Monster on the Hill

Az amerikai képregénypiac egyik legnagyobb problémája jelenleg az, hogy hiányzik az olvasók utánpótlása. Míg ironikus módon a comicokra a sztereotípiák gyerekek bohóságaként tekintenek, a realitás az, hogy az államokban a képregényolvasók többsége 30 év felett van (a magyarországi helyzetről nincsenek pontos statisztikák, de nem lepődnék meg, ha itt is hasonló lenne a helyzet). Ennek az áldatlan állapotnak rengeteg kiváltó oka van, az, hogy hiányoznak a tengerentúli piacról a minőségi és nagy hírveréssel népszerűsített gyerekképregények, csak egyike ezeknek, és talán nem is a legfontosabb. Tény viszont, hogy több olyan comicnak kellene léteznie, mint a The Stuff of Legend, a Mouse Guard vagy ez a 2013-as graphic novel, a Monster on the Hill.

A sztori egy fiktív, XIX. századi Angliában játszódik. Ebben a világban minden kis falucskának megvan a maga közelben élő szörnyetege, ami időről-időre betör a faluba, hogy pusztítson, romboljon és rémisztgessen. A turisták és a helyiek egyaránt imádják az ilyesmit: egy falu attól híres és elismert, hogy nagy, ijesztő szörnyetege van, amire büszke lehet, és aminek mindenhonnan a csodájára járnak – még a helyi gazdaság is a lokális rémre épül. Stoker-on-Avon városkája azonban az ország szégyene. Szörnye bő másfél éve nem indított semmiféle támadást, lusta, tehetetlen, és ráadásul a legkevésbé sem félelmetes. A városatyák elhatározzák, hogy változtatnak a dolgon: megbízzák a hivatásától kísérletei miatt eltiltott Dr. Charles Wilkit, hogy keresse fel a szörnyet, és verjen belé némi önbecsülést – potyautasként vele tart egy nagyszájú rikkancs fiú is.

Rob Harrel képregénye ragyogó, szórakoztató olvasmány minden korosztálynak – a „gyerekkönyv” kategória helyett pontosabb is lenne inkább a „családi könyv”, mert bája, színes, eleven látványvilága és humora mellett a Monster on the Hill van olyan intelligensen írt, és olyan jó ritmusú, hogy bátran felvehesse a versenyt a komolyabb, felnőttebb témákat feldolgozó művekkel is. Hatásmechanizmusát és érettségét a Pixar stúdió pár évvel ezelőtti, jobb animációs filmjeihez lehetne hasonlítani. Harrel tudja, hogy egy gyerekeknek szóló történetnek nem kell leereszkedőnek és túlegyszerűsítettnek lennie, a gyerekek ugyanis nem ostobák. A kötet kalandos, kedves és mulatságos, de van benne pusztítás, sőt, még halál is, és az önbecsülés, a saját magunk elfogadásának témája sem veszik el a poénok között.

A Monster on the Hill ugyanis egy neurotikus tündérmese – olyan, mintha a Shreket Woody Allen írta volna. Rayburn, Stoker-on-Avon szánalmas, szerencsétlen szörnyetege nyakig pancsol az önsajnálat és az önostorozás mocsarában, ami egészen különböző olvasmányélményt jelenthet a gyerekek és a felnőttek számára. Míg előbbiek a rémség és a lúzerség harsány kontrasztján nevetnek, utóbbiak egy kicsit önmagukon is: mert kit nem csap meg néha az önsajnálat, az öncélú szomorkodás, esetleg a depresszió szele? Harrel ezen túl is ügyesen és óvatosan von olyan rétegeket a humorra, amiket egy gyerek már nem biztos, hogy észrevesz, de amik a felnőttek számára plusz élvezetet biztosítanak (pl. a falu vezetőit olyan klasszikus horrorszerzők után nevezte el, mint Mary Shelley vagy Robert Louis Stevenson).

Harrel rajzai élénkek, elevenek, kellemesen régimódiak, az egyszerű vonalakból alkotott arcok roppant kifejezőek, megmosolyogtatóan karikatúraszerűek, a szörnydesignok pedig nagyszerűek. A színezéshez különösen remek érzéke van: a képregényt a színek tarka kavalkádja jellemzi, amit nehéz ízlésesen megvalósítani, de Harrelnek valahogy mindig sikerül harmóniát teremtenie. A Monster on the Hill-ben nincs semmi forradalmi, nem fogja megváltani a világot, de még a képregénypiacot sem, viszont az biztos, hogy az elmúlt évek egyik legjópofább graphic novelje.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=290]

Miért gondoljuk, hogy képregényt olvasni ciki? Mert elveszi a gye­rekek kedvét az olvasástól. Ja?! Értem. Miért, a képregényt csak ol­vas­sák? Nem, végül is rajzolják is. Meg hát olvassák is. Miért, a képregényt csak a gyerekek olvassák? Nem, hát vannak felnőtt képregények is. Nos igen, tehát a kép­regé­nyek szövege van, meg képe van, és az egyik legizgalmasabb mű­vé­szi forma, a legváltozatosabb kifejezési formákkal. És mi – Rusz­­nyák Csaba és Szekeres Niki – főképpen azt szeretnénk, hogy mi­nél többen találkozzatok a kép­regénnyel, legyen az noir vagy mar­vel, felnőtt vagy gyerek, populáris vagy művészi. Induljon hát a Comics Trip! (Logo: Anticia Pago)