Tiszatájonline | 2020. november 1.

Mohai V. Lajos: Hádész címere

Rózsa utca retrospektív – Oratórium

LOVAK
Skarlátvörös-kísértetek
halálra ítélten a lovak.
Szobor-alakjuk lassított kép,
bronzba csomózott mozdulat.

APOKALIPSZIS
Ágaskodnak letepert hegyek.
Istállók. Lovak. Szenesek.
Házsorok közt levegőprésben
ölelkeztek a Föld melegével.
[…]

Rózsa utca retrospektív – Oratórium

LOVAK

Skarlátvörös-kísértetek

halálra ítélten a lovak.

Szobor-alakjuk lassított kép,

bronzba csomózott mozdulat.

APOKALIPSZIS

Ágaskodnak letepert hegyek.

Istállók. Lovak. Szenesek.

Házsorok közt levegőprésben

ölelkeztek a Föld melegével.

A KOCSISZÍN

Széttört az Ég: ez a halál.

A szalmabála sarkainál.

A kapun kifordult pántok:

Jégszürke pára-forgácsok.

Megroppant a Föld. És megállt a Nap.

Angyalszót citált a pillanat.

Fölsorakoztak a szenesek.

A fekete körmű óriások.

Lovak tetemeit vezetik

A fekete körmű óriások.

Kantárszáron kérges tenyerek.

Átvérzett szókra felelet.

Megroppant a Föld. És megállt a Nap.

Bűnrészes minden pillanat.

Fölsorakoztak a szenesek.

A fekete körmű óriások:

és a füstölgő ammónia-pára

rápállott a reggel ajakára

utoljára még, a vége előtt,

az élet keserves rendje előtt.

KOCSISOK

Merre dobognak a kocsisok?

Fújtatva a lovak, lovasok?

Kantárszáron kérges tenyerű

szenesek —

Mit vezetnek a szenesek?

Lovat vezetnek a szenesek.

A lovak teste remegett.

Megfeszült a kantárok szára,

haragos Égbe kiáltva

fújtattak a szenesek.

Vasabroncsok alól kipörgött

kő és kavics karcolta az Eget,

a járda szalagjára fűzött házsor

térdre ereszkedett,

és fölsóhajtottak a drótfonatú

pincetorkok,

félig-alvón

a pincetorkok –

Vajon merre dobognak a kocsisok?

Fújtatva a lovak, lovasok?

LAUDATIO FUNEBRIS

Ki vezeti kantárszáron őket,

hogy az istállók összedőltek?

Ha elnyelné testüket az emlék,

ki fogadna, ha innen elmennék?

Ahogy vonszolták a menetet,

a testek vonalkódja remegett.

Az árnyak lehasaltak a porba,

meszet lehelt ki a pincék torka.

Hidegen sorakoztak a házak.

Égi mezőn dobogtak a lábak.

Szerencsére, roppant út ez valóban.

Mérgét fújta az Isten a porba!

SZÍNEZÜST

A füst, a füst. Elhamvad az avarban.

Isten lesütött szeme. Földön. Fagyban.

A fal, a fal. Ócskavas roskadt árnya.

Bádog-hullám hideg aritmiája.

A kert, a kert. A föld alatti sebhely.

Angyaljelmez. Bombatölcsér. Dermedt hely.

A hó, a hó. Tuják. Fenyők gyantája.

Meszesgödör jég-szilánkos határa.

A test, a test. Körték az alvadt szélben.

Hátukon a gömbölyű Nap. Sötétben.

Tükörhomályos az ég. Az ég. Akna.

A hang egy cérnaszálban elakadna.

HÁDÉSZ PARANCSA

Halálra ítélt állatok mellett lépdeltek a szenesek.

A testük megreccsent,

az óriás sereglet remegett.

 

A feledés egyszer majd mindent elmos.

A bakancsok alól sár fröccsen szét.

Az utolsó ítélet hangja.

A vágóhíd kapuját nyitni

Hádész parancsa.

 

Kondul a lélek harangja.

Nyöszörögtek az istállók és a szélfútta pajták.

Befogták szemüket.

Mindenük odalett.

Az udvarok szárítókötelein

bukott angyalok

a hiszékeny hajnalok.

Isten festőállványán rajzok.

Nincs öröklét.

 

Boldogtalan fényforgácsok jelenései a falakon.

Csúnya forradás.

Hádész olajképe a vakolaton.

 

Halotti maszkok az úton,

a sárban.

A lovak és a szenesek a világvégi leárazásban.

De az utolsó álmok még

a szív szégyenét visszaverték.

Visszapattant ezer alakban

az átizzadt félelem.

Békét kötni nem lehet.

Nincs ellenkező eset.

A lovak nem visszakoztak,

sem a szenesek.

Újra besötétedett.

Öklüket rázták a szelek.

Szörnyülködtek az elemek.

A megeredt ég átkait szórta.

Ki állítaná, hogy a természet demagógja?

Az eső nem ismert mértéket.

A vasból öntött csatornarács tölcsérként szívta el,

mit a szenny odasodort.

A kátrányos lé huzalként tölt ki réseket.

A padkaszegélye kalapáccsal egyengetett bádoglemez.

Csillog az esőben. Mutatja ragyáit.

Lámpasugárban városi gyom virágzik.

Özönvíz pusztít.

A lovak teste parázslik.

Ütött az óra.

A lovak nem visszakoztak,

sem a szenesek.

Békét kötni nem lehet.

Nincs ellenkező eset.

Hosszútűrő a szeretet.

Hogy végleg nyoma veszne,

s tovább angyalszárnyon lebegne,

a lélekbe nyilallt még

a végsőnek maradt emlék.

Mert győzték a durva terhet, megcsikordultak a fogak.

A pincetoroknál döntötték be a rakományukat.

A vesszőkosarak a kövezet pereméhez csapódtak.

Megszólaltak az égbecsattanó korbácsütések.

A kikeményített tenyerek.

Föl-le jártak fulladásig a fejek.

A papírcsákóra írt elkínzott üzenetek.

Káromkodások jégtalpain szívlapátok döngenek.

Hosszútűrő a szeretet.

A karokra hímzett szentképre szénpor tapadt.

Haragra gerjedt az indulat.

És a lovak lecövekeltek a fényben,

a Nap csontszilánkja alatt.

Isten földet ért szívverése dobogott értük.

Csalogató remény nem marad kocsirúd nélkül.

Az a reggel majd hamuszínre vált.

Vágóhídon hasad a világ.

Csont-kézzel készült vésetek.

Hádész címerén ékezet.

(Megjelent a Tiszatáj 2019. novemberi számában)