Mohai V. Lajos: Hádész címere
Rózsa utca retrospektív – Oratórium
LOVAK
Skarlátvörös-kísértetek
halálra ítélten a lovak.
Szobor-alakjuk lassított kép,
bronzba csomózott mozdulat.
APOKALIPSZIS
Ágaskodnak letepert hegyek.
Istállók. Lovak. Szenesek.
Házsorok közt levegőprésben
ölelkeztek a Föld melegével.
[…]
Rózsa utca retrospektív – Oratórium
LOVAK
Skarlátvörös-kísértetek
halálra ítélten a lovak.
Szobor-alakjuk lassított kép,
bronzba csomózott mozdulat.
APOKALIPSZIS
Ágaskodnak letepert hegyek.
Istállók. Lovak. Szenesek.
Házsorok közt levegőprésben
ölelkeztek a Föld melegével.
A KOCSISZÍN
Széttört az Ég: ez a halál.
A szalmabála sarkainál.
A kapun kifordult pántok:
Jégszürke pára-forgácsok.
Megroppant a Föld. És megállt a Nap.
Angyalszót citált a pillanat.
Fölsorakoztak a szenesek.
A fekete körmű óriások.
Lovak tetemeit vezetik
A fekete körmű óriások.
Kantárszáron kérges tenyerek.
Átvérzett szókra felelet.
Megroppant a Föld. És megállt a Nap.
Bűnrészes minden pillanat.
Fölsorakoztak a szenesek.
A fekete körmű óriások:
és a füstölgő ammónia-pára
rápállott a reggel ajakára
utoljára még, a vége előtt,
az élet keserves rendje előtt.
KOCSISOK
Merre dobognak a kocsisok?
Fújtatva a lovak, lovasok?
Kantárszáron kérges tenyerű
szenesek —
Mit vezetnek a szenesek?
Lovat vezetnek a szenesek.
A lovak teste remegett.
Megfeszült a kantárok szára,
haragos Égbe kiáltva
fújtattak a szenesek.
Vasabroncsok alól kipörgött
kő és kavics karcolta az Eget,
a járda szalagjára fűzött házsor
térdre ereszkedett,
és fölsóhajtottak a drótfonatú
pincetorkok,
félig-alvón
a pincetorkok –
Vajon merre dobognak a kocsisok?
Fújtatva a lovak, lovasok?
LAUDATIO FUNEBRIS
Ki vezeti kantárszáron őket,
hogy az istállók összedőltek?
Ha elnyelné testüket az emlék,
ki fogadna, ha innen elmennék?
Ahogy vonszolták a menetet,
a testek vonalkódja remegett.
Az árnyak lehasaltak a porba,
meszet lehelt ki a pincék torka.
Hidegen sorakoztak a házak.
Égi mezőn dobogtak a lábak.
Szerencsére, roppant út ez valóban.
Mérgét fújta az Isten a porba!
SZÍNEZÜST
A füst, a füst. Elhamvad az avarban.
Isten lesütött szeme. Földön. Fagyban.
A fal, a fal. Ócskavas roskadt árnya.
Bádog-hullám hideg aritmiája.
A kert, a kert. A föld alatti sebhely.
Angyaljelmez. Bombatölcsér. Dermedt hely.
A hó, a hó. Tuják. Fenyők gyantája.
Meszesgödör jég-szilánkos határa.
A test, a test. Körték az alvadt szélben.
Hátukon a gömbölyű Nap. Sötétben.
Tükörhomályos az ég. Az ég. Akna.
A hang egy cérnaszálban elakadna.
HÁDÉSZ PARANCSA
Halálra ítélt állatok mellett lépdeltek a szenesek.
A testük megreccsent,
az óriás sereglet remegett.
A feledés egyszer majd mindent elmos.
A bakancsok alól sár fröccsen szét.
Az utolsó ítélet hangja.
A vágóhíd kapuját nyitni
Hádész parancsa.
Kondul a lélek harangja.
Nyöszörögtek az istállók és a szélfútta pajták.
Befogták szemüket.
Mindenük odalett.
Az udvarok szárítókötelein
bukott angyalok
a hiszékeny hajnalok.
Isten festőállványán rajzok.
Nincs öröklét.
Boldogtalan fényforgácsok jelenései a falakon.
Csúnya forradás.
Hádész olajképe a vakolaton.
Halotti maszkok az úton,
a sárban.
A lovak és a szenesek a világvégi leárazásban.
De az utolsó álmok még
a szív szégyenét visszaverték.
Visszapattant ezer alakban
az átizzadt félelem.
Békét kötni nem lehet.
Nincs ellenkező eset.
A lovak nem visszakoztak,
sem a szenesek.
Újra besötétedett.
Öklüket rázták a szelek.
Szörnyülködtek az elemek.
A megeredt ég átkait szórta.
Ki állítaná, hogy a természet demagógja?
Az eső nem ismert mértéket.
A vasból öntött csatornarács tölcsérként szívta el,
mit a szenny odasodort.
A kátrányos lé huzalként tölt ki réseket.
A padkaszegélye kalapáccsal egyengetett bádoglemez.
Csillog az esőben. Mutatja ragyáit.
Lámpasugárban városi gyom virágzik.
Özönvíz pusztít.
A lovak teste parázslik.
Ütött az óra.
A lovak nem visszakoztak,
sem a szenesek.
Békét kötni nem lehet.
Nincs ellenkező eset.
Hosszútűrő a szeretet.
Hogy végleg nyoma veszne,
s tovább angyalszárnyon lebegne,
a lélekbe nyilallt még
a végsőnek maradt emlék.
Mert győzték a durva terhet, megcsikordultak a fogak.
A pincetoroknál döntötték be a rakományukat.
A vesszőkosarak a kövezet pereméhez csapódtak.
Megszólaltak az égbecsattanó korbácsütések.
A kikeményített tenyerek.
Föl-le jártak fulladásig a fejek.
A papírcsákóra írt elkínzott üzenetek.
Káromkodások jégtalpain szívlapátok döngenek.
Hosszútűrő a szeretet.
A karokra hímzett szentképre szénpor tapadt.
Haragra gerjedt az indulat.
És a lovak lecövekeltek a fényben,
a Nap csontszilánkja alatt.
Isten földet ért szívverése dobogott értük.
Csalogató remény nem marad kocsirúd nélkül.
Az a reggel majd hamuszínre vált.
Vágóhídon hasad a világ.
Csont-kézzel készült vésetek.
Hádész címerén ékezet.