Mióta megszülettem, állandóan kötéltáncolok

INTERJÚ KÁNTOR PÉTERREL EGY KÖTÉLTÁNCOS FELJEGYZÉSEIBŐL C. KÖTETE KAPCSÁN

Miért ír egy vérbeli lírikus prózát? Talán azért, hogy kiderüljön, van átjárás a két műfaj között: nem csak epikus költemények léteznek, ugyanígy lehetséges a prózában is költőnek lenni, különösen a rövidprózában. A kötéltáncos épp ezt csinálja: lírikusként egyensúlyozva lépked a próza vaskosabb, sokszínű kötelén.

Hol a jelenben, hol a múltban jár, de mégis a ma áll a figyelme centrumában, a mához hajol közel, akkor is, amikor a történetek jelen idejűek, és akkor is, amikor régi emlékeket elevenítenek fel.

Lépkedünk színről színre, történetből történetbe, Nádler István kötéltáncos grafikái között. “Van egy történetem” – ez az egyik írás felütése. Kántornak hangja is van ahhoz, hogy ezek a történetek feszesen izgalmasak legyenek, ez pedig ugyanaz az egyszerre személyes és tartózkodó, iróniával és szenvedéllyel vegyített, összetéveszthetetlen hang, amit már a versekből is jól ismerünk. S ha egy történet hősei netán ókori görögök, akkor se lehet semmi kétségünk afelől, hogy a történet rólunk szól.

– Mi kell egy jó tárcához?

– Kezdjük azzal, hogy nem tudom, mi kell egy jó tárcához. Csak elképzeléseim vannak róla, amikre persze írás közben nem gondolok – írás közben nincs idő másra gondolni, mint az írásra.

A tárca rövid terjedelmű írás, de azért nem árt, ha van tárgya, és az ki is derül. Többnyire a jelenhez kapcsolódik, ha nem közvetlenül, hát akkor közvetve. És önálló egész, vagyis nem egy folytatásos regény valahányadik fejezete, bár nem kizárt, hogy úgy is olvasható. A többi nagyjából íráskészség dolga. Az arányok, a pontos megfogalmazások, az útvonalak, a kiindulás, a megérkezés – ezek minden írásnál fontosak. És persze minden tárcaíró a maga tárcáinak kovácsa. A végén ott áll az olvasó egy kilátótoronyban vagy egy mezőn vagy egy útkereszteződésben, esetleg épp az orra előtt megy el a villamos – ez már a tárcaírónak köszönhető, a tárcának ilyen elvárásai nincsenek. Vagy csak én gondolom így. Az biztos, hogy a tárca, ha mégoly rövid is, mindenképpen bőbeszédűbb a versnél, kevesebb kihagyással él – ha úgy tetszik, előzékenyebb az olvasóval, több információt közöl vele, másfelől viszont jobban be is határolja az értelmezési kereteket. De azért sose lehet tudni, ki mit gondol egy-egy tárca elolvasása után. A Kancsendzönga című írást például valaki sporttémájú írásnak olvasta. Minden lehetséges, de ez azért erősen meglepett.

– Ugyanazt jelenti az irónia a versben, mint az Egy kötéltáncos feljegyzéseiből próznyelvezetének esetében?

– Úgy általában az irónia – irónia; függetlenül attól, hogy versben, prózában, vagy bármiben jelenik meg.

Ha a megjelenési formákra gondolunk, azok persze változnak, változhatnak műfajonként és minden konkrét esetben is. Például egy himnikus versben már egy kevésbé emelkedett szóhasználat is (nem is beszélve egy szlenges kifejezésről) válthat ki ironikus hatást. Ugyanígy egy jól megválasztott rím, de akár egy furcsa, kétértelmű szóösszetétel is lehet ironikus. És ha valaki egy óarany hátterű ikonba Mikiegérfejet helyez apostoli szakállal, az lehet vicc is, de lehet irónia is. A prózában egy abszurd feltevés komolynak álcázott tárgyalása is iróniát jelezhet. Például amikor azt írom az egyik tárcában, hogy el tudtam volna képzelni, hogy nem is a Szövetségesek bombázták le Drezdát, hanem – az anyósa miatt – az apám, ez nyilván ironikus megjegyzés volt részemről.

– Nádler mozgást kifejező, gesztusszerű képzőművészeti alkotásai a kötetben illusztrációk csupán, megfér egymás mellett a szöveg és a kép, hiszen ezeket a tárcákat is be lehet fogadni gesztusokként, mozdulatokként – mint egy kötéltáncos lassú, kimért, koncentrált mozdulatai -, vagy ettől többről van szó, egészen más viszonyok képződnek kép és szöveg között?

– Nádler István képei egyáltalán nem illusztrációk a kötetben – az illusztráció fogalma egyikünk fejében sem merült fel, egy pillanatra se. Ezek nem magyarázatai egymásnak; a képek is külön készültek, az írások is. Valami más hozta őket össze, amit nem tudok pontosan megfogalmazni. Szeretem ezeket a képeket, közel állnak hozzám, és úgy éreztem, mindketten úgy éreztük, jól fogják érezni magukat együtt ezekkel az írásokkal a könyvben. Meggyőződésem szerint egyébként a képek is, a szövegek is többek gesztusoknál; utóbbiaknál talán ez nyilvánvalóbb is. De ha valaki csupán gesztusoknak érzi őket, az sem baj. Lehet, hogy maga az írás (és a festés is) csak egy-egy gesztus az életre. Néhány így-úgy meggondolt mondat, egy-két ecsetvonás.

– Mit ér az élet túlzások nélkül?

– Ez a kérdés egy szövegből kiragadott mondat, és ott, abban a konkrét szövegben van igazán a helye, a szerepe. Ezért tulajdonképpen erre a kérdésre nem is kellene válaszolnom.

Ha mégis mondok valamit, az valószínűleg már nem is igazán erre a kérdésre válasz.

Úgy általában az emberi élet maga is egy túlzásokkal agyonzsúfolt valami – talán eleve túlzás. Ettől függetlenül, vagy éppen ezért, úgy néz ki, semmihez sem ragaszkodunk jobban, mint hozzá. Úgy látszik, ilyen túlzásokra hajlamos és alkalmas fajta vagyunk, akár tetszik nekünk, akár nem. Természetesen túlzás és túlzás között óriási különbségek vannak, ki-ki másutt húzza meg a határt, és ez már önmagában is garancia lehet az állandó botrányra. De hogy én ennek most belemenjek a taglalásába, azt igazán túlzásnak érezném.

– Szükség van a kötéltánchoz közönségre?

– Ha a kötéltáncot úgy értelmezzük, hogy életszükséglet – én így értelmezem –, akkor szükség van, ha nem is közönségre, de valamilyen közösségre. Legalább egy kutyára vagy macskára. És az már közönség is.

– Mit jelent az Ön számára a szabadság? Ugyanazt, mint, amit ezek a szövegek gondolkodnak róla? Létezik-e szabadság a homoksivatagban?

– A szabadságról már annyian írtak, én magam is többször, de ahány megközelítés, annyi definíció, ahány válasz, annyi kérdés. Van a valamitől való szabadság és van a valamihez való szabadság. Ezek nem azonosak. Kimeríthetetlen és megkerülhetetlen téma. Valahogy össze vagyunk vele kötve: bennünk is van, meg kívülünk is: nem tudunk tőle ’szabadulni’.  És nemcsak filozófiai probléma; annak is köze van hozzá, aki tudni sem akar róla. Ahhoz, hogy valami érvényeset mondhassunk róla, konkrét esetekben érdemes – és kell! – konkrét válaszokat adni.

Az egyik legszebb konkrét válasz, amit ismerek, Radnóti Miklós költőé, ami így szól: Szabad szerettem volna lenni mindig, s őrök kísértek végig az uton.

– Az igazság olyan, mint a kő? Addig jó, amíg nem téged talál el?

– Ez is egy kiragadott mondat az egyik írásból. Ott arra utal, hogy az igazság nem kisajátítható, nem megvehető, nem örökölhető birtok, nem bespájzolható. Senkinek sem üdvöskéje. Olyan, mint a szabadság: minden nap meg kell küzdeni érte, mindig valamire vonatkoztatva van csak értelme. És csak azok gondolják mindig könnyűnek és szépnek, akik összekeverik egy tavirózsával, egy koronaékszerrel, vagy egyszerűen egy oltári nagy hazugsággal.

– Kötéltáncolt valaha?

– Az az érzésem, hogy mióta megszülettem, állandóan kötéltáncolok.

 Sirbik Attila

_{Magvető Kiadó}

_{Budapest, 2016}

_{86 oldal, 2490 Ft}