tiszatáj | 2019. január 24.

Minden nyugtalanító

INTERJÚ FEKETE VINCÉVEL SZÁRNYVONAL CÍMŰ KÖTETE KAPCSÁN
És akkor ott van bennünk a rémület. Belül legalábbis. Az elfogyás, elpörgés az elmúlás rémülete és feszültsége. Ez a véges és végtelen közötti feszültség. Mert nem megszelídíteni kellene a végtelent, hanem gyakorolni. Úgy, hogy megpróbál az ember föloldódni valamiben, mondjuk a tájban. Ezáltal valahogy felfüggeszteni az itteni és túlnani közötti törést. Folytonossá tenni ezt a kétféle létállapotot, mintegy egybejátszani az itteni, megtalált harmóniát a majdani megbékélt föloldódással. Újragondolni az életet és az elmúlást. … – SIRBIK ATTILA INTERJÚJA

INTERJÚ FEKETE VINCÉVEL SZÁRNYVONAL CÍMŰ KÖTETE KAPCSÁN

A Szárnyvonal több vágányon is fut. Fekete egyfelől a kizökkent idő természetével foglalkozik. A kizökkent idő egyfajta más-idő, ünnep, az időn kívüli idő eksztázisa. A lopott és talált idő természetét egy titkos szerelem viszontagságain keresztül érzékelteti. A könyv másik tétje: miképpen lehet érvényesen egy olyan klasszikus zsánerhez fordulni, mint a természeti líra – anakronizmusok nélkül. A versek több műfajhoz is köthetők: gondolati költemények, tájversek, csendéletek, elégiák, monológok, szonettek. A formai gazdagság is jelzi a székelyföldi költő lírájának klasszicizálódását. Ez azonban semmiképpen sem jelent holmi zárt esztétikát, iskolás rendet. Fekete verseiben a feszültség éppen a visszafogottság révén lesz igazán erőteljes, meghatározó versszervező elem. A könyv verseiben, nemegyszer páratlan erudícióval megírt egyetlen mondatnyi költeményeiben a kizökkent idő, akár az ingaóra, vissza is zökken, hogy felmutassa, miképpen egészítik ki a hétköznapok az ünnepeket. A Szárnyvonal indulási oldala a posztklasszikus erdélyi líra, az érkezési peron pedig napjaink izgalmas költészete.

– Mit jelent Fekete Vince számára a tér, evidenciát vagy feladatot, illetve mi minden mást?

Á, dehogy, leginkább kilátót, kiterjedést. A helyet, ahonnan ráláthatok a világra. Ahol feloldódhat az ember a tájban. Ahol szimbiózisban lehet az ember a természettel.

Hogyan lehet feloldani az elvesztegetett idő által megképződött melankóliát? Érdemes?

De hát fel kellene oldani vajon, kérdezhetném. És vajon miért? Tudomásul kellene venni csak. Illetve nem is kellene, csak jó, ha tudomásul vesszük. Ha tudásunk van/volna róla. Ha számolunk/számolnánk vele. Vagyis ez a véges és végtelen közötti vibrálás, ez a rettenetes játék. Hogy kifolyik kezünk közül, mint a homok. Elfolyik, elpörög. És akkor ott van bennünk a rémület. Belül legalábbis. Az elfogyás, elpörgés az elmúlás rémülete és feszültsége. Ez a véges és végtelen közötti feszültség. Mert nem megszelídíteni kellene a végtelent, hanem gyakorolni. Úgy, hogy megpróbál az ember föloldódni valamiben, mondjuk a tájban. Ezáltal valahogy felfüggeszteni az itteni és túlnani közötti törést. Folytonossá tenni ezt a kétféle létállapotot, mintegy egybejátszani az itteni, megtalált harmóniát a majdani megbékélt föloldódással. Újragondolni az életet és az elmúlást. Mint ahogy tette ezt Szilágyi Domokos, amikor Csokonai körforgás-elvét az Öregek könyvében újraírta. Ezt a természet-, illetve létszemléletet, ahogyan a test majdan ennek a természeti körforgásnak a részévé válik.

A Szárnyvonalban a feszültség és a visszafogottság egy cipőben járnak?

A visszafogottságtól nő a feszültség. És minél nagyobb a visszafogottság, mennél hangsúlyosabban működnek ezek a fékek, annál nagyobb lesz a feszültség. De a visszafogottság is, a feszültség is, mindketten csak lehetőségek. Ha úgy tetszik: költői eszközök, amivel operál, operálhat a szerző. Oldás és kötés. Szorítás és lazítás. Belső ritmus, pulzálás, lüktetés. A verseken belül, és az egyes versek között is, majd a kötet egészében szintúgy.

Az, amit a szövegekben elleplez, egy idő után adott esetben ugyanúgy tárulkozik fel? Vagy az ellepleződés ideje alatt végbemenő változások nyomonkövethetetlensége az, ami nyugtalanító?

Minden nyugtalanító. Az elleplezés leginkább. De a feltárulkozás is. Mert sosem teljes, abszolút feltárulkozásról beszélhetünk. Az ellepleződés ideje alatti változások ugyancsak, mert hozzátesznek, de nem eleget, és így el is vesznek belőle mindig valamennyit. Ami igazán nyugtalanító, az a titok. Ami itt, mint minden könyvben, benne van. De itt sokkal hangsúlyosabban. És ez olyan titok, aminek még a szerző sem lehet tudatában maradéktalanul. A könyv titka ez, a teremtmény titka. A teremtményé, amelyik önállósul, és elkezd önálló életet élni. Érdekes csak addig volt, addig volt izgató, amíg készült, amíg íródott. Így még előtte, a szerző előtt sem nyilvánvaló már ez a titok.

A költészet belső köreit tekintve, tapasztalatai szerint figyelembe vehető-e a mindenkori környezet, a hétköznapi történések lüktetése,mint hatást gyakorló erő? Lokalizálhat-e az alkotás, attól függően, hogy szerzője a világ mely pontján lakik?

Lokalizálhat és el is engedhet. Megköthet és el is oldozhat. Számomra annyiban fontos, hogy bejön-e (egyébként igen!), megélhető-e a világ teljessége, teszem fel, ott, azon a ponton, ahol akkor éppen vagyok. Hogy beindul-e a működés, elkezdenek-e kattogni a kerekek, úgy fúj-e a szél, ahogyan én látom, úgy süt-e a nap, úgy esik-e, úgy hull-e a hó? Nekem ezek megélése a fontos, és mindegy, hogy hol vagyok most már, mert ugyanazt élem meg, mintha ott, azon a bizonyos kiemelkedő ponton volnék, mondjuk a szülőfalumban, a kertben, a falu fölött, az erdő szélén, senkitől és semmitől nem zavartatva, csak az elemek és a természet erőinek a közvetlen közelében.

A tájhoz való viszony alapján óriási különbség van érzelmi és esztétikai perspektíva között?

Az enyém – az esztétikai mellett, vagy azon túl – mindig is érzelmi viszony volt. És az önazonosság és az identitásom része volt mindig is. De igazából nem az esztétikai perspektíva az, ami igazán megfog, érdekel, hanem az érzelmi. Nem kell elájulnom nekem a látványtól, azt hiszem, hanem kötődnöm kell hozzá. Kapcsolódnom olyan szálakkal is, amelyekről talán nem is tudok, de érzem, hogy vannak. Otthon lenni az otthoni világban, és csak otthon lenni otthon.

Lehetséges, hogy a Szárnyvonal egy olyan szöveghálót teremt, amelynek felfejtésével előtűnik egyfajta eksztatikus idő, mintha a lineáris időt megpróbálná transzformálni a mágia cirkuláris idejévé?

Igen, abszolút, amikor megírtam ezeket a verseket, ezt az elképesztő élményt éltem át magam is. Nagyon örülnék, ha az olvasót is ugyanígy berántaná, ha kimozdítaná a mindennapi lineáris időből és beszippantaná ebbe az eksztatikus időalagútba. Ha megforgatná, megpörgetné, ha végigvinné ezeken az villódzó élményeken, állomásokon.

Fontos ismernünk a posztklasszikus erdélyi líra mibenlétét, ahhoz, hogy a Szárnyvonal kortárs hétköznapokat feszegető képeihez közelebb kerüljünk?

Ez a transz/poszt erdélyiség, gondolom, a helyet elfogadó és belakó én mindennapjairól, valami elfogadó fölismerés, ragaszkodás, ami anyagszerű és sejtelmes is, de sohasem profán, hanem mindig valami szakrális-rituális jelleget ölt. Annak megfelelően, hogy ezek a hétköznapok, tájak a lélek tájai, hétköznapjai. És ezek mindenhol ismerősek, bárhol éljünk a nagyvilágban.

Sirbik Attila

Magvető Kiadó

Budapest, 2018

104 oldal, 1990 Ft