Miként válhatni a Duna tanítványává és mesterévé?

HAKLIK NORBERT: EGY DUNA-REGÉNY ANATÓMIÁJA

Erős elhallás lenne, sőt formációk számottevő keverése, ha – hangzás­hasonló­ság ide vagy oda – a folyamregényt összekevernénk a regényfolyammal. Persze, egy jó regény s egy telt folyam nem holdbéli analógia, nem szemantikai játék – s mégis: mivel Kabdebó Tamás Duna-trilógiája, családtörténetek (sorsok) láncolatán át, a Duna-környezet táj- és nép-kultúráját, az idekötődő történelem folyam- és árszerű (nemegyszer fatális) kimeneteleit festi, ha folyamregény (mint a Danubius Danubia alcíme jelzi), legalább annyira regényfolyam is. Lírizál, nosztalgiázik, kalandra kalandot sző. S minden fegyverropogás, szökés, szerelmi fordulat mögé sző, vagy jobban mondva felrak, tájismeretből, műveltségből, egyéni szemléletből, egy jelképekben gazdag hátteret, és értelmezési perspektívát. S el nem tévedve, következetesen ragaszkodik a régi nagy iskolák tárgyszerűségéhez. Az epikai csúcsműben, ha éppenséggel úgy akarjuk látni, egyaránt benne van a mesélő kedvű Jókai szellemi érintése, mint ahogy benne van a szenvtelen Flaubert mérnöki, megfontolt zsenialitása.

Mindenesetre: a Danubius Danubia az íróbátorság ritka hajtása; impozáns vállalkozás. S remélhetőleg nem sérti a szerzőt: valamiféle barbár írásmámor. És igaz: az ezerhez közelítő oldalszám diadalmas építkezés, az irodalomba vetett szenvedélyes hit monumentuma, ám (tetszik vagy sem) kikerülhetetlenül felveti az irodalom túlféli szempontjait; azt az aspektust, amely az olvasóé. Nem érdemes köntörfalazni. Ma egy regény, akár filigrán, akár robosztus szépségkészlet, nyilván féltő gonddal létrehozott esztétikum, egyúttal azonban a bizonytalan jövőnek ajánlott tárgy is: és a Danubius Danubia nagyon is pazar kulturális keresletet, kíváncsiságot feltételez, s terjedelemmel nem törődő olvasáskedvet – kívánjuk hozzá a mai hívek és a jövendő irodalomtörténet érdeklődését! A Duna transzeurópai vízi út, a Danubius Danubia transzhistóriai epika. Nemcsak a mese, a jelkép szintjén is valamiféle határtalan bőség, jóformán (a földrajzi fölött, egy másik tárgyi dimenzióban) a sok-tájú, sok-nyelvű Duna tovább-szorzása, most egy hozzákötődő sokágú történetbe ágyazva. Muszáj tisztelettel újrázni: Kabdebó Tamás bátor író. Állóképessége (főképpen a Hemingway-féle mércével, miszerint a prózaírás nagyrészt karbantartott fizikumot és rengeteg – amerikaiasan szólva – whiskey-t igényel) irigylésre méltó.

Haklik Norbert fegyelemmel (s ennek pogány, de itt kordában tartott rokonával), erős figyelemmel – amint maga mondja – közelít a három rész-művet (Árapály, Pezsdülés, Forrás) egybevonó folyamregényhez. Közvetítői becsülete a lehető tárgyhűség igényével teljes. Hol másutt is kezdhetné, mint a dús epikum nyomatékos szerepű hőseinek bemutatásánál. Nincsenek hosszadalmas eszmefuttatásai, csak annyit beszél, amennyi az értéshez feltétlenül szükséges. Gondolatai – ha szabad még e fordulat – mélyen szántanak. Felesleges és jámbor ábrándnak csupán akkor teszi ki magát, amikor mindenáron képies definícióvá óhajtaná faragni a történelem fogalmát. Hiábavaló elszánás. A történelem (az időfolyás e konfokális neve), mióta számon tartjuk, absztrakció – visszafordítva az érzékibe, azt jelenti, előttem a templom, hátam mögött a piac. S eminnét az építők zajonganak, amonnét a bombázók; a történelem vonta meg, hogy esetleg mást gondoljunk róla. A vendéglői bölcselet szerint a história a béke pauzáival tarkított háborúk győzteseinek egyezményes hazugsága. De az angolok nagy költője, Auden még kíméletlenebbül fogalmaz: „Amit történelemnek hívnak, / azt nem kell földicsérni, / / így, ahogy van, a bennünk / lakó bűnöző csinálta…” Haklik lényegében hatalmas interpretátori erőfeszítést tesz, abszolút elméleti síkon: próbálja az elvont értelmezést, a tudományos erkölcs és eszköztár birtokában, a regény szereplőivel egyazon rajzra felvinni. Nincs is ezzel semmi hiba, ha figyelembe vesszük, hogy a történelem meghatározása annyiféle, ahányféleképp az időfolyás adja. Sújt egy közösséget vagy sújtja az egyes embert, üt vagy kegyel; akit például ízzé-porrá zúzott, azt aligha hozza lázba a fogalom árnyalataiért kapkodó intellektuális elszánás.

Akárhogyan is: végül Haklik Norbert nagyszerűen akcentuál egy meglehetősen szűkre szabott betűtérben. Igazán nem felesleges követni őt a kis kötetét felvezető, Családtörténet folyamatban, újraíródó magánmitológia című dolgozatában sem. Olvassuk csak: „Kabdebó tehát azt sejteti, hogy az egyén és a történelem viszonya folyamatosan kölcsönhatásban van, a múlt és a jelen, sőt a jövő eseményei emberi elme által (egyelőre?) meg nem érthető, ám mégis törvényszerű, rejtett mechanizmusokon keresztül állnak kapcsolatban.”

E pőre, valahogy mégis áradó, egyszerre ábrázoló és felfedező stíl az övé. Megérzéseit megfontolva jellemez. S láthatólag tökéletesen tisztában van vele: nem lehet eléggé mély, ha nem elég elegáns. A kutatás, az elmélkedés, a tudományosság akár a mondabeliségig vihető; s pláne bájos, aki márványba vésett parancsnak tekinti, hogy a szakszavak iránti olthatatlan szerelem a mélység nyitja. Haklik Norbert nem így akarja. Öt hosszabb-rövidebb (többnyire rövidebb) tanulmánya a kötetszerkezetben is esztétikumot nyújt. Némileg egyszerűsítve, nagyjából így ritmizálódik a kompozíció: egyén és történelem, beszéd, hit, alkotás, alkotói nyelv. Tessék: ha az Egy Duna-regény anatómiája egy folyamhoz kötődő mű részleges leképezése (valahol az olvasmányélmény, a jellemzés, az analízis és az értékelés közt), akkor miért is ne lenne természetes az alig százhúsz oldalas Haklik-kötetből előtűnő egységes attitűd?! A szerző csupán egy alkalommal, az Eleven embercomb, avagy Kabdebó Tamás a nyelvtükrök között című dolgozatában emeli olyan oktávúra a hangot, amely már nincs messze az affektált tudományosságtól. Nem azért, mert bonyolult, hanem azért, mert el-elbolyong a szinte felhőkig érő elvontságba.

Egy író számára a beszédterjedelem: néha korlát, néha túlszabott tér. De mindannyiszor erényeinek tesztje. Haklik Norbert jól ismeri mestersége fogásait. Könyvében, az intarziaszerű rész-egész tanulmány-együttesben – túl immár azon, ahogy mondja a magáét – folytonosságot teremt remekül választott (főleg, mert csöppet sem erőltetett) szempontjaival. Az Egy Duna-regény anatómiája tehát folytonos a szempontjai révén; sugallni képes a roppant folyamregény vagy regényfolyam jelentőségét, és (az öt tanulmányból egyet kivéve) folytonos, mivel beváltja a minőségi írás tán legalapvetőbb követelményét: az ép, tiszta fogalmazással életre hívott tömörséget. Miként válhatni hát a Duna tanítványává és mesterévé?

„A bajai születésű Kabdebó Tamás Duna-trilógiájáról értekezve pedig – mondja Haklik Norbert könyvének zárófejezetében – nem mulaszthatjuk el megjegyezni: a sokak által Ausztria nem hivatalos himnuszának tartott Kék Duna keringőt ihlető költemény, a Szép Kék Dunánál (…) a Petőfit fordító és népszerűsítő, bajai születésű német költőtől, Beck Károlytól (Karl Beck, 1818-1879) származik.” Hogy mi a fénye, mi az igazi muzsikája ennek a kicsiny mondatcsermelynek? A szerény méreten azonnal végignyilallik tömérdek távlat, ha újraolvassuk és allegóriaként olvassuk újra az idézett sorokat.

Alig maradtak a világnak önmagukban magasztos jelenségei. A Duna sem mindig az. De, mint tudjuk, bölcs. S nyomban élet- s emberérdekű; viszonyulás és rátekintés kérdése az egész. Épp ebben: a hozzáállásban és az írói attitűdben lelhetni Haklik Norbert kötetének horderejét.

(Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2013. 122 oldal, 1600,- Ft)

 Kelemen Lajos