„Mert én – az mindig valaki más”

IZSÓ ZITA KÖTETBEMUTATÓJA A KAZIMIRBAN

Sok mindenre láttam már példát a kortárs költészetben, de arra még nem, hogy valaki a saját pszeudo-perszonális és egyben ellentétes nemű alteregójához címez egy egész verseskötetet. Már amennyiben Karádi Márton valóban Izsó Zita alteregója, és nem szimpla írói álnév csupán. Nem voltak olyan elvárásaim az estével kapcsolatban, hogy erre a kérdésre világos választ kapok, de abban biztos voltam, hogy ez a név, amely jó néhány folyóirat szerkesztőt megtéveszt(het)ett az utóbbi évek folyamán, majd valamiképpen szóba kerül. Csakúgy, ahogy a Színről színre című kötet hátulján olvasható fülszöveg erős állítása: „Nem szokványos (beteges) költészet, hanem szokatlanul csengő és egészséges. És ahogy öregszünk, egyre jobban tudjuk: fő az egészség.” Igazam lett.

A Musica Moralia (Meggyesházy Éda) zenés felvezetője után a kötetet gondozó Prae kiadó nevében a főszerkesztő/laptulajdonos Balogh Endre köszönti az egybegyűlteket, ám a mikrofonról eközben kiderül, hogy zavaró háttérzajokat produkál, ezért le kell mondani róla. Balogh először a designos és impozáns borító felől tudakozódik, és megjegyzi, hogy ezen is, és a Tengerlakón is (a szerző első kötete, 2011, FISZ) a kék szín dominál, vajon van-e ennek valami mélyebb, metafizikai oka? A szerzőtől megtudjuk, hogy a borítón látható kép Bach Máté fotójának (Fénypecázás) felhasználásával készült, mely fekete-fehér volt eredetileg, de a kék szín áll a legközelebb a személyiségéhez, és a víz meg a jég miatt nem is igazán találna hozzá jobbat. A következő kérdés már némileg provokatívabb, és a Pollágh Péter által jegyzett fülszövegre irányul, konkrétan annak utolsó két mondatára: „Nem szokványos (beteges) költészet, hanem szokatlanul csengő és egészséges. És ahogy öregszünk, egyre jobban tudjuk: fő az egészség.” Mit jelent az, hogy egészséges, illetve beteges költészet, mire gondolhatott itt Pollágh Péter? – hangzik el a kérdés Baloghtól.

Meggyesházy Éda (Musica Moralia)

Először Kerber Balázs veszi át a szót, aki lényegében passzolja ezt, és a versek történetszerűségére hívja fel a figyelmet, amire majd még a későbbiek folyamán visszatér. Turi Tímea megpróbálkozik egy magyarázattal, aki hozzáteszi, hogy bár van benne némi bizonytalanság ezt illetően, de mintha érteni vélné az állítás mögött meghúzódó „indulatot.” Szerinte Pollágh arra céloz, hogy manapság a költészet mintha nem igazán merne bízni a szépségben, valamint a képek és a metaforák közvetítő erejében. Mindez rendben is volna, az azonban tételesen nem igaz, hogy a kortárs líra általában ne merné rábízni magát a képekre, metaforákra, hiszen zömében a vizuális megközelítés uralkodik, ami hatványozottan áll a húszas-harmincas korosztály költészetére. Másfelől a metaforák, a vizualitás, miért zárna ki a beteges (abszurd/deviáns?) témaválasztást, nyelvezetet, látásmódot, és egyáltalán mindez hogyan állítható szembe a szépséggel? Ezért én inkább a szépség és a vizualitás helyett a harmóniára való törekvést és a mértékletességet jelölném meg olyan törésvonalnak, ami talán magyarázná ezt a számomra (is) meglehetősen „szokatlanul csengő” szembeállít(tat)ást. Magyarán, hogy talán arra célozhatott a fülszöveg megfogalmazója, hogy szerinte Izsó Zita versei nem annyira direktbe abszurdak, bizarrak, illetve provokatívak, mint amilyen a mai kortárs költészet próbál lenni általában. Azt azonban szeretném hangsúlyozni, hogy én a magam részéről nem érzem különösebben szerencsésnek az ilyen jellegű szembeállításokat, mind Izsió Zita költészetét, mind a kortárs magyar lírát sokkal komplexebb jelenségnek gondolom annál, hogy ennyivel leírható legyen. Másfelől ez a két mondat így ebben a formában, óhatatlanul is negatív asszociációkat ébreszthet sokakban, mert inkább tűnik valami rossz értelemben vett didaktikus megnyilvánulásnak, mintsem a kötet verseire vonatkozó releváns megállapításnak.

Kerber Balázs

A fülszöveg körüli lamentálásról a szó a versek történetszerűségére terelődik, és Balogh indítványozására Kerber ezt most megpróbálja mélyebben kifejteni. Úgy érzi sok olyan szöveg van a kötetben, amelyek mintha valamiféle történetszerűség köré lennének felfűzve, (néha egy családé, máskor fiatal szerelemeseké), és még némelyikük egész jól végigkövethető, és többnyire filmszerű, addig mások inkább absztraktak, enigmatikusak, átszőve metaforákkal és szimbólumokkal, és inkább az álmok, illetve a víziók nyelvén szólalnak meg. A konkrétabb narratívára hozza fel példaként a fában talált gyermekről szóló szöveget, (A felejtés lehetőségei), ahol világosan végigkövethető, hogy ki a szereplője, és mi az, ami történik, még másokban inkább az elfedés dominál, ami Balogh szerint nyilván nem véletlen, hiszen mégiscsak verseket, nem pedig novellákat olvasunk. Kerber még hozzáfűzi, hogy ezek a történetek a maguk körvonalazatlanságával és komplex metafora-hálózatukkal mintha lehetőséget adnának az olvasónak, hogy magára ismerve saját sztorikat kreáljon belőlük. Turiban pedig a szövegek sokszor afféle emlékezettörténetek benyomását keltették, melyek hol a múltra, hol a jövőre vonatkoznak, „jövőbe vetített emlékezések”, hallhatjuk, bár, ennek érdemi kifejtésével adós marad. A plasztikus hasonlatokkal kapcsolatban pedig megjegyzi, hogy ezek többsége, mintha valami állandó, változatlan dologra utalna, ami egy meglehetősen rafinált, már-már paradox szituációt eredményez, hiszen azáltal, hogy valamit valamihez hasonlítunk, az óhatatlanul is változást indukál a hasonlítottban, majd hoz is néhány példát ennek megvilágítására:. „Olyan vagyok, mint egy holt nyelv, amit néha még használnak, de már rég nem változik.” (Várakozás) „Arca előtt az ablaküveg olyan, mint lábujjkörmön az átlátszó körömlakk.” (Áhítat) „Minden villanykörte olyan csupasz, mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.” (Kijelentő mód). Turi felhívja a figyelmet a ciklusok címére, (házról házra, évről évre, óráról órára, fokról fokra) amelyek összhangban a kötet címmel, mintha külön hangsúlyoznák a szimmetriára, a strukturáltságra való törekvést, és egyben (ez már Balogh közbevetése) utalnak a tér-és időkoordinátákra, melyek alkalmasak lehetnek a versalany beazonosítására.

Turi Tímea

Ami nem is olyan egyszerű feladat, elvégre úgynevezett „nemváltó” versekről van szó, veti fel Balogh, célozva arra, hogy a kötetben szereplő szövegek egy bizonyos csoportjában a beszélő férfi, még másokban nő, behívva ezzel a gender-szálat a beszélgetésbe. Néhány versben a beszélő nembeli milyensége szerinte irreleváns, úgy mint például az Egy kiállítás tárgyaiban, hiszen elvégre bárkivel megtörténhet, hogy egy családdal utazni megy, és maximum csak egy szőke lány kettéválasztott hajáról való fantáziálás utal a beszélő heteroszexuális férfi mivoltára, még máshol nagyon is számít. Ilyennek tartja a kötet jóformán mértani közepén elhelyezkedő Ünnepet, ami egy válságban lévő párkapcsolat érzékletes bemutatása, ahol a férfi szemszögéből történik meg a női fél gondolatainak, cselekedeteinek és érzelmeinek az illusztrálása. Izsó Zita ennek kapcsán felelevenít egy olyan szálat az életéből, amire sokáig titok borult, ez pedig egy Karádi Márton nevű fiktív személy, akinek a nevében a költőnő egy identitás játék keretében verseket írt. Eredetileg egy egész kötetet szeretett volna a neve alatt megjelentetni, de végül visszavette a saját a nevére a verseket, a könyv elején olvasható ajánlás – „Karádi Mártonnak” – azonban mindennek emléket állít, és mintha erre utalna a könyv Arthur Rimbaud-tól származó mottója is: „Mert én – az mindig valaki más.” És, hogy mindez mire volt jó, arra a költőnőtől azt a választ kapjuk, hogy valamiképpen segítségére volt az őszinteségben, hogy a szubjektum felfüggesztésével, kizárásával talán sikerültebb kísérletet tudott tenni arra vonatkozóan, hogy a maguk teljes valójában ábrázolja a dolgokat, vagyis, hogy ne csak a saját „problémái, esetleges prekoncepciói foglalkoztassák.

Izsó Zita

Nos, azt nem mondhatnám, hogy teljesen elúszott volna az este, a résztvevők tisztességesen felkészültek a beszélgetésre, és látszott rajtuk, hogy alaposan átrágták magukat a szövegeken, ahogy Balogh meg is jegyezte, Kerber egy teljes szótárfüzetet írt tele a különféle észrevételeivel. Ugyanakkor a felvetett problémák érzésem szerint nem lettek kellő részletességgel kianalizálva, az érveléseket gyakran versidézetek helyettesítették, és így a szereplők nem jutottak el az érdemi okfejtésig, hanem szinte meghagytak mindent a témafelvetés szintjén. Történetközvetítés, vizualitás, metaforizáltság, szimbólumok: ezeket szerintem illett volna alaposabban kibontani, mert többnyire általánosságok, és a kortárs versek túlnyomó többségéről általában elmondható, hogy él is ezen eszközök szinte mindegyikével. Az igazán érdekes az lett volna, ha hallunk valamit ezeknek a szervezőelemeknek a karakterisztikájáról, hogy e narratív mozzanatok, (jel)képek, szimbólumok milyen tematikai csomópontok köré csoportosulnak, hogy mi tartja ezeket mozgásban, és úgy általában milyen atmoszféra képződik ezáltal: tragikus, realista, bizarr, ironikus, továbbá inkább pesszimista vagy optimista hangvételű-e ez a költészet? Tárgyalatlanul maradt a nyelvi regiszterek problémaköre, csakúgy, ahogy az Izsó Zita/Karádi Márton-féle költészet irodalmi áramlatok közt való elhelyezettsége, amit annak tükrében, hogy milyen durva szembeállítást enged meg magának a kötet reklámozására szolgáló fülszöveg, minimum indokolt lett volna egy kicsit megkapargatni. Az idő is meglehetősen rövid volt, az egész program legfeljebb ha hatvan percet vett igénybe, de ebből lejön vagy negyedórányi zenélés, és még vagy 10 percnyi felolvasás, ami azt jelenti, hogy jó, ha összesen 30-35 perc maradt a kötet jellegzetességeinek kivesézésére. Mindent összegezve, ezen hiányosságok ellenére se mondhatnám, hogy Izsó Zita második verseskötete ne lett volna valamilyen szinten az érdeklődő számára bemutatva, csak szerintem többet is ki lehetett volna hozni ebből a beszélgetésből, ha a résztvevők előzetesen jobban összehangolják egymással a saját elképzeléseiket, vízióikat, valamint ha a szerzőnek is lett volna lehetősége – a versei felolvasásán túlmenően – érdemben kibontakoznia.

2014. 10. 22.

Zerza Béla Zoltán

Fotók: Bach Máté (prae.hu)

Izsó Zita: Színről színre

Kiadó: Prae.hu
Budapest, 2014
72 oldal
2000 Ft