Ágnes; a jegyzeteket írta: Katona Ferenc; a szöveget gondozta: Mórocz Gábor, In Király István öröksége, szerk. Bolvári-Takács Gábor, Zempléni Múzsa, Sárospatak, 2021, 69.

[3] Lásd a fiatal Szabó Dezsőnek a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Társadalomtudományi Társaság egyik vitarendezvényére írott programadó tanulmányát: Az irodalom mint társadalmi funkció, Nyugat, 1912/12., 755–763. – Az írást Szabó Az elsodort falu című regényének megjelenését követő populista korszakában is vállalta (amire egyértelműen utal az a tény, hogy 1920-as Egyenes úton című esszékötetében érdemi változtatás nélkül – egy Petőfi „szocializmusát” pozitív összefüggésben említő lapalji jegyzet elhagyásával – újraközölte). 

[4] Király István: Irodalmunk időszerű kérdései (Jegyzetek a Magyarok margójára), Magyarok, 1945/6. (december), 277.

[5] Uo., 278.

[6] Király István: Népi demokráciánk irodalma, Irodalomtörténet, 1950/2., 38.

 

Kép: Király István ifjúkori igazolványképe. A kép forrása: a Király István öröksége című kötet (szerkesztette: Bolvári-Takács Gábor, Sárospatak, Zempléni Múzsa, 2021, 370.)