tiszatáj | 2019. március 11.

Mindenkinek más

BESZÉLGETÉS NESZLÁR SÁNDORRAL
Neszlár Sándor Egy ács nevelt fiának lenni című kötete izgalmas kísérleti próza: a szerző minden lefutott kilométerhez ír egy mondatot. Ezekből a mondatokból áll össze a regény, amelyet a futó hol koncentrált, hol szabadon áramló gondolatai és képzettársításai töltenek meg élettel. Mondatai is különlegesek: szinte mind személytelen, elfedni próbálja elbeszélőjét. A futóírás kísérlete meglepő eredménnyel zárul. A személytelen megfogalmazás végletesen személyessé teszi a szöveget… – SIRBIK ATTILA INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS
NESZLÁR SÁNDORRAL
AZ EGY ÁCS NEVELT FIÁNAK LENNI C. KÖTETE KAPCSÁN

Neszlár Sándor kötete izgalmas kísérleti próza: a szerző minden lefutott kilométerhez ír egy mondatot. Ezekből a mondatokból áll össze a regény, amelyet a futó hol koncentrált, hol szabadon áramló gondolatai és képzettársításai töltenek meg élettel. Mondatai is különlegesek: szinte mind személytelen, elfedni próbálja elbeszélőjét. A futóírás kísérlete meglepő eredménnyel zárul. A személytelen megfogalmazás végletesen személyessé teszi a szöveget. Mindegy is, hogy az ismeretlen elbeszélő férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, író vagy épp egy ács nevelt fia, hiszen észrevétlenül a barátunk lesz. Tanúi leszünk küzdelmeinek és szabadságának. A futás ritmusa szerint ismerjük meg élete fontos pillanatait, járjuk be meghatározó helyszíneit. Így lesz a futás és az olvasás találkozás: 1111 kilométerről 1111 mondat. Az Egy ács nevelt fiának lenni rejtett önéletrajz, amely az olvasót is arra készteti, hogy bejárja saját élete terepeit, lefuttassa saját mondatait.

– Mit jelent számodra a futás, rekreációt, vagy inkább meditációt, vagy éppen egyiket sem?

– Mindegyiket egyszerre, és valóban sokszor egyiket sem, mert sajnos időnként a nemfutásban vagyok a legjobb. De ha futás van, akkor futás van! És akkor valóban rekreáció, meditáció, felszabadulás, izzadás, öröm és bánat; minden. Nem szeretném viszont a futást túlmagasztalni, főleg nem a saját futásomat, nincs benne semmi különleges, semmi olyan, amit minden egészséges ember ne tudna megtenni. (Aki szerintem igazi futófilozófus, az a Simonyi Balázs, nagyon szeretem a blogján olvasgatni a versenybeszámoló-elmélkedéseit, ráadásul ő az a típusú ultrafutó, aki ha kimegy szurkolni egy versenyre, a mezőny végét is megvárja.)

Gondolom az Egy ács nevelt fiának lenni miatt kérdeztél rá a futásra, aminek az alapja valóban a futás, a futós-mondatok voltak, és akkor ezt a két, a kérdésben megfogalmazott megállapítást, pontosabban hármat, az írásra is rá lehet húzni, mivel nemírásban is jó vagyok. Így mosódik össze bennem a futás és az írás is.

Új Appendix (27/52)

A futás fix pontokat is jelent számomra az évben. Szeptemberben, a sátoraljaújhelyi Zemplén Terepfélmaratont, ami egy jó küzdős verseny, és illik is rá készülni; ez heti edzéseket, kisebb versenyeket jelent.

Vagy az immár évek óta betartott fogadalmat, hogy futással kezdjem az évet, ez sem mindig könnyű, mivel az a megfigyelésem, hogy januárban hideg szokott lenni.

A futás azt is jelenti számomra, hogyha terepen vagyok, akkor mi futók köszönünk, intünk egymásnak, vagy egy versenyen mondunk egy-egy biztató szót a másiknak, és amikor egy széles utcát betöltünk, és ütemesen csapódik a lábunk a talajra, abban mindig van valami katartikus, persze ez csak egy-két pillanat, mert utána menni kell tovább, vár a cél.

Kiemelném a meditációs részét is, ami sokszor csak annyit tesz, hogy ki tudom szellőztetni a fejem, és nem kell foglalkozni semmivel. Zenét sem szoktam hallgatni közben, csak arra figyelek, hogy befejezzem az adott napra tervezett távot, mert mindig az aktuális 5, 10, vagy 20 km a legnehezebb. Ha számok szintjén nézzük 2018-ban 250 km-t futottam, ami nem igazán sok, még magamhoz képest sem, idén pedig az újévi futáson kívül még nem voltam, de természetesen van más sport is az életemben, mostanában tornázni szoktam reggelente, illetve szerdánként kosarazni járok egy régi baráti társasággal.

– A sport ugyanolyan hatással van írói munkásságodra, mint erőnlétedre?

– Hatással van rám, több szövegemet konkrétan tudom kötni például hosszú biciklizésekhez. Hegyekre felküzdés közben, vagy éppen lefelé száguldozásban, mondjuk, ha éppen a U2-tól a Rejoice szól, az mindig feldob.

És akkor beugranak olyan ötletek, gondolatok, amelyekből aztán szöveg, vagy akár könyv is születik. Míg futás közben kifejezetten zavar, biciklin jöhet zene, sőt podcastek, rádióműsorok, hangoskönyvek is.

Az egyik meghatározó sportélményem volt a Pest-Buda Kerékpáros Körtúra, ami egy 194 km-es kör, 18 meglátogatandó helyszínnel, ezt 2016-ban 2 nap alatt teljesítettem. Aztán rá egy évre megcsináltam újból, de akkor már az Egy ács… sokadik utolsó finisében voltam, és kifejezetten sok írói problémát helyre rakott a fejemben.

A sportban van egy megnyugtató tényező, hogy mérhető; ha tudom, hogy a legutóbbi terepfélmaratont 2 óra 23 perc alatt futottam le, akkor ahhoz képest tudom értékelni, hogy mit ér az idei eredményem. Az írásban kicsit több a bizonytalansági tényező, hiába foglalkozom naponta egy-két órát írással, ami bizonyos szinten könnyedséget és magabiztosságot nyújt, de garanciát, semmire sem ad.

Az irodalomban éppen ez az izgalmas, hogy hiába állítunk egymás mellé két, karakterre pontosan megegyező szöveget, az csupán annyit jelez, hogy képes voltam valamit leírni ugyanolyan terjedelemben, de ez a minőségre soha nem tud vonatkozni. Ennek ellenére szeretem rögzíteni, hogy az adott évben mennyit is haladtam, vagyis hány karakternyi szöveget írtam, mert ez utólag mindig megnyugtat. Szerencsére az írói erőnlét is fejleszthető, évekig nemíró író voltam, aztán szép lassan dolgoztam magam vissza az írásba, ez tényleg olyan volt az elején, mint a futás, napi 10 perccel kezdtem, aztán ez szépen lassan felment másfél, két órára.

Az elején említettem, hogy a futás kikapcsolódás is, és miután a napjaim nagy részét íróasztal előtt töltöm, többnyire számítógép előtt, így kifejezetten üdítő a munka után teljesen mást csinálni.

– Van egy olyan pillanat, amikor minden a helyére kerül, amikor a futás nem fájdalom, hanem harmónia önmagunkkal?

– Van, persze, hogy van, bár nagyon nehéz kiszámítani, hogy mikor fog eljönni ez a pillanat! Ugyanakkor ez benne az egyik legvonzóbb is, hogy soha nem lehet tudni mi okoz igazán örömet: egy Margitsziget-kör, vagy egy kirándulófutás sok sétával, vagy egy verseny. Másrészt kár tagadni, hogy sokszor valóban fáj a futás, és minden méterért meg kell küzdeni, de akkor apró, megvalósítható célokat szoktam kitűzni magamnak: csak a következő villanyoszlopig, egy nagy fáig, a csókolózó párig érjek el, ezzel a fájdalom is elodázható kicsit. Ha jobban belegondolok, ugyanez igaz az írásra is. Úgy tűnik, ez egy ilyen beszélgetés, mindenről az írás jut eszembe.

– Esetedben a kísérleti próza összefüggésben áll az aszketikus tömörség kényszerével?

– Jó kérdés, ezen így még nem gondolkoztam el! Az biztos, hogy az első könyvem megjelenése után úgy éreztem, hogy minden, amit szerettem volna elmondani, kipróbálni az írásban, az megvolt, és nem szeretnék egy Inter Presszó 2.-t írni. Hirtelen úgy éreztem, hogy bármi, amit leírok az nem más, mint puszta fecsegés, ebben a légüres térben, nevezzük megtorpanásnak, segítettek ki az Egy ács… mondatai, már ha ezt érezted aszketikus tömörségűnek. Kisegítettek, mert elkezdtek kifolyni a kezem alól, szinte maguktól jöttek, és valami kezdett körvonalazódni. Ha nem is nevezném őket aszketikus tömörségűeknek, az biztos, hogy eleinte rövidek és sűrűek voltak. Talán éppen emiatt nem találtam meg nekik eleinte az igazi formát, és később pont emiatt lett szükség a hosszabb, fecsegősebb mondatokra, történetekre is.

Minden új szöveg kísérlet is egyben, örök próbálkozás, a határok feszegetése. Ha visszatekintek az Egy ács… mondataira, akkor azt mondanám, hogy leromboltam mindent, hogy nekifoghassak újra, egészen az alapoktól kezdve. Úgy is fogalmazhatnék, elvégeztem egy 1111 lépésből álló kísérletet, mintha csak kipróbáltam volna, hogy milyen az, ha valakinek 1111 élete van.

Ugyanakkor talán ez alkati, ízlésbeli kérdés is. Személy szerint nem szeretem azt a tendenciát, hogy a könyvek egyre vaskosabbak, hogy egyre hosszabbak a regények, én Mészöly Miklós Saulusának a szikárságát, vagy ahogyan te mondod, aszketizmusát szeretem.

– A kísérleti próza bizonyos tekintetben feltételezi az uralkodó ízléssel való szembeszegülést is?

– Minden új szöveg természeténél fogva szembeszegülés, de legfőképpen a saját korábbi uralkodó ízlésemmel szemben. Szeretek új dolgokat kitalálni, de nem azért, mert én szándékosan szembe szeretnék menni valamivel, vagy feltalálni újból a spanyolviaszt, egyszerűen erre állt rá a kezem és az agyam is; akkor ez a forma érdekelt.

Korábban szóba került, hogy a futás mennyire segíti az írást, erről eszembe jut egy saját emlék. Egyszer éppen, amikor egy erdőben futottam, körülbelül ismertem a terepet, de csak nagyjából, egy idő után olyan utakra keveredtem, ahol még korábban sohasem jártam, sőt átvágtam, rövidítettem, mentem torony iránt. Akkor esett le nekem, ami mondjuk nem túl nagy találmány, hogy az erdő is úgy működik, mint a nyelv, vagyis az irodalom, hogy vannak különböző ösvények, csapások, utak benne, és hogy ezek lényegében egy korábbi sétának vagy túrának az emlékei, újból és újból végigjárt visszaemlékezései. Az irodalmat is egy ilyen erdőnek képzelem, ahol időnként lehet bolyongani, vagy lehet tudatosan is haladni előre, követve a jelzéseket, a lényeg a lehet, a szabad választás lehetősége. És ugyan bármerre lehet menni, de ezt az erdőt megkerülni soha nem lehet, se felgyújtani, se kivágni, ott van mindig, és mindig is ott lesz. Még ha azt is mondjuk rá, hogy ez nem erdő!

De nem akarom megkerülni a kérdést, őszintén azt gondolom, hogy minden új szöveg egyben kísérlet is. Az Egy ács… esetében az elején úgy tűnt, hogy a könnyebbik utat választom, örömszöveg lesz, amit csak magamnak írok, amelynél nincs szükség se kohézióra, se kontextusra, pusztán önálló mondatokra, amelyek megállnak a saját lábukon. Aztán ez lett az egyetlen út, ami járhatatlannak és göröngyösnek tűnt egy idő után, de akkor már csak egy lehetőségem maradt: menni előre; még akkor is, ha sokszor úgy tűnt, hogy a semmibe vezet. Többször is elbizonytalanodtam, hogy van-e értelme egymásmellé rakni több mint 1000 mondatot, anélkül hogy összefüggenének. Közben persze a legnagyobb akadályt nem a külső tereptárgyak képezték, hanem saját magam, de aztán csak kikeveredtem valahogy egy nap sütötte sávra. Szerencsémre többen is segítettek közben, így ha lassan is, de könyv lett a szövegből. Ráadásul szép könyv is lett belőle, a Magvető Kiadónál jelent meg, ami nekem nagyon sokat jelent. Nagyon szerettem együtt dolgozni Dávid Annával, a kötet szerkesztőjével is, vagyis nagyon elégedett lehetek a végeredménnyel.

Másfelől, ha most meg kéne határoznom az uralkodó ízlést, akkor zavarban lennék, még akkor is, ha csak a kortárs magyar prózára szűkítenénk le a dolgot. Vagyis jó lenne pontosan tudni, hogy mi ellen lázad az ember, ha már lázadásról van szó. Íróként csak a saját uralkodó ízlésemmel tudnék viaskodni, amit igyekszem elkerülni. Olvasóként pedig inkább annak örülök, hogy milyen sok könyv közül tudok válogatni, és akkor sem esem kétségbe, ha egy általam kedvelt szerző egyik szövege nem igazán tetszik; van másik, megyek tovább.

– Az Egy ács… fülszövege regénynek nevezi a kötetet. Valóban regény?

– Nem vagyok egy nagy fülszövegolvasó, ha mégis, akkor is csak a könyv elolvasása után szoktam foglalkozni vele. A kritikával is így vagyok, előbb a szöveg vagy a film, azután nézem csak meg, mit írtak róla. Az Egy ács… fülszövegét szerencsére nem nekem kellett megírnom, viszont nagyon szeretem, elképzelhető, hogy én is így olvasnám, ha nem a saját szövegem lenne. Közben meg kiadói emberként pontosan tudom, hogy a fülszövegek hogyan születnek: mindig nyűg, mindig macera, mindig az utolsó pillanatra készül el, amikor a szerkesztő már ezerszer olvasta a szöveget, már talán unja, utálja is, azt hiszem nem kell tovább sorolnom. Miközben a cél nem más, mint hogy felkeltse az olvasó érdeklődését. Éppen ezért a helyén kell tudni kezelni, vagyis nem tartom elegánsnak, amikor mondjuk a kritikusok elkezdik számonkérni a fülszöveget egy könyvön.

Hogy az Egy ács… az valóban regény-e, nem tudom, őszintén nem tudom, mert számomra ezek a kategóriák egyáltalán nem fontosak. De azt természetesen el tudom képzelni, hogy az az olvasó, aki „hagyományos regényként” fog hozzá a szöveghez, az hamar elbizonytalanodik, és csak abban tudok reménykedni, hogy túl teszi magát a dolgon, és folytatja azért.

Számomra az volt a fontos, hogy a mondatok olvastassák magukat, hogy lökje, tolja előre az olvasót; legyen tétje, legyen íve, legyenek apró hullámzásai, izgalmas és letehetetlen is legyen, hogy űzze, hajtsa előre az olvasót, hogy akarja a következő mondatot, de lehet, hogy ezt már mondtam. Szóval sok mindent elképzeltem, ami aztán vagy megvalósult, vagy nem! De az tagadhatatlan, hogy más olvasói stratégiát kényszerít ki ez a könyv, mint ami általában megszokható egy regénytől.

Őszintén remélem, hogy az Egy ács… nem él vissza az olvasó bizalmával, és van benne elég csábítás az újraolvasására, vagy legalább az újra fellapozására is. Az külön öröm lenne számomra, az erdős hasonlattal élve, ha egy újabb ösvényt nyitna a rengetegben, ami megváltoztatja picit a meglévő viszonyokat. Még akkor is, ha ezzel egy kicsit ellent is mondok magamnak!

Amúgy a fülszöveg nevezi másnak is, rejtett önéletrajznak például, de ezzel sem szeretnék vitatkozni, mert nem az fontos, hogy én mit gondolok róla, hanem hogy az olvasóban ez miként csapódik le. Például ez a mondat, hogy: „Gyerekként halakat nézve egy patakba esni.”, mindenkinek más dolgot fog az eszébe juttatni, nekem is van egy megfejtésem, de ez csak egy lesz a sok közül.

– A kötetet olvashatjuk akár fellapozgatva is, vagy a kötet szerkezetének szempontjából érdemes a számok mentén haladva lineárisan haladni?

– Mindig is azt gondoltam, hogy ezek között a mondatok között nincs hierarchia, egyenlőek és az aktuális helyük csupán a véletlen műve. Az elején valóban így is volt, nagyon egyszerű volt a módszerem, 50-es blokkokban gondolkoztam, amelyekben szándékaim szerint arányosan kerültek be a mondatok, főleg a terjedelmük alapján. Aztán lettek kiemelt első, majd utolsó, hosszabb mondatok. Később kifejezetten hosszabb történeteket írtam, hogy a sok pattogó főnévi igeneves mondatot tompítsam kicsit. Majd azt vettem észre, hogy vannak mondatok, amelyek erősítik egymást, vagyis muszáj, hogy egymás után legyenek. De voltak olyanok, amelyek éppen hogy gyengítették egymást, mivel kicsit hasonló logika alapján működtek.

Nem tudom, hogy mennyit ér az én szavam, de ezért én biztosan a számok mentén haladnék. Bár azt hiszem, túl elfogult vagyok ezzel kapcsolatban, mivel évekig azon dolgoztam, hogy kialakuljon a tökéletes, az ideális sorrend. Elismerem, hogy az általam lefektetett játékszabály, elsőre furcsa lehet, nem lehet könnyű alkalmazkodni hozzá, de mint író csak azt mondhatom az olvasómnak, hogy: „Gyere, kövess engem, bízz bennem, hidd el jó lesz neked!”. Ez persze csak ígéret marad, reményeim szerint egy csábító ígéret, nem túl sok, de talán nem is annyira kevés; mindegy, ígérgetésben mindig is jó voltam.

Az eddigi visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy mind a két stratégiát követik az olvasók. Ami még plusz öröm számomra, hogy többen is újraolvasták, de olyanról is tudok, aki hurcolja magával a lakásban, ínyencként beleolvas, aztán hagyja leülepedni.

Sirbik Attila

Neszlár Sándor: Egy ács nevelt fiának lenni

Magvető Kiadó

Budapest, 2018

144 oldal, 2999 Ft