Mi köze Flaubert kopaszságának a Bovarynéhoz?

Ez így természetesen nem igaz. Flaubert azért nem folytatta Párizsban jogi tanulmányait, mert 1844-ben, Pont l’Évêque-ben tett tartózkodása során epilepsziás rohamot kapott. Kilenc évvel később, szerelméhez, Louise Colet-hez 1853. szeptember 2-án írt levelében erről így ír: „Utoljára 1844-ben jártam ott [Pont l’Evêque-ben] testvéremmel 1844 januárjában, amikor is elestem, mintha szélhűdés ért volna, és a testvérem tíz percen át azt gondolta, meghaltam.” Louise maga is tanúja volt egyik epilepsziás rohamának, amiről 1852. augusztus 15-én beszámol: „Másnap Gustave velem vacsorázott. Szombaton nem tudott eljönni. Vasárnap eljött Madame Sasportas-hoz. A szállodában krízise megrémített. Könyörgött, hogy senkinek se szóljak: erőlködés, hörgés, szája habzik, belém kapaszkodó körmei felsebzik karomat. Mintegy tíz perc múlva magához tér, hányások. Megnyugtattam, hogy rosszulléte csak pillanatokig tartott, és nem habzott a szája. Mély elérzékenyülést és gyengédséget érzek iránta. Egy órakor a fáradtságtól és szomorúságtól elgyötörten térek haza.”

Mindezt azért fontos megemlíteni, mert Flaubert betegsége nagyban hozzájárult a Bovaryné lélektani elemzéseinek megírásához. Maga az író mondta: „Idegi betegségem jót tett nekem, fizikai állapotomra hatott, a fejemet hidegen hagyta, és különös pszichológiai jelenségekre tanított meg, amikről senkinek sem volt fogalma, helyesebben senki nem szenvedte el azokat.” Ezenkívül más idegrendszeri problémái is voltak és látomások gyötörték. Mindez ahhoz vezetett, hogy abbahagyta jogi tanulmányait. Gustave egyrészt megkönnyebbült, mert megszabadult az apja által rákényszerített ügyvédi pályára való felkészüléstől, másrészt állandó rettegésben élt, hogy megismétlődhetnek rohamai. 1844 júniusában beköltözött a Rouentól négy kilométerre eső Croisset-ben abba a házba, amit apja vásárolt neki.

Croisset-ben próbálják az orvosok kigyógyítani betegségéből. 1844. február 9-én írja Ernst Chevalier-nek: „Purgálnak, eret vágnak rajtam, a vigalmak tiltva vannak számomra, bort sem szabad innom. Halott ember vagyok.” 

Flaubert másik betegsége, a szifilisz ugyan nincs közvetlen hatással regényének írására, fizikai állapotát azonban komolyan befolyásolja, és lelki egyensúlyából is kimozdítja. A szifiliszt közel-keleti utazása során egy bejrúti bordélyházban kapta el. 1850. november 14-én a költő Louis Bouilhet-hez, a roueni könyvtár igazgatójához címzett levelében olvashatjuk: „Tudnod kell, kedves uram, hogy Bejrútban hét szifiliszes fertőzést kaptam el (amit csak Rodoszban vettem észre), és amikből kettő, majd egy maradt. Gyanítom, hogy egy maronitától kaptam ezt az ajándékot, de lehet, hogy egy kis török lánytól.” Ugyancsak Bouilhet-t tájékoztatja Flaubert arról, hogy „elment a szifilisze”, majd ezt írja: „De van valami, ami még gyorsabban elment, ez pedig a hajam.” 

Mennyire hull a hajam!

Ha nem is kopaszsága volt a Bovaryné megírásának oka, Flaubert kora ifjúságától sokat foglalkozott a hajával, helyesebben annak hiányával. Louise Colet-hez szóló leveleiben sokszor panaszkodik hajhullása miatt: „Azt mondod, őszülsz. Az én hajam kihull, barátodat hamarosan nagyjából kopaszon látod.” Henriette Collier-hez, aki eltávolodik tőle, ezeket írja: „Maga is olyan, mint régi barátnőim, akik sorra elhagynak (akárcsak a hajam).” Ugyancsak Henriette-hez írja: „Két dolog hagy el: a hajam és a vidámságom.” 

Már huszonöt éves korában nyoma sincs a vonzó, karcsú kamasz Flaubert-nek, elnehezül és kezdődő kopaszsága egyre jobban foglalkoztatja. 

„Öregszem, fogaim kihullanak, és hamarosan hajamtól is megválok” –írja Louise Colet-nek 1853. március 31-én. Az író ekkor harminckét éves!

A mértéktelen étkezés, az ital, a dohányzás, a nyilvános házakban töltött éjszakák megtették hatásukat. Ötvenkét évesen a gyakorlatilag kopasz Flaubert 112 kilót nyom és beteg.

Louise Colet-nek köszönhetően Flaubert a Taburel nevű „csodaszerrel” kezelte haját, ami rendeltetése szerint nemcsak megakadályozta a hajhullást, de az elveszített ékességet is újra növesztette. Az eredménytelenség láttán már nem bízik a csodaszerben, de még mindig használja. 1852. október 7-én keserűen írja Louise-nak: „Kérlek, küldj Taburel folyadékot, de ez úgyis kidobott pénz. (…) Semmi sem képes kinöveszetni a hajat (nem jobban, mint egy levágott kart).” Kopaszsága miatt Flaubert öregnek és csúnyának érzi magát. „Sohasem egyezem bele abba, hogy lefényképezzenek.” – írja 1853. augusztus 14-én.

A regény és Bovaryné haja

Flaubert 1851 szeptemberétől 1856 októberéig csaknem öt éven át dolgozott a Bovarynén. Munkája során állandóan panaszkodott a lassú előrehaladás miatt: „A Bovaryné teknősléptekkel halad.” Máskor az írás nehézségei miatt siránkozott: „Micsoda súlyos masinéria egy könyv megírása és főleg milyen bonyolult.” Sokszor fizikai fájdalmat okozott neki az írás: „Ettől az átkozott regénytől kiver a veríték.” Vagy: „Gyakran elviselhetetlen fájdalmaim vannak, fizikailag belebetegszem.” A regény végül 1857-ben jelent meg. 

Ha nincs is annyi áthúzás, javítás Flaubert kéziratán, mint Proustén, a regény első mondatain is látszik az író rendkívüli műgondja. A magyar fordításban így kezdődik a Bovaryné: „A dolgozó-szobában voltunk, amikor megjelent az igazgató egy uj fiuval, akin még nem volt egyenruha, meg az iskolaszolgával, aki egy fiókos munka-asztalt czipelt utánok. Az alvók fölriadtak s mindnyájan fölkeltünk, mintha nagy munkában zavartak volna meg bennünket.

Az igazgató intett, hogy üljünk le; aztán, a korrepetitor felé fordulva:

− Roger ur − szólt alig érthető hangon − ezt a növendéket ajánlom a figyelmébe. Egyelőre a második osztályba fog járni. Ha szorgalmas lesz és jól viseli magát, átvisszük a nagyokhoz; mert kora ezek közé utalná.

Az uj fiu félénken huzódott meg az ajtó mögött lévő szögletben, úgy, hogy alig láthattuk. Mintegy tizenöt esztendős falusi gyerek volt; erősebb, nagyobb mindnyájunknál. Homlokába fésült haját rövidre nyirva viselte, amint ministráns-gyermekeken látni; jóképü fiunak tünt fel s látszott rajta, hogy roppant zavarban van. Bár nem volt széles vállu, zöld posztóból készült zekéje, melyen fekete gombok ékeskedtek, nagyon bánthatta a hónaljánál, s a rövid ruhaujj hajtókája alól kibuvó vörös kézcsuklón szemmellátható volt, hogy igen megszokta a fedetlenséget. Sárgás-barna, kurta pantallója alól, melyet a nadrágtartó erősen huzott felfelé, kikandikált a kék gyapjuharisnya; lábafejét nagy, formátlan, rosszul fényesitett, szeges czipő fedte.”

A Bovarynéban Flaubert számos helyen beszél Emma hajáról. Az alábbi részletben az asszony a tükör előtt áll feltűzött hajjal: „Emma, akin parket pongyola volt, feltűzött hajfonatát oda támasztotta az ócska karosszék támlájára; a fal sárga papirburkolata mintha arany alapot alkotott volna körülötte; a tükör még egyszer feltüntette fedetlen fejét, a fehérlő vonallal, mely középütt kétfelé választotta a haját, s fülének alsó szélével, melyet haja csak félig takart el.” Ehhez a részhez készített illusztrációt Achille Devéria.

Emma a patikus segédje, Justin előtt öltözködik: „Bovaryné annyira nem ügyelt rá, hogy néha a jelenlétében öltözködött át. Azzal kezdte, hogy a fésüjét kihúzta a hajából, s hirtelen mozdulattal megrázta a fejét; és mikor Justin először látta, hogyan bomlanak szét ennek a térdigérő, gyönyörü hajnak a nagy fekete gyürűi: a szegény gyermeknek úgy tetszett, mintha egyszerre valami rendkivüli és uj világba lépett volna be, melynek a fényessége megrémítette.” (A Bovarynéból vett idézetek Ambrus Zoltán fordításai.) 

Flauber leírja Emmát a fodrásznál: „A fodrász alacsony bolthelyiségében nagyon meleg volt; Emma közelében, parókák és hajkenőcsök közepett, egy kitüzesedett vaskályha mormolt. A hajsütővas szaga, meg az a kövér kéz, mely a hajával babrált, elálmosította Emmát, és fésülőköpenyében gubbaszkodva, egy kissé elszunnyadt. Néha a fodrász-legény, mialatt fésülte, megkérdezte tőle, nem parancsol-e jegyet az álarczos bálra?” 

Emma halála után Bovary így rendelkezik felesége temetéséről:„Azt akarom, hogy a nászruhájában temessék el, fehér czipőben, koszorúval a fején. A haját fésüljék ki, és maradjon úgy, a vállán.” Amikor Charles Bovary meghal, Emma hajfürtjét tartja a kezében: „Hét órakor a kis Berta, aki már egész délután nem látta az apját, lejött érte és ebédelni hítta. Apja ugy ült, hogy feje, hátra dőlve, a sátor rácsozatán pihent; a szeme behunyva, a szája nyitva volt; és egy hosszú fekete hajfürtöt tartott a kezében.”

Az utókor nem feledkezett meg arról, hogy milyen nagy szerepe volt a hajnak Flaubert életében és műveiben. A Rouen közelében lévő Croisset-ben, abban a házban, ahol Flaubert az egész Bovarynét megírta, látható az író és Louise Colet hajfürtje.

Végezetül tegyünk a helyére egy tévhitet, miszerint Flaubert azt mondta volna, hogy „Bovaryné én vagyok”. Még Esterházy Péter is valósnak gondolta a szinte szállóigévé vált mondást, amikor az inkriminált kijelentést parafrazálva az írás mibenlétéről vallott: „Elmondja ő, hogy neki kell egy ún. grammatikai-tér [kedves, szép szava ez], és akkor már csak élnie kell. „Az életemet.” E sorok írója szomorúan lehajtja a fejét, s finom átkötéssel azt mondja: A grammatikai-tér én vagyok.”. A makacs legendának semmi alapja nincs. Maga Flaubert cáfolta egy 1857. március 18-án írt levelében, hogy valaha is mondta, hogy Bovaryné én vagyok.

Magyar Miklós