Miapánk

Requiem P. A.-ért

Ekkora lúzer nem lehetett. Pedig az volt. Balek. Társadalmi balek. Egy társadalmi baleset aprócska szereplője.

Nyomozati osztályvezető. Főember a konstrukciós perekben. Hidegháborús báb. Bábu, aki negyven év múlva megszólal mégis. Fatökű, hideg kezű, alacsony vérnyomású férfi, aki mindig is precízen, tökéletesen végezte a munkáját. Főleg vezetőként. Az ötvenes években, amikor sorra, halomra akasztották az embereket. Az egyik világrendben, a szocialistában, de a másikban is. Amikor emberek tűntek el egyik pillanatról a másikra, és mentek tömegével sírba, börtönbe, segédmunkába. Mert munkanélküliség nem volt, nem lehetett. A két világrend versenyzett egymással. Tudtak egymásról, s amit az egyik megadott a polgárainak, a népének, azt megpróbálta adni a másik is. Munkát, ingyenes orvoslást, oktatást, lakást, autót. A verseny nem a haszonért folyt, a mindenáron való haszonért, hanem a jólétért. A nép minden tagjának jó érzéséért, hogy jól érezze magát abban a világrendben, ahol éppen van. És mindegy volt, ugyan kit érdekelt, hogy mi volt a neve, hogy kapitalizmusnak vagy szocializmusnak hívják-e, ha róla szólt legfőképp. A tőke ide-oda sétája, a tőke áramlása a legtöbb hasznot hozó helyekre, helyzetekre és ideákra, egy pillanatra leállt. Nem a haszon volt a fontos, hanem a jó érzés. A jó érzés, a társadalomban levés, a csoportos létezés jó érzése. És a kormányok, a mindenkori kormány itt is és ott is fejet hajtott az új, de pillanatnyi eszme előtt. És összefogás is volt, nagy gazdasági kölcsönösség, barátság a világrendszereken belül.

De ez a lúzer, ez a balek feljelentette magát, fel, de csak úgy negyven év múltán. Fel, hogy mondaná már meg valaki, mit is követett el. Hogy most bűnös-e vagy ártatlan. Gondolom, ahogy kezdték elővenni a volt kommunistákat, hogy miért is olyan magas a nyugdíjuk, ahogy sorra kiderült sok mostani politikusról, hogy ügynök volt, félt a balekocska is, hogy egyszer ő is sorra kerül. Vagyis nem, ö nem, nem félt, ő üdvözölte a múlt előtérbe kerülését. Ő tényleg tudni akarta, mi történik. Mi most, hogy az ötágú csillagból hirtelen önkényuralmi jelkép lett, valami, amit tilos viselni. Mint a horogkeresztes jelvényt. Mert neki a vöröscsillag, így, egybeírva nem önkényuralom volt. Neki a jólét volt, a törődés, a folytonos, az állandó kérdezgetettség állapota, hogy ugye jó itt, ugye elégedett vagy, elvtárs? És ő tényleg elégedett volt.

És ott volt a neve is, a latin eredetű név, ami apát jelent. És ő igyekezett mindig is jó apa lenni, még a halála előtt két nappal is úgy mondta, öt. Öt gyereke van, és magyarázta, hogy ebből kettő a fiáé. Vagyis unoka. De ha innen nézzük, mivel a fiáé a kettő, a fia által az övé is. Valahogy nem áll a szájára, hogy unoka. Mert apa volt ő mindig is, többek apja, átvitt értelemben is. Inkább miapánk, és nem három konkrét gyerek apja csak. De ez mindegy is most már, mert tiszta volt, józan volt végig. Mert még az is lehet, hogy a józanságára volt büszke mindig. Az aprólékosságán, az elmerülésre való képességén kívül. És elmerült, az biztos. El, a konstrukciós perek alapos előkészítésében. Ő szívvel, jóapásan csinált mindent, mert máshogy nem tudott. Én meg tudtam, hogy nincs sok időnk, nincs, hogy szép lassan meditáltassam el, szép lassan és lágyan ültessem le az igazság kövére. Mert látszott rajta, ahogy téblábolt itt, ahogy állt oldalra csuklott testtel, lógó kezekkel, hogy menni, szállni vágyik innen. Hogy nincs sok ideje már, hogy a legközelebbi rosszulléttel tovaszáll, tovarebben innen. Hirtelen és értetlenül. Megértetlenül, s azt nem akartam. Hát mondtam neki gyorsan mint kenetlen pap, felkenetlen pap a kenetlen, csikorgó szöveget, az imát, a csak neki valót mégis. Hogy börtön kellene neki, börtön, ahova magától vonulna. Ahol nem kérdeznék, miért jött, de hagynák, hogy legyen. Ott legyen, mert olyan volt. Börtönbe, cellába való volt. Bűnhődésre, vezeklésre vágyó volt. Mert éber, aludni nem tudó, töprengő, gyors pulzusú agg volt. S tudtam, mert tapasztaltam, hogy ilyenkor, ilyen esetekben mindig valami bibi van a múltban, csomó vagy szakadás, kinek mi. Hát súgtam, fújtam, mint enyhe szellő a fülébe kenetlenül a kellő szavakat. A neki kellő, a neki szükséges szavakat. Félszegen, kelletlenül, a szelídek, az agressziót-bántást eleve kerülők félszegségével. Hogy nem, nem tudok én semmit magáról, de börtön, az. Az kellene most magának ide hirtelen. Lélekmentőnek, de testmentőnek is, mert túl gyors a szíve. A szíve alapján, mint szarvas, olyan volt, mint kutyák, vadászok által űzött szarvas. Ami elhagyott már minden erdőt, minden fát és ösvényt. S már csak iramlása van. Négy mozgó végtagja s egy vészdobogású szív, ott belül valahol.

S akkor miapánk felemelte a fejét, öröm és nyugalom ömlött el az arcán. Szinte sütött, sütött le rám a boldogsága. Mintha megtért volna, végre valahára, meg. De nem Istenhez, nem, még nem, hanem az emberekhez. Mert mondta, rögtön mondta, mintha mindig is ez lett volna a nyelve hegyén, hogy persze. Persze hogy ezt csináltam. Feljelentettem magamat, hogy mondják meg végre, volt-e bűnöm, s ha igen, micsoda. De… De bizonyára elborzadtak tőle, el a jogatyák, el az öreg, de a fiatal ügyvédek is. Hogy hogy is lehet ilyen arcátlan, ilyen már-már kérkedő. Mások vérével, mások bitója kötelével kérkedő. Hisz’ nyomozótiszt volt, tudta, látta, mi folyik. Mi folyt akkor. S most van pofája kérni, kérni, hogy felmentsék annyi ártatlan ember halálának, szenvedésének, ártatlan mellőzöttségének, meghurcolásának bűne alól? És bizonyára elmismásolták a pere vitelt, és beszéltek inkább a feleséggel, hogy a bácsinak bizonyára elment a józan esze. És vigye haza, és adjon neki ebédet, fiúpelenkát, jófajta, időseknek való nyugtatót. (Mert a tiszt úr be-becsöppentett a gatyába olykor, tényleg. Nem, nem csurgott, csak csöppent. De hát porzó veséjű, magas, sovány, vezetőnek teremtett ember volt mindig is, mindig nyüzsgő, mindent tudni akaró férfiállat, akinek enni se volt soha ideje, inni, vizet inni meg még inkább nem.)

De az esze, az esze az nem ment el. És csak tudni akarta, volt-e bűne, bűn volt-e, amit csinált. Mert ő nem csinált semmit. Ő csak nyomozati anyagokat nézett át, pontosított, finomított és láttamozott. Neki csak és esetlegesen lehetett a bűne, hibácskája, hogy nem járt a nyomozati helyeken. Hogy az orrát se dugta be olyan helyekre, lent, odalent, ahol a jegyzőkönyvek felvétele folyt. És vér. Sok vér.

De mi van akkor, ha hitt? Ha gyanakvás nélkül, tisztán hitt a nyomozati helyek tisztaságában. A nyomozás tisztaságában, és eszébe se jutott ellenőrizni ezt a tisztaságot. Ha hitte, szívből hitte, hogy ez jó, az egésszel, azaz mindenkivel törődő társadalom. És akkor, innen nézve valóban árulás minden rossz szó vagy tett rá, a társadalomra. És akkor nem jó, nem szabad kikezdeni semmivel ezt a társadalmat, ha az alapja jó. Ha alapjában már-már idealisztikus. És mi van, ha a szavakban is hitt, az igaz szavakban. Az igaz ember igaz szavában, és hitte, hogy semmi nincs, ami az embert hazugságra bírná. Hisz’ hazudtak, a megfenyegetett, a családra mért bosszúval fenyegetett, vagy kékre-zöldre, fogatlanra vert emberek mind-mind hazudtak. Hazudtak reménykedve, hogy ezzel legalább a családjukat megmentik, és hazudtak kínjukban, hazudtak apátiába zuhanva, hazudtak Stockholm-szindrómásan. Hogy legyen vége a fájdalomnak, a verésnek, vagy lehessen túlélni bárhogy, a verővel azonosulva-egyesülve. Életfogyttá változtatva a halált. És akkor mi van, ha ő nem, a miapánk verve sem mondott volna semmi valótlant. Hiszen voltak ilyenek is, lehettek, csakhogy ők nem élnek már. Ők azonnal kötél általi halálra jutottak. A hosszas kínvallatás után. És ők, már ők sem mondhatják el, hogy kitartottak, hogy ők végig megfenekedettségnek, baromságnak gondolták a pereket, valaminek, ami gyorsan és nyom nélkül elmúlik. Mint egy szörnyű betegség. De ők hamar meghaltak. És nem tudnak már mondani semmit.

De ez a másik, ez az isten barma még él. Ennek még fontos, hogy mi is történt akkor? Mi ővele, aki láttamozott, és fel sem merült benne, hogy vért láttamoz, hogy a testből kicsikart vér szavait olvassa. És hogy is ellenőrzött volna bármit is? A beosztottjai, a kisebb nyomozók ellenőrzése felért volna egy hazaárulással. De mi van, ha tényleg fel sem merült benne, hogy itt bármit is ellenőrizni kell? Ha tényleg hitt? Hogy ez a világ legjobbik helye? És miért is ne hihette volna. Hiszen én is, én is csak egy hete tudom, egy napvilágra került naplóból, hogy az írója szintén megfigyelt volt. Pedig csak ápolónő volt, de neki is jelenteni kellett valakiről. Ahogy róla is jelentett valaki, de nem tudhatta, ki. De ő nemet mondott. Ő már átlátott mindent. Ő tudta, hogy itt mindenki már megfigyelt, de megfigyelő is egyszerre. (Hogy mindenki hálózatban van, de nem a gondoskodó figyelem, hanem a rossz, gyanakvó, leleplező, áruló figyelem hálózatában.) És ő már megtehette, hogy ne árulkodjon, így írta. Nem volt kedve az árulkodáshoz. Megtehette, mert akkor már nem büntették halállal a megfigyelés, az ügynökké levés elutasítását. Ápolónőre ugyanis szükség van békében, háborúban egyaránt. És akkor igencsak háború volt, csak hideg. Azaz hosszabb, kegyetlenebb, lélektorzítóbb, mint egy forró és gyors, aminek vége van, vagy egyszer vége lesz valahára. De ő, a kis ápolónő szerencsésebb volt. A hidegháború végére nőtt fel, és szült is két gyereket, de talán nem szült volna, ha tudja, hogy államvédelmis férjét hamarosan elbocsátják. El, tán éppen azt, aki a legszívósabban, legkitartóbban tudott ütlegelni.

De az ápolónő nem akar tiszta vizet önteni a pohárba. Lehet, nem is él már. Csak jóapánk nyonyózik még, hogy is volt, mint is volt. És most már ő sem. Mert megtért, meg, előbb az emberhez. Hozzám, hogy én is, én is a vezeklést javasoltam neki gyorsan, szinte légből kapottan. És ő vágta is rá rögtön, hogy igen, végre, de előbb azért ő még egy kis pert is szeretne. Ahogy illik börtöne lőtt, ahogy ez egy európaihoz illik. Ahogy ez egy demokráciához szokott földrészen szokott zajlani. És sajnos, pere az nem lett. Perem rendes pere neki se lett. Bár megnyugodott, az biztos. Békére lelt, még meg is vacsorázott velünk, mielőtt egy hirtelen, esti hidegfront elvitte. Mert a hidegfront vitte el, a vérnyomása hirtelen csökkenése, amit a szíve már nem bírt el. És elhunyt, el vacsora után szívelégtelenségben, a helyén, az ágya és a fotelje között, az országában, az ő hazájában, amit ő nem árult el soha. Csak tudni akarta, mások is így gondolják-e, a bíró, akinek dönteni kellett volna őróla, a feljelentés, az önfeljelentés nyomozati anyaga, az ügyész és az ügyvéd anyaga alapján.

De csak engem talált meg az agg. És csak szelet, szelet vetett el bennem. Szelet, aminek vihar lesz az aratása. Vihar, ami legyen. Legyen már végre neki. Neki, a naiv miapánknak, neki, hogy ha van Istene, színe elé békés szívvel kerüljön odaát. Mert tényleg, hogy az Isten verné meg azt a kort, egyszer meg kéne már néznünk, mi is történt? És megvallani, bevallani, hogy jó volt, hogy jó, hogy a kormányok itt is, de ott is versenyeztek a honpolgárok kegyéért. Jó volt az anyagi biztonság, jó, hogy a tiszta haszonelvűség elkussolt egy pillanatra a kapitalizmus eleve embertelen történelmében. Jó, hogy nem fegyverek által, harci gázok és bombák és háborús harci gépek által hulltak az emberek tömegével. Hogy nem tömegével hulltak, csak mértékkel, és közben magmaradtak épen a termelőeszközök. A gyárak állva maradtak és a földek méregtelenek. És ezért köszönet jár. Köszönet azoknak, akik meghaltak, akik lelkileg megtörtek a hidegháborús években itt is, de odaát is, és soha-soha nem lett belőlük ember, hívő ember. Abban hívő, hogy jó embernek lenni, csoportban, társadalomban élő embernek. Köszönet és hála jár nekik. Köszönet, hogy a bűnbakjaink lettek, hogy ostoba fejjel bűnbakká tettük őket, mert mi se tudtuk, mi is történik velünk. Csak sodródtunk az árral, és nem volt, vagy már csak túl későn volt valaki, aki azt mondta. Nem, én nem árulkodok. De most már, hogy vége, azért ideje volna megköszönni nekik, hogy tűrték, hogy a gyanakvás, mint valami fertőzés elterjedjen és befészkelje magát az otthonokba, a családokba. Itt is és ott is. Hisz’ ebben, de abban a világrendben is a hidegháború éveiben megesett, hogy férj jelentett feleséget, gyermek apát és viszont. Meg kellene végre már követnünk a nagyon érintettek hozzátartozóit, hogy sajnáljuk, ami történt, és köszönjük nekik, nekik és holt családtagjaiknak a békét.És akkor meg kéne követni magunkat is. Meg kellene végre bocsátani magunknak is, hogy elszúrtuk a jó pillanatot. Hogy a törődő, jó figyelemből megfigyelést csináltunk. Totális megfigyeltet és megfigyelőt. És öltünk bután, nem nagy tömeget, de mégis öltünk, öltük a testet, öltük kifelé a lelket a testből, öltünk meggyőződésből és öltünk alkalmazkodásból, a túlélésért, mert hiszen szél ellen pisálni nem lehet. Nem lehetett soha fővesztés terhe nélkül, se itt, se ott. Vesztés nélkül, valaki elvesztése nélkül soha nem lehetett sehol a társadalom, az egész meggyőződése ellenében pipikélni. Szólni. De most  már lehet.

S ha már annyian haltak bele, rokkantak meg erkölcsileg abban a korban, érdemes lenne tanulni belőle. Hisz’ a hulla is arra való, hogy az élőt tanuljuk belőle gyógyítani. S ha az, a hidegháború az emberiség hullakora volt, nem szabad eltemetni tanulság nélkül. Mert a két, jó alapon nyugvó világrendnek nem a másik volt az ellensége soha. Az igazi ellensége mindkét világrendnek az álom volt, a teljes foglalkoztatottságról szőtt álom. Mert a technikai fejlettsége az emberiségnek, a high tec forradalom már kb. 60-70 éve eleve kizárja a teljes foglalkoztatottságot. Már rég nem kell ennyi ember a termeléshez, amennyien felnőttek vagyunk. És az ötvenes években se kellett már. A rendre megjelenő válságok tehát szükségszerűek voltak. És a válságokat alapjaiban sose szüntette meg se a forró kettő, se aztán a hideg háború. Egyszerűen és csak, munkanélküliség volt akkor is. Elvben, papíron nem. Csak a gyakorlatban. Normacsökkentéssel, szabad szombatok bevezetésével voltak próbálkozások a túltermelés és a munkanélküliség csökkentésére. A szolgáltatóipar felfuttatásával is. De az igaz enyhítő az ideológiai alapokon nyugvó eltanácsolás volt. El, a jól fizető munkától, el a kenyérkeresettől. De nem ám azért, mert nincs, mert eleve lehetetlen ennyi embernek munkát adni, nem. Hanem mert. Bármiért. Bármit, amit mondott, tett valaki a múltban vagy a jelenben. Szavakért, amiket ki se mondott soha. Szavakért halál, ki se mondott szavakért halál, vagy csak kiebrudalás az egészből, a csoportból. Nem, nem egyszerű megöletés, nem. Tabuvá tevés, megjelölés. Billog a homlokon, hogy lássa mindenki, főleg a többiek lássák, hogy nézzétek, így végzitek ti is. Család és munka nélkül lesztek, ha… De aztán az emberek rájöttek, mi folyik itt. Hogy belőlük is lehet egyszer billogos, megjelölt ember. Ahogy rájött volna az ápolónő is, ha megkérdezi valaki tőle, vagy megkérdezi ő saját magát, hogy miért is nem jó folyton árulkodni a másikra? Mert nem jó, mert ott, ahol árulkodás van, helyféltés van, kenyérféltés van. Önfényezés van. És önfényezni többnyire csak a másik kárára, máshoz viszonyítva magunkat lehet. És az önfényezéstől már csak egy ugrás a saját család, nemzet fényezése a más család, más nemzet rovására, kárára mindig. És akkor csak a rossz megoldások sorát folytatjuk, a munkanélküliség rossz megoldását.

És akkor, ugye, apa, te, aki mindig jó apa szerettél volna lenni, hiába voltál. És akkor dehogy lett vége igazán a hidegháborúnak. Sőt! Nézz csak körül, miapánk. Föntről hátha jobban is látod, lassan egy rongy állásért, egy arcpirítóan, szégyenletesen kicsi órabérét önfényezésünk idején a szemét szednénk ki a másiknak. És van pofánk, már van, azt mondani, harc ez, csak a túlélésért folyó harc. Ez a kis szemkiszedés. Semmi több.

Csak a józan, hideg belátás, hogy szél ellen soha.

Csak a gyomrom ne kavarogna annyit. Csak a szívem ne szurkálna, ha szó nélkül hagyok valamit. Amit szívem szerint nem szeretnék. De téged nem hagytalak. Nem, öreg barátom.

Nem, hogy szó, igaz szó nélkül tolassál be a hamvasztókemencébe.

Mert azt tényleg kifelejtettem rólad, hogy tudni akartál, hogy választ akartál, igazi választ. És nem érdekelt, mennyit kell várni rá. Csak megjöjjön. Mindegy, hogy honnan.

Engem meg ne félts, a vakok, a kiszemelt-szeműek messzebbre látnak. Az időben. Mert a tér már nem tartja fogságban őket. Ki tudja?