Tiszatájonline | 2019. december 28.

Miklya Zsolt versei

Öreg korongon körbejár a tű,
lemezspirálon gyémánthegy rezeg,
időbarázdák nem felejtenek,
hullámokon nem fog ki a betű.
Téves szóhasználat a bakelit,
megtévesztő a fekete anyag,
névátvitellel képződő alak,
mint annyi más és annyi minden itt.
[…]

Ének éneke

egy Szokolai-sorra

Öreg korongon körbejár a tű,

lemezspirálon gyémánthegy rezeg,

időbarázdák nem felejtenek,

hullámokon nem fog ki a betű.

Téves szóhasználat a bakelit,

megtévesztő a fekete anyag,

névátvitellel képződő alak,

mint annyi más és annyi minden itt.

Mint annyi más és annyi minden itt,

a minden sem veszett el, benne csak

az én-pozíció hasad, hasad,

a hullámtermészet továbbsegít,

átgyalogolsz részecskéket, időt,

nem cél nélkül és céltalan teszed,

bár virtuális lett a noteszed,

és kipontozódtál idő előtt.

És kipontozódtál, idő előtt,

a senkiföldjén, reflextelenül,

a semmiágon új kabóca ül,

és perceg, mint a múló délelőtt,

és kuncog, mint a telő hold, amint

magába szippantja a délutánt

a visszatérő örök éjen át,

elengedve a futó nap-kabint.

Elengedve a futó nap-kabint,

mindegy, peronon, hullámparton állsz,

vagy féligáteresztőn szublimálsz,

ha kintté lesz a bent, bentté a kint.

Kitapintod a hangok pulzusán –

verőérben itt sosem volt hiány,

csak becézésben –, milyen ostobán

élünk, én Istenem, milyen sután.

Élünk, én Istenem. Milyen sután

téblábolunk egymás körül ma is.

Remegve, hogy a hangunk is hamis,

lejárt lemez, kifulladt kormorán.

Pedig verset tapint a néma tű,

hangátvitel, a membrántest rezeg,

az ének énekét míg reszketed,

öreg korongon körbe-körbetű.

Mazel Món

1. Hexameterek

Látod, a Mazel tov hazakísér, benned az otthon,

konyhakredencből liszt, dara, morzsa, prézli a combra,

bő olivában serceg a nyers hús, sistereg, árad

szét az olajszag mind a panírillattal a házban,

benne a lelked, benne te mégsem vagy, szabadulnál,

fent, csak a fentből száll le, pilinkél rád a sötét ég,

fénypehelyernyő, bóbitaháló, csillagaranypor

villan a párló földi reményen, hátha kifogja,

hátha ma tényleg szikrapanírba forgat a crédó,

csillagos ég meg a törvény nyársa, mohó villája.

2. Hiátus

Ha minden indulással

messzebb jutsz, mint azt várnád,

ha mégsem érkezel meg,

a messze mindig messzebb,

ha egyszer úgy maradhatsz,

mint vízhajtás az égbe

törő vad szenvedélyből,

hogy csak fent gyökerezhet,

csak fent lehet az otthon,

a megkapaszkodásunk,

ha mindezt egybevéve

a messzit el nem éred.

3. Kegyelem

Egy mondat a kívánságról,

Immanuel szívügye izgat,

hogy átlépj, túl a határon,

amit az emberszív megsejt.

Egy mondatba sűrűsödve

két dolog tölt csordulásig:

a csillagos ég fölöttem

és az erkölcsi törvény bennem.

Egy mondatba sűrűsödve

a mazel belső szobája,

ne izgulj, úgyis megnyílik,

csukódik-nyílik, magától.

(Megjelent a Tiszatáj 2018. decemberi számában)