Moldva

(részletek)

(Anyám varázsló. A legnagyobb éhezésben is megteríti az asztalt. A markából fényes gyümölcsök hullanak a tenyerembe. Addig kenegeti és érlelgeti a napon a halántékomon levő sebet, amíg az végleg el nem tűnik. A hasamat bekeni körömvirágkrémmel, majd rajta pihenteti a kezét, amíg enyhülni nem kezdenek a menstruációs görcsök. Befonja a hajamat, amibe később beleszeretnek a férfiak. Színeket hoz a kórházba, elviszi a lázamat, fényárban és ecetszagban úsztatja a házat.)

Egész hétvégén szakad az eső, nem megyünk sehova. A sütőt takarítom, inkább mosom a másik mocskát, de nem bírom nézni, ahogy lobog a tűz a kandallóban. Nem érti, hogy félek tőle, félek a sárga lángoktól, tudom, milyen mélyre marnak. A part alján voltunk, amikor megláttuk, hogy a domb túlsó felén álló házunk vakítóan lángol. Megdörzsöltem a szemem, de igaz volt, pusztító sárga fényben úszott a ház. Ahogy anyám rohanni kezdett, rántott minket magával. Olyan szorosan követtük a lábnyomait, mintha gránátokkal lenne megszórva a járda. Nekiveselkedtünk az emelkedőnek, amit most meg sem érzett a szív, a szobáinkért, a holnapunkért dobban. Anyám káromkodott, én pedig, hogy könnyebb legyen, elkezdtem leltározni, hogy milyen kincseim vannak a házban. Gyorsan rájöttem, hogy így csak még nehezebb, ezért inkább anyám szitkozódását hallgattam, ami az utcánkba érve egyre hangosabb lett. Néztem a holdat, számonkértem, hogy engedhette meg, hogy a csillagos égbolt alatt kigyulladt a házunk, és percek alatt még mélyebbre kerülünk.

A kutyák veszettül ugattak, de emberek sehol. Mintha csak az állatok vették volna észre a már fakoronákat nyaldosó lángnyelveket. Elképzeltem, ahogy a szomszédaink a szájukhoz emelik a következő falatot, miközben a család egyik tagja hátrakiabál a konyhába, hogy a tűz már a tetőbe is belekapott. Sietve megrágják a kolbászkarikát, és arra gondolnak, hogy egy megszenesedett fekete romhalmaz mellett fognak ezután élni. Pedig azt hittem, kint fognak állni. Sose hívtuk át őket, most végre hatalmas fényben láthatnák, hogy néz ki belülről a ház, milyen szobából jöttek a könyörgő hangok.

Senki nem áll az utcán, az ablakokban bújnak meg. Nem jöttek a legnagyobb sötétben, nem jönnek a világosságban sem.

Anyám fut a házhoz, hogy aztán lebénuljon, és ne mozduljon órákon át. Valaki kihívta a tűzoltókat, körülöttünk sürgés-forgás, de mi, mint egy szigetnyi veszteség útban voltunk, nem győztek kikerülni minket. Nem volt mit menteni. Az elkorhadt ablakkeretek megadták magukat, repedtek, kiszakadtak a falból.

*

(Anyám egy rozsdás vagon. Ennyi évesen, ennyi gyerekkel, ilyen kitágult pórusú bőrrel nem kell. Nem akasztják mozdony mögé, nem kapcsolódnak rá. Nincs hangja, nincs füstje. Észre se veszik a férfiak, a magánya beleolvad a környezetbe, észrevétlenül terül el a síneken. Néha egy-két éjszakára meghúzzák magukat benne az alkoholisták, az elváltak, az otthonukat keresők, vagy azok, akik egyszerűen csak csaptak egy görbe éjszakát. Mire beindul a forgalom a piros, tülkölő, maguk után füstfodrokat eregető vonatokkal, már csak az eltaposott cigarettacsikkek jelzik, hogy éjszaka valaki a vagonban járt. Anyám érfalain újabb réteg nikotinmáz.)

Délutános voltam, és már őszi koromsötét lett, amikor hazainduláskor biciklire ültem. Mint egy kétlámpásos szentjánosbogár haladtam előre, gyerekneveken gondolkodtam, amikor balról egy fekete autó leterített a földre. Nekem lett volna elsőbbségem, ettől függetlenül elkezdett anyázni, és a karcokra mutogatott az autója elején. Felkapartam a földről a meggörbült kerékpáromat, és a pulóverem ujjával letöröltem a vércsíkot, ami az orromból futott lefelé. Úgy kiabált, hogy a kávézóból kijött egy pincér, és szólt a bent ülő rendőrnek is, aki rögtön szerette volna felmérni a helyzetet. Magyarul köszöntem, de ő nem váltott nyelvet, maradt a szerbnél, engem pedig ez elnémított. A fickó dühösen magyarázott, hogy nem néztem szét, úgy tekertem, mint az őrült, esélye sem volt lassítani, nemhogy megállni. Hazugság volt az egész, de nem tudtam megvédeni magam. Nem mondhattam a szintén magyar férfinak, hogy mondja el helyettem szerbül, hogy ő a hibás, hogy fordítsa le, hogy én nem beszélem rendesen a nyelvet, de ő vezetett gyorsan, neki jár a büntetés. Nem jutottak eszembe a szavak, sehogy, semmilyen formában, még helytelenül sem. A rendőr látta, hogy el vagyok veszve, és valószínűleg azt gondolta, nem vagyok rendes. Adott még egy esélyt, rám nézett és megkérdezte a nevem, én pedig azt mondtam magyarul, hogy Hanga lesz, ha lány lesz.

*

(Anyám akar engem. Anyám ölében csak nekem van hely, se munkának, se férfinak, se testvérnek, csak nekem. Úgy szorít, hogy összezavarodik bennem a levegő. Gazdaggá teszem őt, a sejtjeit elkerülik a betegségek, az arcát a ráncok, a kezeit a fekete föld. Anyámnak minden foga megvan, mosolyog.)

Csak hátradőlök elolvasni a fejezetet, és hagyom, hogy a nap barnábbra fessen, amikor belém kúszik a félelem. Felülök, fürkészem a vizet, de nem látom benne a gyerekem. A távcsőért nyúlok, hiába nézem, sehol sincs. A férjem mindjárt visszaér, és nem tudom, hová tűnt a fiunk. Hogy kijózanodjak, becsukom a szemem, és meghallom a hangját, értem kiabál. Rohanok a víz felé, belegázolok, és egyszer csak megállok. Állok a folyóban, a fiam segítségért kiabál, alattam halak úsznak, sodródnak, és nem merek továbbmenni. A part üres, és tudom, hogy gyógyíthatatlanul üres leszek én is, ha elveszítem őt. Nem tudok úszni. Ha beljebb megyek, a lábam alól kiszökik a talaj, és Anyám keze lenyom a víz alá, mint egykor. Az ő tíz ujja öli meg a fiamat. Zokogva toporzékolok a vízben, markolom a hajam, a gyerekem kiabál, de hangosabb az emlék. Ki akarom nyomni a szemem, hogy ne lássam őt megfulladni, a víz alá dugom a fejem, és elkezd simogatni a csend. Hallom a férjem hangját és ahogy veszettül úszik a fiamért, engem pedig biztat a folyó, hogy engedjem belé a sötétséget, hadd oldódjon fel. A Moldva vigasztal, nem akarja elönteni a testem. A víz nem Anyám. A tíz ujjammal felhozom magam a felszínre. Be fogok szaladni, és hozom, hozom magammal kifelé a gyerekem, hogy aztán sötétedésig öleljem, hogy él.