„Mi egy rendes család vagyunk…”

A történelem során nagyon ritkán beszélhetünk homogén nemzetállamokról, mivelhogy az országhatárok folyamatosan változtak, a világ politikai térképe mindig változásban volt, s ennek következtében egy adott régió lakosai bármikor válhattak nemzeti többségből nemzeti kisebbséggé. „A mai értelemben vett nemzetállamok körülbelül a 18–19. század fordulója óta léteznek Európában. A modern nemzet és nemzeti ideológiák kialakulása egybeesik az individualizmus, az ipari társadalom, a kapitalista gazdálkodás, a polgári életforma és családmodell kialakulásának idejével.” (Gángó, 2004:75) Ebben a korszakban alakult ki a nemzetek kollektív azonosságtudata, vagyis a kulturális összetartozás szoros köteléke. Ennek ellenére Erdély sosem volt a történelem során kulturálisan és vallási szempontból homogénnek, egységesnek mondható régió. Magyarok, románok, zsidók, németek, svábok, szászok, örmények, oroszok, ukránok, romák és még sok más nemzet népesítette be Erdély területét az évszázadok folyamán. Ugyanúgy, mint sok más régiót, Erdélyt is a multikulturalizmus jellemzi, mivelhogy a térség számos, egymástól eltérő kultúrát tudhat a sajátjának.

Vida Gábor Egy dadogás története című regényében kegyetlen őszinteséggel mutatja be három nemzedék történetét, a saját családjának konfliktusain, illetve elhallgatásain keresztül ábrázolja Erdélyt a század közepétől egészen a rendszerváltásig, majd a XXI. század kezdetéig. „Az olvasóban szinte észrevétlen épül meg annak a fejlődésregénynek és családtörténetnek a hátterében, amely különösebben keresetlen egyszerűséggel, hol egy-egy téma köré szerveződve, időbeliségükben akár töredezett eseményláncolat puzzle-darabkáiból, hol egy-egy nagyobb, temporalitásában is összefüggő történetszeletet mesélve szövődik egésszé” (Antal, 2017). Emellett az író keresztül-kasul visz minket egész Erdélyen, Kisjenőtől Barótig, Aradon és Kolozsváron át, egészen a Bărăganig. A téren át egy időutazásban is részt vehetünk, a diktatúra korszakán át, egészen napjainkig. Az író Erdélyt nem tündérkertként jeleníti meg, hanem a realitás szigorú és keserű valóságát tárja az olvasó elé. A műben Erdély egy valóságos kulturális ütközőzónává válik, ahol különböző vallások, nyelvváltozatok, mentalitások és kulturális értékek kerülnek szembe egymással.  Az olvasó úgy érzi magát, mint egy körhintában vagy olvasztótégelyben (melting pot), ahol a nemzetiségek (magyar, román, német, szlovák) és vallások (református, római katolikus, görög katolikus, ortodox) körforgása rámutat az akkori és mostani viszonyokra. A műben fő szerepet játszik a kulturális identitás, rávilágítván arra „…hogy a régi identitások, amelyek olyan sokáig tartották egyensúlyban a társadalmi világot, hanyatlóban vannak, új identitásoknak adják át a helyüket és töredezetté teszik a modern egyént mint egységes szubjektumot. Ezt az úgynevezett ’identitásválságot’ egy olyan szélesebb változási folyamat részének tartják, amely elcsúsztatja a modern társadalmak központi struktúráit és folyamatait…” (Hall, 1992)

Vida Gábor édesapja önmagát magyarnak valló ember, aki szűk látókörében még a feleségét is „csak” székelynek látja, és ő képviseli azt a nemzeti identitást, amelyik „a tiszta, eredeti nép eszméjét” testesíti meg. Számára a magyarságot Kisjenő jelenti, ez a nyugati határszél, a magyar Alföld keleti határa, a Fehér-Körös menti ága és nem képes beilleszteni a saját maga alkotta képbe Erdélyt és különösen a székelységet. „Ő ugyanis a valóságtól jócskán elrugaszkodott kategóriákban, illetve szabályok szerint gondolkozott, s úgy is kívánt élni. Alig volt gyakorlati érzék benne, saját véleményét sem igen hangoztatta, énjét állandó félelem és aggályos megfeleléskényszer rombolta. Intellektuális félelem volt ez – magyarázza az elbeszélő –, vagyis az apja belátta, hogy »a hatalom nemcsak erősebb és okosabb nálánál, de semmi olyan sincs, amiért érdemes volna ellenállni vagy megszökni«” (Borcsa, 2018:162) Nem érti, hogy miért nevezik őt erdélyinek és azt sem érti, hogy a székely miért nevezi magát magyarnak, miközben ő egy románt is jobban megért, mint egy székelyt.

Az anya erdélyi és székely volt, aki nagyon nehéz családi körülmények között nőtt fel, egy zsarnok apa uralma alatt, aki elől tanulmányai végeztével a lehető legmesszebbre menekült, a Partiumba. Itt talált rá egy meghasonlott fiatalemberre, akin és akinek a családján ugyanúgy uralkodott, mint apja valamikor őrajta. Ahogy a narrátor mondja: „minden mindig úgy kellett legyen, ahogy ő akarta (…), tulajdonképpen róla szól az egész, bár ő úgy tudja, értünk tesz mindent, ránk áldozza magát” (Vida, 2017:15) A saját véleményét és az önállósodást, vagyis a belső függetlenségi vágyat nem veszi jó néven és akkor is ha nem ért valamihez, mindig mindenbe beleszól, s azt is ő tudja a legjobban, hogy a fiának mi jó. Ami kellemetlen, azt eltitkolja, annak nem szabad napvilágra kerülni. A dogmákat megkérdőjelezni nem volt szabad senkinek a családban, azoknak felűl kellett múlniuk az igazságot és a valóságot. Az anya számára létfontosságú annak a látszata, hogy minden rendben van, hogy az elvárt társadalmi, erkölcsi és vallási értékek szerint élnek: „Mi egy rendes család vagyunk, mondja anyám, valahányszor arra a következtetésre jutok, hogy mint egy rendes családban, nálunk sincs rendben valami. Nálunk sincs rendben semmi, csak úgy tűnik, és úgy teszünk, mások is elhiszik, vagy másokat sem érdekel, hogy mi van pontosan, vagy mi nincs.” (Vida, 2017:70) Amikor a gyerek felfedezi, hogy náluk sincs minden rendben, az anya szükségesnek érzi ennek az ellentétét folyton bizonygatni, de minél nagyobb a bizonygatás, annál nagyobb lesz a kétely az íróban. Az elejtett szavakból kiderül, hogy az apai nagyapa alkoholista, az anyai nagyapa bigott vallásos, az egyik nagybácsi pedig öngyilkos volt, míg a másik folyamatosan lázadt. Mindenki rejteget valamit, de erre rákérdezni, megbeszélni, elemezni nem szabad, mert mi van ha a gyerek elszólja magát és megtudja a szomszéd, az iskolatárs, a kolléga.

A család élete falun kezdődik, ahol a gyerek, Vida Gábor két eltérő paraszti kultúra maradványait is megismerhette: az alföldi és a székely paraszti világot. Megjelennek a műben a székelyekre vonatkoztatott sztereotípiák: járták az erdőket, ittak és öngyilkosok lettek. Magyarország felől nézve Erdély egy idillikus, kompakt, erkölcsös, homogén régiónak tűnik, de ha közelebbről megvizsgáljuk, rájövünk hogy a régió több sebből is vérzik, amit a legpontosabban Bánki Éva fogalmaz meg: „Távolról idilli, közelről elviselhetetlen. Anyák uralta, jellegtelen, gyökértelen, apátlan vidék – nem azért, mert az apák háborúban szolgálnak, hanem mert a nőknél rosszabbul viselik a rendszer megalázó infantilizmusát.” (Bánki, 2017)

Már az első sorokból kiderül, hogy apa és fia között mindenkori ellentét feszül, míg Vida Gábor a descartes-i „gondolkodom, tehát vagyok” eszme szubjektumát testesíti meg, addig az apa a diktatúra agymosottjaként nem a saját véleményét fogalmazza meg és mondja ki, hanem tekintélyekre hivatkozik, melyeket a rendszer elfogad és megenged. Ez az egyik fő oka annak, hogy a fia nem tud felnézni egy identitászavarokkal küzdő apára. A köztük levő szakadék akkora, hogy az apa nem olvassa gyereke műveit, mert egy kortárs nem értheti meg a múltat. A kommunizmusban nevelkedett ember számára a külsőségek, a kinézet (nyakkendő és levágott szakáll) fontosabb, mint az intellektuális érték, amit az adott ember képvisel. Az apa személyiségét olyannyira átitatja a kommunista diktatúra, hogy saját fiáért sem áll ki, amikor a rendőr felszólítja, hogy borotválkozzon meg, még négyszemközt sem ad neki igazat, ami fiában mérhetetlenül nagy csalódást okoz: „Nem kell ebből arra gondolni, hogy apámat gyávának tartom akkor, meg nem is az, bár fiatalkorában rendesen megtanították félni.” (Vida, 2017:8) Apa és fia között sok tényező miatt nem beszélgetés, csak kommunikálás folyik, mivelhogy a tabutémák sokasága felett elsiklottak. Ismervén fia lázadó természetét, marxistának tartja őt. A családon belül megtapasztalt viszonyokra rátevődnek az aradi bentlakás élményei, amelyek, mint Antal Balázs megfogalmazta „már-már az Iskola a határon világa” (Antal, 2017) és ezt tetőzik a katonaság élményei. Saját bőrén tapasztalja meg a félelmet a Securitatétól; a könyvelkobzások, a határon túli szökések megtorlásai és a vallásszabadság eltörlése is a korszak sajátosságainak számítanak. „Mindezeket Vida Gábor kontemplatívan, mégis felkavaróan mondja el. Felkavaró az őszintesége, az a szeretet, mely a nagyon kemény kritika ellenére árad a soraiból. Szereplői – akik többnyire rokonai, szülei, nagyszülei, nagybátyjai, barátai, szomszédai, tanárai – pőrén állnak előttünk, minden hibájukkal és erényükkel együtt, de sem lenézve, sem felmagasztalva, hanem igazán bensőséges szeretettel. Még akkor is, ha belekötnek szakállba, nyakkendőbe, de-vel kezdődő mondatokba – már az is kemény ellentmondás, hogy ez a regény első szava is.” (Antal, 2017) Apja természetével szinte tökéletes ellentétet mutat Tom nagybácsi, aki minden és mindenki ellen lázad és akiről húsz év múlva derül ki, hogy morfiumtúladagolásban halt meg: „Egy morfinista székely traktoros, micsoda szalagcím lehetne.” (Vida, 2017:55)

Számomra a kommunizmus átnevelő, identitást megbontó eszméje leginkább A hadsereg című fejezetből derül ki, ahol a sok értelmetlen, elmét roncsoló, agresszív, félelemkeltő, kínzó cselekedetek élesen rávilágítanak a kor szellemiségére: „…feküdj-kelj, fuss ide, fuss oda, laposkúszás. Felrepedezik a kezünk, vérzik a hüvelykujjunk hajlata, csontig behasad, fáj, elfogy a ragtapasz, az ember behajlítva tartja a hüvelykujját, így még nehezebb csuházni, nem megy a munka, feküdj-kelj, futólépés, laposkúszás. Behasadoznak a körmeink, a kézfejünkön a bőr repedéseiből kiserken a vér, váltóruhánk nincs, kiül a zubbonyra és a nadrágra az izzadság sója, büdösek vagyunk, és viszket mindenünk, mosdani még lehet esténként, de ugyanazt a rongyot vesszük vissza, első hét után viszket, második hét után csíp, a harmadik hét után…” (Vida, 2017:335) Ha nem tudnám, hogy ezek a dolgok a kommunista hadseregben történnek, azt hinném, hogy Vida Gábor egy láger körülményeit írja le. A regényben egy kövér ápolónő fogalmazza meg a lényeget: „criminalilor (gyilkosok)!”, akit szimbolikus értelemben akár az egész nép szónokának is tekinthetünk. Ő ezeket a szavakat akkor ejti ki, amikor egy-egy megkínzott és tönkretett fiatalembert kórházba szállítanak. Aki átélte ezeket a borzalmakat, annak mélyen a tudatába égett a diktatúra szellemisége, ezért nem csodálkozunk Vida Gábor önvallomásán sem: „Éjjelente rémálmok gyötörtek, ha tiszteket láttam, lehetőleg nagy ívben elkerültem őket, hiába tudtam, hogy civil ruhában vagyok, még mindig tisztelgésre indult a karom, úgy kellett néha megfognom a mozdulatot.” (Vida, 2017:358) A tiszt szava szent volt, úgy mint az anyai nagyszülőknél, ahol mindennek úgy kellett lennie, ahogy a nagyapa megmondta. Borcsa János úgy fogalmazza ezt meg, hogy „A dogmákat megkérdőjelezni nem volt szabad senkinek a családban, azok előbbre valók voltak, mint a valóság vagy az igazság.” (Borcsa, 2018:163) Ebben a környezetben nem is csoda, hogy egy gyerek magányos, szorongásos, frusztrált lesz és innen egyenes út vezet a menekülés, alkoholizmus, öngyilkosság felé. Köztudott, hogy a lelki sérelmeknek fizikai megnyilvánulásai vannak, ezért az író dadogása valószínűleg ennek tudható be. Mivelhogy az író magyar környezetben tapasztalta meg ezt az elnyomást és fanatizmust, a dadogása is csak akkor jön elő, amikor ezt a nyelvet használja; románul és franciául nem dadog. Ebben a részben Vida Gábor egy nagyon erőteljes kulturális vonzatot és eltaszítást is megteremt. Megjelenik a vonzódás a multikulturalizmus iránt, más nyelvek és kultúrák szimpatizálása és a saját kultúrának az elértéktelenedése: „Franciául nem dadogok, csak nagyon nehezen szólalok meg. Leginkább románul beszélünk, én körülbelül annyira sem tudok franciául, mint ő magyarul, ha valakit nem akarok érteni, vagy hanyagolok és felületes vagyok, magyarul gúnyolódik velem, rossza a kiejtése, de nyelvtanilag igyekszik pontos lenni, ettől nagyon mulatságos, jókat nevetünk.” (Vida 2017: 320) Gyermekkorában csak olyan személyekkel találkozott, került kapcsolatba, akik ezt a szellemiséget képviselték. Később egy francia szakos tanárnő révén kerül kapcsolatba a multikulturalizmus szemléletével, amelyik nyitottságra és elfogadásra ösztönzi: „Világok nyílnak meg előttem, óra előtt mindig kávét főz, mindig másmilyet, amikor Prousthoz érünk, igazi madeleine-t süt, nála eszem először sült gesztenyét, óra után általában teázunk, zöld és fekete, indiai, ceyloni, kínai, orosz, grúz, mindet más-más csészéből, kis szertartással és a kötelező kultúrtörténeti adalékkal.” (Vida, 2017:320) Ezt a részt bátran nevezhetjük kultúrák keveredésének is, Vida Gábor szinte tökéletes képet ad az olvasó számára multikulturalizmusról, többnylevűségről, interkulturális viszonyokról és kultúrák közötti kapcsolatról.

A kommunista diktatúra évei alatt az írónak szerencséje volt találkozni pár olyan tanárral, akire felnézhetett, aki irányította, gondolkodásra sarkallta és akik tágították a látókörét. Tudta tisztelni őket, becsülte szakmai és emberi erényeiket, mitpéldául apja magyar nyelvű történelemtanárát, Gazsi bácsit vagy doamna Vulpescut, aki magánórákat adott francia nyelv- és kultúrából. Ezzel ellentétben állnak az aradi kollégiumban töltött évek és a sorkatonai szolgálat időszaka. Ha eddig a katonaságnak csak a negatív oldalát elemeztem, akkor érdemes megemlítenem azt, hogy legalább ott egységben és szolidaritásban voltak a fiatalok, egyfajta igazi bajtársi kiállásban, míg ezt bentlakó diákként az ifjú Vida Gábor soha sem tapasztalta. A laktanya, a katonaság az a helyszín, amelyik Románia minden nemzetiségét egybesodorja (úgy a románokat, mint az összes többi nemzeti kisebbséget) és itt már minden jellegű feszültség, nemzetiségi konfliktus feloldódik és átalakul egy nagy közös utálattá, amelyik a diktatúra fele árad. Sajnos még a bajtársi légkör sem tudta ellensúlyozni a hadseregben szerzett nyomasztó tapasztalatok hatását. Ezt Borcsa János a következőképpen fogalmazza meg: „Egyrészt világosan látta, hogy ott a személyiség megszüntetése a cél, másrészt pedig még leszerelése után is jó ideig érezte, hogy ahová visszatért, a polgári és szabad (?) világ is egy laktanya, elhagyni azonban nem akarta az országot.” (Borcsa, 2018:164)

Magyar szemszögből nézve Vida Gábor nagyon sötét képet fest Erdélyről és az erdélyi magyarság perspektíváiról: „A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő, régebben sem volt talán, csak úgy tűnt, már be sem kell ismerni, ezen is túl vagyunk, bár éppen arról írok, hogy nem akarok ilyen egyszerűen túlleni rajta. Ez a csak-magyar Erdély mindig is hamis volt, száz év transzilván irodalomból alig derül ki, hogy itt románok, németek, zsidók, örmények, cigányok is éltek, élnek.” (Vida, 2017:26-27) Az író mintegy stigmatizálja Erdélyt, negatív képet fest róla, szerinte nincs itt magyar jövő és a jövőt bizonyos mértékben az elvándorlásban látja. Szerinte sok magyar fiatal elhagyja ezt a régiót, mert nem tudnak beilleszkedni a román valóságba, nem találják meg a helyüket ebben a világban és csak a menekülés az, amihez folyamodni tudnak. Szilágyi Zsófia irodalomtörténész úgy véli, hogy Vida Gábor regénye nem Erdélyről szól és az erdélyi kultúrának még nyomai sem találhatók meg a könyvben: „Ebben a regényben nincs erdélyi, hanem ágyai van, kisjenői, aradi; nincs édes, magyar Erdély, helyette az iskolában verekedő román és magyar gyerekeket látunk, meg családi szilvesztert, amelyre megérkezik Michelin bácsi, a hóttromán, akinek képtelenség lefordítani románra Hofi Géza kabaréműsorát.” (Szilágyi 2017) Vagyis Vida Gábor kilátástalannak és esélytelennek ábrázolja a határon túli, erdélyi magyar létet, ahol a különböző interkulturális viszonyok sokszor bonyodalmakhoz, konfliktusokhoz vezetnek. Kolozsi Orsolya értelmezése szerint a szöveg metaregénynek is tekinthető: „nem csak a regényt olvassuk, hanem egy regény megírásának/ meg nem írásának a történetét is. Az a regény, amivel olvasóként végül találkozunk, nem az a regény, amit az elbeszélő meg akart írni, sokkal inkább annak a regénynek a hiánya. Egy kudarc története, de nem csupán egy regény hiányát látjuk, hanem azt, ahogyan ennek a megírásnak a lehetetlenségét konstatálva végül mégiscsak felépül egy szöveg: A regény is egészen másról szól, mert nem én írom, hanem írja magát, nem érdekli a gondosan elkészített vázlat… A regény, amely írja önmagát, nem újkeletű megfigyelés. Vida könyvét nem is ez, hanem az teszi igazán érdekessé, ahogyan Erdélyről ír.” (Kolozsi, 2018)

Bibliográfia

Antal Balázs: A „DE”-vel kezdődő regény, Helikon, 2017 https://www.helikon.ro/bejegyzesek/a-de-vel-kezdodo-regeny (letöltve 2022.11.22.)

Balázs Géza, Vida Gábor: Egy dadogás története, balazsgeza.hu, 2018 https://www.balazsgeza.hu/?p=7673 (letöltve 2022. 11. 22.)

Bánki Éva, Félidő, ÚjNautilus, 2017 http://ujnautilus.info/felido-vida-gabor-egy-dadogas-tortenete (letöltve 2022. 11. 22.)

Borcsa János, Erdélyről mondja, amit mondani tud, Székelyföld, 2018/2, 161-164. https://epa.oszk.hu/03400/03420/00014/pdf/EPA03420_szekelyfold_2018_02_161-164.pdf (letöltve 2022. 11. 22.)

Gángó Gábor, Mi a nemzet? – A népek életéről és haláláról In: Mindentudás Egyeteme, Kossuth Kiadó, 2004, Budapest, pp. 75-94.

Hall, Stuart (1992): The question of cultural identity. In: Hall, Stuart – Held, David – Mc Grew, Tony, eds., Modernity and its Features. Cambridge, Open University Press, 1992. Fordította Farkas Krisztina és John Éva.

Kolozsi Orsolya,  Egy nagy de, Pannon Tükör, 2018/3 http://pannontukor.hu/2743-2/ (letöltve 2022. 11. 22.)

Kolozsi Orsolya, A regényből vett idézet: Vida Gábor Egy dadogás története, Bp. Magvető, 2018, 21.

Szilágyi Zsófia, Borvíz és medveszar helyett, Élet és Irodalom, LXI. évfolyam, 23. szám, 2017. június 9., https://www.es.hu/cikk/2017-06-09/szilagyi-zsofia/borviz-es-medveszar-helyett.html(letöltve 2022. 11. 22.)

Vida Gábor, Egy dadogás története, Magvető kiadó, Budapest, 2017.