„Mítoszlesen”

Váradi Nagy Pált az Urbia című kötete kapcsán műfajiságról, mítoszokról, emlékezésről és a látásról kérdezi Kovács Flóra.

Kovács Flóra: Nemrég jelent meg a JAK-Prae.hu – Korunk közös kiadásában az Urbia című köteted. Mióta kezdett foglalkoztatni egy kötet terve, illetve, hogy e szövegeidet egy kötetbe rendezd? E rendezés során volt olyan írás, amely kapcsán el kellett vetned, hogy a kötetbe kerüljön?

Váradi Nagy Pál: Először versekkel jelentkeztem, így sokan verses kötetet vártak. Hat-hét éve volt egy bizarr álmom, és mikor felkeltem, közöltem a kedvesemmel, hogy prózát fogok írni. Ennyire egyszerűen: olyasmi jutott eszembe, amiről tudtam, hogy nem vers, hanem próza. Így visszatekintve ez volt az első urbia, amely maga nem került be a kötetbe, csak egy szókapcsolat maradt belőle: a templomos vadnyúl. Akkoriban persze nem gondolkodtam prózakötetben. Jöttek még versek, ma is jönnek, de a próza egyre nagyobb teret kért magának. Gyűlt a nyersanyag, és az a vicces, hogy nem elsősorban a bölcsészkari olvasmányokból, hanem mondjam így, a mellékesekből. Létrejött Urbia-Linna, a kétnevű város, létrejött köré a birodalom, az időszámítása. Finn szavak logikája, nyelvi és gondolatfoszlányok kezdtek összeállni újabb szövegekké – nem biztos, hogy történetekké. Volt, amit eleve Urbia-darabnak írtam, és volt, amit eleve másnak, különállónak, akárminek. Aztán kínálkozott egy pályázat 2008-ban, és akkor már biztos volt, hogy az urbiákból kötet lesz, hisz erre szerződtem. Levettem a polcomról egy szép könyvet, nézegettem, méricskéltem, számigáltam, hogy akkor én is ilyesmit akarok. Rövid matematikával kijött, hogy olyan 170 ezer karakterre van szükségem. Ezzel az volt a baj, hogy az alakuló korpuszból idő közben elkezdtem kidobálni a gyengébbnek tartott darabokat, másokat megkurtítottam, újraírtam, meg még egyszer, és úgy tűnt, hogy a célértéket nem fogom elérni. Végül úgy döntöttem, hogy olyan novellákat is beveszek az urbiák közé, amelyeket eredetileg nem oda szántam, de bele tudnak simulni a kötetbe. Itthoni adatbázisomban nagyjából negyven írásom mellett szerepel az Urbia kulcsszó. A kötetben ezeknek a fele kapott helyet.

K. F.: A kötet olvasása közben vannak olyan pontok, amelyeknél a befogadó hezitál, legalábbis én hezitáltam, hogy regényként olvassam-e a könyvet. Úgy tűnik, hogy e prózakötet egyfolytában lebegteti a besorolás lehetetlenségét/lehetőségét. Ez mennyire volt koncepció a kötet szövegeinek szerkesztésénél?

V. N. P.: Az egyik online könyvesboltnak a belső termék-adatlapján nyilván panaszosan villogott a műfaj mező, hogy az bizony kitöltendő, nem maradhat üresen. Ők regényként árulják. Különben a kéziratot olyan két éve lezártam, és egyetlen kolléga, szerkesztő, olvasó sem tette fel nekem a műfaj-kérdést. Én meg nem tartottam elég lényeges kérdésnek ahhoz, hogy felírassam a cím alá a kolofonra, hogy izé avagy mizé.

K. F.: Itt én kiemelten a szerkesztési szempontok szerint kérdezem, nem is a megjelölés kapcsán.

V. N. P.: Az egyes szövegek írásakor egymástól függetlenül (is) olvasható novellákra törekedtem. Tapasztaltam, hogy valamivel kényelmesebb – a szó jó és rossz értelmében egyaránt –, ha nem kell minden novella köré külön világot alkotni, hanem az egyszer megalkotottat újra használhatom. A kötet kéziratának összeállításakor két szempontom volt: nívós szövegek legyenek, és az egyes darabok függjenek össze valamelyest, hogy ne kelljen olyasforma címet adni, hogy Urbia és egyéb történetek. A kézirat elemei természetesen átestek egy egységesítési folyamaton, elvégre több év termése került egy helyre, de ez szerintem természetes kötet-összeállításkor.

K. F.: A még kézirat szerkesztési munkálatainál, mielőtt a kiadó(k)hoz került a kötet, a koncepcióját megvitattad valakivel? Egyáltalában az alkotófolyamat közben szoktál tanácsot kérni, beszélgetni a szövegalakulásokról?

V. N. P.: Még az egyetemen történt, amikor még csak versekkel ostromoltam a szerkesztőket, hogy egyszer odamentem Balázs Imre Józsefhez, és némi viccelődés után választás elé állítottam. Vagy feladok egy apróhirdetést a helyi napilapban, hogy sorozatgyártott fűzfapoéta mestert keres, vagy elvállalja, hogy időnként válaszol a kérdéseimre. Elvállalta. Így BIJ lett az, aki elsőként átnézte, véleményezte az urbiákat, de az alkotófolyamatba nem nagyon szólt bele senki. Az ötletekért viszont sokaknak hálás vagyok. A pénzlépő kislány, a daráló leleménye vagy a kallódó tagok gondolata nem egyedül az én fejemből pattant ki. Például a Kolozsvár feletti erdőben egy volt műtős mutatta azokat a szegleteket, ahol nem tanácsos a kutyát ásni hagyni – igen, ilyenfajta abszurdot csak politikai rendszer képes szülni, hétköznapi ember kreativitása nem. Szóval a célterjedelemhez kimatekoztam a kötetjavaslatot, és nagyjából ez olvasható a könyvben.

K. F: A vonatok, villamosok fontossága a kötetedben kiemelt. Miért pont e két közlekedési eszköz? Ezek jelentősége Bodor Ádám-szövegeinek hatásán, illetve a városszerkezet megjelenésén túllép számodra?

V. N. P.: Egyszer voltam Bodor-találkozón, és az után beszélgettük páran, hogy ha kimennénk most százan az állomásra, akkor mindenki az utasokat nézné, a guruló bőröndöket, a kapadohányt pöfékelő kalauzt, az újra találkozó szerelmeseket. Kivéve kettőnket: mert mi a kutyát látnánk a vagon olajos kerekei mellett. A kötött pályás közlekedés mondhatni bekövetelte magát a kötetbe, nélküle nem tudok várost elképzelni. Egyik írásomban az szerepel, hogy a vasutat apámtól örököltem. Én legalábbis ezt hittem, hiszem. Néhány hete édesapám megjegyezte, hogy az nem is úgy volt, hogy ő vitt vasutat mutatni, hanem fordítva: mindig én akartam menni és felfedezni a régi síneket, és folyton kértem, hogy meséljen, meséljen, meséljen. Ennek több mint húsz éve. Szülővárosomnak, Nagyváradnak amúgy kivételesen gazdag vasúttörténete van, mind az iparvágányok, mind a tömegközlekedés szempontjából, és egy-egy olyan pályaszakasz, amelyet én magam sosem láttam, a mai napig kitapinthatóan meghatározza a házak, utcák képét. Hozzáteszem, a megírt történetük teljesen hidegen hagy, legfeljebb fényképeket nézegettem némi áhítattal. Látnom, hallanom kell személyesen, de legalábbis az emléküket. Fényképeztem furcsán ívelt útszegélyeket, templomot, amelynek a kerítése Resicza 1906 feliratú sínekből van, vagy például olyan házat, amely mellett még mindig áll a tehervillamosok felsővezetékét egykor tartó vasoszlop, és a ház utca felőli fala egyszer csak bekanyarodik helyet adni egy srégen állított kapunak. Szabadkán is láttam egy igen egyértelmű oszlopot a híresebb templomnál, és nekem ez olyan, mint egy régészeti lelet. Az aszfaltban sínek fekszenek novellát azóta folytattam is egyébként egy sínkert című írással.

K. F.: A kötet nem egy írása esetében erősen használod a mítoszteremtést. Tudnád és hogyan jellemezni a mítoszokhoz való viszonyulásodat?

V. N. P.: Kisgyermekként falun hallottam olyan sztorikat, hogy emitt vagy amott, a nagy diófán is túl, lennie kell egy alagútnak, talán még a törökök idejéből, és hogy a rókák üregei biztosan összeköttetésben vannak velük, mert a borzok mélyre ásnak. Meg hogy a dűlő felől a második szomszéd pincéjét is el kellett falazni a végén, mert nagyon hosszan futott tovább. Ekkor azon kezdtem gondolkodni, hogy valamiféle szondát kellene bevezetni ezekbe a furcsa róka-járatokba, amolyan felkamerázott távirányítós autót, és valami csak kiderülne. Nos, így állok a mítoszokkal, mítoszokhoz. Szeretem őket, és szeretek mögéjük látni.

K. F.: Nyilvánvalóan az emlékezés sem választható el élesen a fentitől, továbbá a szereplőid esetében is aktivizálod az emlékezés folyamatát. A szereplők kutakodnak emlékeikben, esetleg újrajárnak utakat, mintegy felelevenítésként. Városképek összerakásánál mennyiben használsz fel úgymond „hozott emlékeket”?

V. N. P.: A környezetem szerint jó, olykor túl jó az emlékező tehetségem, így képtelenség letagadnom az emlékezés jelentőségét. Természetesen javarészt emlékekből építettem a kötetet, hisz mi másból lehetne. De mindig csak darabkákból, bőven elkeverve beszélgetésekkel, másoktól elcsent ötletekkel.

K. F.: A kötetben a befogadó sokszor az álom és az emlékezés határát kapja. Az álom nem egy esetben a lázálom felé mutat leginkább. Erről mit gondolsz?

V. N. P.: „Gondolta a fene” :) Az álom teljesen megbízhatatlan, de adott esetben nagyon hasznos kreatív eszköz: véletlenszerűen rendezi újra az ember fejében ott lévő információt, aminek olykor hasznát lehet venni. A csak-fej-emberekről szóló nure kapo ötlete például akkor fogant, amikor egy mozgássérült, de rendkívül beszédes fiatalember elől egy padláson bújtam el, és a nyári hőségben, hatalmas pechemre, elaludtam azon a fülledt padláson. A többit képzeljék hozzá.

K. F.: A szövegekre felsorolásaikban, egy-egy jelenség leírásában a rendkívüli aprólékosság jellemző, amely már nem mentes a humortól sem. A szövegek létrehozásánál a többször átírásnak az aprólékossága is megmutatkozik nálad?

V. N. P.: A részletekről, részletességről olyasmit szoktam mesélni, hogy ha mondjuk te megpillantasz egy ablakot, akkor te egy ablakot látsz (ha fázol, legfeljebb becsukod). Én az ablakban a kihagyott nyílást vagy az utólag kivésett falat, majd a behelyezett fa, műanyag vagy fém keretet látom, legalább két, egymástól elválasztott üveglapot, régebben festett gitt, mostanában gumiszerű tömítést, amin odakinn az esőnek, hónak le kell csorognia. És esetleg azt a paralelogrammát, amivé a téglalap szerkezet torzulni kezd, ha egy rakoncátlan gyerek csimpaszkodik a kinyitott ablakszárnyra. Akkor most nézzünk a jelzőlámpára: izzós vagy LEDes, az útkereszteződés alatt nyilván kábelek futnak, vajon sugárutakon miként szinkronizálják őket, függetlenek egyéni óraszerkezetekkel vagy összeköttetésben állnak. A rendszámok Magyarországon, azt hiszem, teljesen esetlegesek, de Romániában megyék szerint kódolják őket. Ez elképesztően szembetűnő egy kisgyereknek mondjuk egy tengerparti táborozáskor, amikor a Bihart rövidítő BH-t minden autón a Konstancát jelölő CT váltja fel. Ízelítőül talán ennyit a részletekről. Mivel egyszer megtörtént, hogy tévedésből nem végleges szöveget hozott le az egyik folyóirat, kitaláltam, hogy a szoftverekhez hasonlóan verziószámot adok az írásaimnak. A 2.3-as például azt jelenti, hogy az illető alapötlet második papírravetése, azon belül a harmadik, mondatnál nagyobb változtatás. Ez így elég kockafejűen hangzik, de nem kell vasszigort melléképzelni. A kérdéshez hozzátartozik, hogy a lapszerkesztők valami miatt nem szeretik az azonos címeket – új mondatok–új cím elven dolgoznak, ezért folyóiratban az azonos ötletet másképpen megfogalmazó, voltaképpen átírt novellának teljesen más címet kellett adnom. Adminisztratív okokból tehát. A pénzlépő kislány kötetbe került szövegváltozatának 2-pont-valami, a vissza a forráshoz címűnek 3-pont-valami a házi verziószáma, folyóiratokban pedig olyan cím alatt jelentek meg, ahogy. A kötetből persze kihagytam ezeket a verzió-kockaságokat.

K. F.: A látás tűnik még kiemeltnek a kötetedben. Erősen filmes alapokat is sejtetnek a szövegeid. A filmezés felé is kacsingatsz, ha jól láttam. Ez mennyire mondható igaznak?

V. N. P.: Igaz is, meg nem is. Egyfelől sok mindent kipróbálnék, játszom mindenféle kütyüvel, fejben pedig könnyen összerakom a történeteim tereit, gyakran van térképem, és valóban szembesültem már azzal, hogy elsősorban vizuálisan és nyelvileg csak másodsorban vagyok jelen az adott írás létrehozásakor – bár ez inkább a frissebb írásaimra áll, nem az Urbiára. Másfelől meg a filmhez hús-vér emberekkel kell együtt dolgozni, ami számomra talán a legnagyobb kihívás volna. Harmadsorban nagyon ügyes dolgok kerülnek fel a videómegosztókra, akár ismerőseimtől, akár a világ másik végéből, és tartok tőle, hogy ha kamerához nyúlnék, akkor legfeljebb a melegvizet találhatnám fel. És egyébként is (akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, az öltözködjön már föl!) talán túl sok a négyzetkilométerre eső művész a mi tájainkon.

K. F.: Elkezdtél már következő köteten dolgozni?

V. N. P.: Ez relatív. Egyfelől sosem hagytam abba az írást, az urbiák írása közben is írtam másegyebeket. Tehát nincs is mit úgymond elkezdenem. Vannak egymástól független írásaim, novellák, ha úgy tetszik, amelyek valamiképpen, mondjuk a hangulatuk miatt lehet, hogy beférnének egy közös borítóba, esetleg együvé is kívánkoznak. Másfelől meg nem tudom, hogy pont ezekből lesz-e kötet vagy valami teljesen másból, vagy lesz-e egyáltalán. Többen mondták, hogy nem novellákkal, hanem regénnyel kell foglalkozni. Bárhogy is, kár volna elsietnem.