„…miért hiszed el te is azt…?”

A Jean-Jacques bírája szövegét három párbeszéd, egy előszó-és egy utószószerű egység alkotja. A dialógusban a szerző „a Francia” és a Rousseau nevű alak véleményét ütközteti J. J.-ről, ahogy akkoriban lenézően, rövidítve használták az íróra nevét. A választott forma alkalmat adhat eltérő nézőpontok ismertetésére, sőt egymás felé közelítésére. Nyilvánvalóan „a Francia” szó egységesítést, így sztereotípiák szerint működtetést mutathat, míg a Rousseau név elválasztása a keresztnévtől rájátszik az egyén töredezettségére, meglévő sérülésére, bár önmaga felülvizsgálatának képességére szintén utal. Most és a továbbiakban sem célja e szövegnek Rousseau személye kapcsán bármiféle bíráskodás. Az ábrázolt jelenség mechanizmusát szeretné sokkal inkább jellemezni.

Rousseau írásában vázolja a hozzá kapcsolódó vélt vagy valós sérelmekre adott válaszokat. A vád a felügyelet működését használja ki, annak eredményeit sűríti és talán torzítja. A felügyelet elengedhetetlen, azaz megelőzi a vádat. A kötet remekül példázza az emberi istenivé válásának óhaját: a min­dent látás vágyát. A megszólaló nem véletlenül tér ki a behálózó, a magánéletig hatoló tettre. A következmény lesz majd a felügyelt egyén bizalmatlansága összes társa felé. Marsó Paula elismerést érdemlő fordító, utószavában több szempontból indokolt Michel Foucault említése. A tanulmány az őrültség problematikája vonatkozásában emeli be a XX. századi filozófus gondolatait. A kérdéskör viszont elválaszthatatlan a felügyelet osztályozó kényszerétől, vagyis a normalitáshoz méréstől. A francia teoretikus ezt részeletesen kibontotta könyvében (Felügyelet és büntetés), csakúgy, mint a szortírozó egyén szerepének hatalmát. A felügyelet valamiféle összegzésre jut, majd annak levonatát, esetleg megmásítását közli a közösséggel. Az utóbbi akár lehet a megszokottól különböző sugallása is. Ha a valós átírása történik, akkor hazugságszerűt tapasztalunk, amely a Gabriel Liiceanu-féle gondolatmenet alapján a szellemi szinten történő rablás (A hazugságról). A Jean-Jacques bírájának Rousseau alakja mintha ezt érzékeltetné az őt támadók részéről, más szóval a közösség becsapását, megfosztását. A jelenkori Liiceanu a nyelvhez kötöttséget hangsúlyozza, ám érzékelteti a művészeteken átívelő lehetőséget.

A portré előnytelen, rossz beállítása ily módon a hazugságot viselheti magán. A vizualitás eszköztárával teremtett figura éppen olyan személyiségjegyeket képez le, amelyek meglétét az alkotó alá akarja húzni. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a negatív tulajdonságok sulykolása. Rousseau ezt diagnosztizálja üldöztetése esetében: „az alak nevetséges és közönséges kinézete passzoljon ahhoz az elképzeléshez, melyet az eredeti személyről akartak világgá kürtölni” (125). Az így létrehozott kép majd (de/)formálja a befogadást, azaz prekoncepcióvá válik, és átrajzolja a közvetlen tapasztalatot („[a] róla előzetesen kialakított gondolatunkat rányomjuk pecsétként mindarra, amit mond vagy tesz […] azt látjuk, amiben hiszünk, és nem azt, amit látunk”, 83). Önmagába visszatérő folyamattal lehet dolgunk: a torzított befogadás újabb portrékra sarkallhat. A portré kifejezésnél Rousseau a nyelvjátékra figyel: a képiséget meghaladva több művészeti ágra céloz. Az individuum egyénisége több-kevesebb változtatással, de mindegyik „rajznál” középpontban van. A XVIII. századi filozófus következetesen feltárja, hogy a vád a magánszemélyre tesz becsmérlő megjegyzéseket, míg a szakmai kvalitások előtt megadja magát. A méltatlan ütközet ténye, a szellemi csörte hiánya kétségtelen lesz. Ezen túlmenően feltételezhető a szándék, amely az irodalmi szalonokon kívül is hírneves gondolkodó tekintélyének csorbítását irányozza elő. Ne felejtsük el, hogy Marsó Paula XVIII. századi celebritásként nevezi meg Rousseau-t. A kortárs értelmiségi közeg irigysége, neheztelése nem volt meglepő akkoriban sem.

A vád nem számol azonban bizonyos aspektusokkal, tehát azzal sem, hogy szólamainak burjánzása éppen saját magát hitelteleníti: „[h]a valaki egyszer tényleg összeírná, hogy mit tett, mondott, írt, közölt ez az ember az Urak szerint, azóta, hogy személyével foglalkoznak, és mellétenné, amit tényleg csinált, bizony azt látná, hogy száz év sem lett volna elég idő minderre” (288). A félelem bénító hatása érezhetően működik a csoportban: mindamellett, hogy közegükből nem szivároghat ki ellenérv, és ezért egymást felügyelik, a társadalom ítéletétől szintén tartanak bármelyikük esetleges véleményváltoztatásánál („[a]z aljasság, amelyet rákentek, visszahatna rájuk, s nem lelnének menedéket a nyilvánosság ítélete elől”, 102). A félelem ott bujkál mindenkiben a vádlott mellé állás kapcsán, egyénfüggő az azon való átlendülés: „Ő már nem kerülheti el sorsát, és a legtöbb, amit egy bölcs ember tehet, aki érdeklődik sorsa iránt, hogy titokban az igazság nyomait kutatja, hogy arra alapozza a saját ítéletét, de sose merül fel benne, hogy ezt a sokasággal elfogadtassa, mivel az értelmes belátással képtelen lemondani az álláspontjáról, amelyet indulatai foglaltattak el vele” (279.). A felügyelő-vádlók a lelkiismeret és erkölcs mozgatórugóival mintha nem lennének teljesen tisztában. Mindig lesz olyan személy (remélhetőleg), aki önmaga szeretné szempontrendszerét megalkotni. A filozófus a folyamat elmaradását, másra testálását véteknek fogja fel: „[d]e amikor fölényesen egy ember tisztességéről és sorsáról nyilatkozik, vétkessé válik, ha nem folyamodik semmilyen alapvető és elérhető eszközhöz, hogy megbizonyosodjon róla, helyesen nyilatkozott-e” (228).

A vádlók ugyanakkor nem egy esetben, így a Rousseau által leírtnál is, szeretnének erkölcsileg magasabb régiókat magukénak. Tettük velejárója a nyilvánosság előtti jó színben feltűnés, a bocsánatban vagy a kegyelemben részesítés színre vitele. Számukra a gondot az okozza, hogy a megbocsátás és a kegyelem leereszkedő gyakorlásához szükséges a megelőző kérelem: „a kegyelem, mint bármilyen más adomány, a fogadó fél feltételezett beleegyezésével lesz legitim […] nem létezik körmönfontabb zsarnokság, mint erővel kényszeríteni egy embert, hogy akarata ellenére váljék lekötelezettünkké, s méltatlanul kiforgatjuk ezt a szót, ha egy erőszakos bánásmódra alkalmazzuk, amely kegyetlenebb, mint a fenyítés” (86). Az idézetből kiolvasható: hiába állítja a vád közege a filozófust szörnyetegnek, a brutalitás mégis az ő jegyük marad.

Rousseau Jean-Jacques bírája címűművét értelmezve a mai befogadó számára tehát nem az bír a legnagyobb téttel, hogy a XVIII. századi filozófus személyiségjegyeit helyesen ítéli-e meg, hanem sokkal inkább az, felismer-e társadalmi jelenségeket, képes-e önálló véleményformálásra. A Typotex Kiadó tehát ismételten fontos könyvet jelentett meg.

Kovács Flóra

(Megjelent a Tiszatáj 2021. július-augusztusi számában)

Typotex Kiadó

Budapest, 2020

352 oldal, 4500 Ft