Tiszatájonline | 2021. november 16.

Törzsasztal Műhely

„Mintha valami vén partizán mesélne”

BESZÉLGETÉS PÁL SÁNDOR ATTILÁVAL

BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA
Pál Sándor Attila első prózakötetében, a Rokonokban a népi és populáris kultúra elemei elegyednek egymással. Erről a keveredésről, a novellákban megjelenő hagyományról és a szanki Harry Potter Klubról beszélgettünk a szerzővel…

– A novellák részben azt az érzést keltik, hogy az alanyi költészet prózává alakul a Rokonokban. Több szereplő neve a család- vagy keresztnevedet juttathatja eszünkbe. Már a Balladáskönyv egyik mottója is az egyik felmenődtől származott, itt pedig a Karinthy-idézetben feszegeted az emlékezés kérdését. Hogyan lép be ebbe a kötetbe a személyes élmény, esetleg a családi legendárium?

– Valóban olyan hatást kelthetnek bizonyos szövegek, mintha az alanyinak tűnő lírai dolgaim folytatásai lennének. Biztos, hogy valamilyen részben így is van, mert a munkafolyamat, ahogyan születtek ezek a szövegek, nem ütött el nagyban attól, ahogy a versek születtek. Nem azt mondom, hogy egy-egy mondatból vagy motívumból lettek kibontva (mert a verseknél általában ez van), de ez sem állna olyan messze a valóságtól. Triviálisan azt is élveztem a prózában, hogy a lap széléig lehet írni; a versben nagyon kell centizni és figyelni, hogy ne legyen benne semmilyen felesleg. Félreértés ne essék, a novellát is feszesre kell húzni, de a vershez képest mégis úgy éltem meg, mint egy kiéneklő gyakorlatot, hiszen itt lehet, sőt muszáj részletezni, körbeírni. Ahol sejtetést hagynék, vagy csak utalnék, akkor azt kimondhatom és részletezhetem. És hogy mennyire magamból építek? Általában azért a lírában is, de a prózában még jobban figyelek arra, hogy legyen valami distancia. Azt hiszem versben megbocsáthatóbb, ha az ember alanyi dolgokkal bíbelődik. Nyilván ott is el kell valahogy távolítani, hogy értékelhető, élvezhető legyen, de a prózánál azt éreztem, elereszthetem magam olyan szinten, hogy ami nem alanyi, mint a néptáncos utópia meg a többszáz éves öreg ember, ott a játéknak jobban teret engedhetek. Valamiért úgy gondoltam eddig – nem is tudom, most hogy gondolom –, hogy a vers véresen komoly dolog, itt meg kicsit hagytam magam játszani.

– Több novellára is jellemző, hogy valamiféle metamorfózis jelenik meg benne (például a Spitzer úrban vagy A pitbullban). Mi érdekel téged az átalakulásban? Milyen hagyományból merítenek ezek a szövegek?

– Hogy ez motivikus szintre emelkedett, több helyen is megjelent, egyáltalán nem volt tudatos. Nem az volt az elgondolásom, hogy fú, ebben van átalakulós sztori, és tegyünk még egyet bele. Így alakult. Nyilván, ha egy szöveg szépirodalmi térben történik meg, akkor óhatatlanul mindenféle más szövegekkel párbeszédbe és kapcsolatba lép, és lehet, vagyis nagyon esélyes, hogy a tudtán kívül is utal más szövegekre. Ennek ellenére én nem Kafka felől írtam, de ha utólag belegondolok, akkor akár lehetne ez is, de azt hiszem, több köze van a fantasys múltamhoz. Nem biztos, hogy ez annyira explicit, de az érdeklődés innen jön.

„Régen is az olyan kreatúrák érdekeltek, mint a vérfarkasok, a különféle átalakulások, a fejlődés, amikor egy ilyen fantasztikus lény valami erősebbé válik, vagy ennek a fordítottja.”

Például a képregényekben Tony Stark egy milliárdos, és a technológia révén válik belőle szuperhős, Bruce Bannerből pedig – ugye tök reálisan – gammasugárzás hatására lesz Hulk (az egyik előképe a bádogember Frank Baumtól, a másiknak meg nyilván Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja, de ebbe most ne menjünk bele). A szuperhősöknél szinte mindig van egy civil én, van egy séma, amelynek a legprimitívebb megnyilvánulása Clark Kent: van egy szemüveg rajta, és senki nem tudja, hogy ő Superman. Ezekkel tök jó volt játszani annak idején is, vagy csak benne élni, hagyni magad átverni, és ugyanakkor bennfentesnek is lenni, ismerni a titkot, és valószínű, megmaradt bennem ez a vágyakozás, hogy az ember a hétköznapiból egy rítus vagy átmenet által valami fantasztikus dologgá válik, ami elemeli a hétköznapoktól.

– A Rokonok című novella a kötet záró darabja és címadó szövege. Egyrészt, miért éppen ezt a címet választottad a kötetnek, hiszen Móricz miatt elég terhelt? Másrészt, a novellában egy húsvéti családi találkozó jelenik meg, ahol mintha a hagyományok átalukálása jelenne meg. Mi a helyzet ezekkel az ünnepekkel napjainkban?

– Azért ez a novella lett a kötet címadója, mert erős provokáció, ahogy Molnár H. Magor barátom is rávilágított a szegedi kötetbemutatón, mindenképpen nagyon hasonló ahhoz címadási logikához, mint amit a Balladáskönyv esetében követtem. Az ember, ha nem is kapja fel a fejét, de azért odafigyel, hogy mi van, ki ez a hülye, aki Móricz regényének címét használni meri, plusz ez a borító, ez tuti nem normális. Szóval egy kicsit figyelemfelkeltő, provokatív dologról van szó, nyilván. Mindenképpen abban gondolkodtam, hogy valamelyik novellának a címét emelem kötetcímmé. Hogy miért, nem tudom. Ha nagyon iskolásan értelmezzük, hogy Rokonok, akkor nyilván a szövegek is rokonok egymással és különféle hagyományokkal is rokonságot ápolnak.

Az utolsó szöveg egy pillanatkép. Ez volt az egyik első novellám, amit a versek közepette vagy után írtam, szóval még majdnem közelebb van a vershez, mert semmi nem történik benne, inkább a leírások dominálnak. Petri mondta, hogy „A költő: pillanatmegállító gép”, és a novellában egy szomorú húsvéti látogatásnak a kimerevített, kicsit statikus képe jelenik meg. Hogy a hagyományról akartam-e valamit mondani? Biztosan igen, de direkten biztosan nem, inkább az emberi kapcsolatoknak és a rokonságnak a viszonyrendszerét akartam kicsit megpiszkálni.

„Konkrétan azt, hogy vannak a távolabbi rokoni kapcsolatok, amiket szorosan általában az idősebbek tartanak fent, és neked, mint egy fiatalabb generáció tagjának ez egy hajszál már, ami bár erősnek tűnik, később teljesen elszakad, és aztán nem is lehet már visszacsinálni.”

Talán az emberi viszonyok relativizálódásáról akartam mondani valamit, ha egyáltalán akartam. Szerintem, ha valami, akkor egy melankolikus látlelet ez a novella, de nem szeretem a saját írásaimat fejtegetni.

– Két realisztikusabb, vidéki témát feldolgozó szöveg keretezi a kötetet. Az egyik Az öreg, a másik a már említett Rokonok című novella. Miért döntöttél a keretes szerkezet mellett, miért éppen a vidéki téma nyit és zár?

– Valószínűleg azzal függ össze, hogy ez a novelláskötet nekem olyan, mint egy második pályakezdés. Prózaírói bemutatkozás. A kortárs novella mezőnye nagyon erős, sokan is írnak, és eddig engem, ha számontartottak valahogy, akkor biztos úgy, hogy verseket írok. Ebben az egészben benne van, hogy én innen jövök. Azt hiszem, nagyon helyes, hogy az első kötetekben vagy debütálásokban általában van egy ilyen gesztus, és kicsit ezzel függ össze. Ez a két legrégebbi szöveg egyébként, és utánuk kanyarogtam el mindenfelé. Az tűnt adekvátnak, hogy keretbe foglalják minden egyéb kalandozásomat – így tűnt kompaktnak. A vidéktapasztalat, vagy a falu világa, vagy nem tudom, hogy nevezzük, az pedig nem nagy újdonság a részemről. Ez is foglalkoztat. Nem tudom, hogy a realisztikusabb vonal hogyan folytatható, vagy érdemes-e, egyáltalán fogok-e még vele foglalkozni.

A vasemberben egy vágy beteljesülését tematizálod azzal, hogy a szereplő megkapja az áhított szuperhős páncélt. Mégsem sülnek el jól a dolgok, a szuperhősképregényeket is tönkreteszi véletlenül. Minek a hatására írtad meg ezt a novellát, mi a helyzet a szuperhősökkel a kultúránkban?

– Nagy Marvel-fan vagyok, bár ez persze nem jelenti azt, hogy ezzel íróként is foglalkozni kell, lehetne ez simán a privát életem része. Aztán végül elérkezett az a pont, hogy úgy éreztem, ezzel mégiscsak kéne valamit kezdeni. Irtózatos konjunktúra van, és ez nem a képregényeknek köszönhető, hanem (anélkül, hogy nagyon okoskodni akarnék a Netflix meg Hollywood káros hatásairól) a blockbustereknek meg a sorozatoknak. A vak is látja, hogy túltermelés van, és biztos vagyok benne, hogy ez nem válik ezeknek az univerzumoknak az előnyére. Úgy szeretem pozícionálni magam, hogy én nem úgy lettem képregényrajongó, hogy a filmek felől elkezdtem olvasni a képregényeket, vagy visszaolvastam magam, hanem a kilencvenes években, amikor a Semic Kiadó adta ki a Pókembereket meg a Supermant (Batmannel egy füzetben) én már akkor képregényolvasó voltam, micsoda nagy öreg vagyok! (Ennél magyar szinten is sokkal régebbi fanok vannak, persze.) Nagyon büszke vagyok, hogy megvan eredetiben meg magyar fordításban az első kiadás például a Superman halálából. Ezek beszivárogtak már akkor, és közben borzalmas, vállalhatatlan képregényfilmek is voltak, de azokat is szerettem. Ha azon gondolkodom, hogy merről, honnan jöttem az irodalomba, egyáltalán afelé, hogy olvasó legyek, rá kell jönnöm, hogy par excellence Harry Potter-generáció vagyok. Volt Harry Potter Klubom Szankon meg minden, és utána jött a többi, varázsvilágok, aztán fantasy, a sci-fi valahogy sosem húzott be. De ez generációs tapasztalat, amennyire látom, ki bevallja, ki nem – mármint a HP. Hasonló súllyal a képregények is beépültek ebbe az alapba. Mindig meglepődöm, amikor látom, hogy tele vagyunk geekekkel újabban. Hol voltak eddig? Nyilván sehol, nagy részüket a filmek, sorozatok, játékok termelték ki. Ez nagyon öregesen hangzik persze, mintha valami vén partizán mesélne, nyilván arról is szó van, hogy azért nem találkoztunk régen, mert nem tudtunk egymásról, van, aki újra felfedezte magában ezt az érdeklődést, amit esetleg az egyetemen jó mélyre temetett, és most mer(ünk) előbújni, leporolni a M.A.G.U.S. alapkönyvet, meg a foszladozó Transformers-füzeteket. Szóval erre akartam reflektálni ezzel a novellával, de nem láttam világosan, hogy hogyan is kéne, és végül ez kerekedett ki belőle: egy szerencsétlen, hétköznapi figura nem tud mit kezdeni a maga realitásában egy harci páncéllal. Nem szeretem az elitista narratívát. György Péter írt annak idején Zámbó Jimmyről egy nekrológot, és annak a demokratizmusa nagyon tetszett, hogy tudniillik, akik megvetik, lenézik Jimmyt és a rajongóit, azok vajon milyen jogon nézik le annak a katarzisát, akit az ő zenéje ennyire meg tud érinteni? Nyilván sokatmondó, hogy Jimmyhez hasonlítom a képregénykultúrát vagy a fantasyt, de valahonnan innen tudom megragadni. Nem gondolom, hogy ez alantasabb, csak gondot okoz, hogy miként tudsz ezzel érvényesen valamit kezdeni.

– Azon túl, hogy a kötetben narratív szempontból fontos a fantasztikum, sok referencia származik a popkultúrából, különösen a spekulatív fikció területéről (például A Gyűrűk Ura vagy a Trónok harca). Nem is egyszerűen referenciák, hanem a megnevezés vagy világértelmezésének eszközeként funkcionálnak a szereplők számára. Az erőteljes megjelenésük ahhoz kapcsolódhat, hogy például a Harry Potter által váltál olvasóvá?

– Ez a bázisom, innen jövök, M.A.G.U.S., a Káosz szerepjáték meg a Dungeons and Dragons, a képregények mellett a kamaszkoromat én ezeken a világokon töltöttem. A kortárs irodalomról azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, hogy egyáltalán van ilyesmi, az nekem nagyon későn esett le (sárvári diákíró-találkozó, ugyan). Tizenhárom évesen én nem vastag klasszikus regényeket olvasgattam, elsős egyetemistaként is még vadul vettem a Drizzt-sorozat köteteit. Többször hivatkoztam már Milbacher Róbert nevezetes, a kulturális migránsokról szóló esszéjére: ha ezzel a hendikeppel bekerülsz a kortárs irodalmi szcénába, vagy a színháziba, vagy a képzőművészetibe, tök mindegy, akkor kétségbeesetten foltozgathatod a műveltséged életed végéig, s közben lépést is kell tartani, viszont akármennyire tepersz, nehezen tudsz felzárkózni, ha egyáltalán, úgyis lesz valami, amire azt fogod mondani, te még nem olvastad, nem láttad, nem ismered. Persze vagy bevallod, vagy nem, vannak, akik istenien tudnak blöffölni, én nem tartozom közéjük. De ez is csak egy aspektusa ennek a bonyolult problémának. Egyébként a sorozatok esetében is tapasztalni lehet ezt mostanában: te azt még nem láttad? Ezt a sorozatot nem nézed? Hát, nem, de emiatt nem szégyellem magam.

– Prózán vagy lírán dolgozol most?

– Azt mondhatom, hogy mindkettőn, de hogy konkrétan mi lesz a következő könyvem, azt viszont nem tudom. A novellaírás most szünetel, regénnyel bíbelődöm. Versek pedig újra születnek, ennek örülök.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

A képek Pál Sándor Attila szegedi könyvbemutatóján készültek. 
Fotó: Takács Borisz (B42 – DiY)