„mennyi stop az annyi stop”

A meseregény cselekménye Tátiti Tibike unalomsóhajával kezdődik, ugyanis Sutyorka község Aranyharkály-díjas távírásza és a falu kancsal postása, Flambi Sanyi is unatkozik, mióta nincs szükség a munkájukra, „[m]ert mindenki folyton csak azon a mostanában divatos villanypostán üzenget egymásnak. (Maguk között így hívták a sutyorkai lakosok az SMS-t, az e-mailt, a chatet meg az ilyesféle ördöngös dolgokat.)”. A két szereplő tehát feleslegessé válik, elhalad mellettük az idő, mígnem úgy tűnik, végre újra szüksége van rájuk: hirtelen eltűnnek a község madarai, így Tibike, Sanyi és Regenyei Réka, a madarak gondozója – és a kancsal postás szívszerelme egy személyben – útra kel, hogy az ügy végére járjon.

A rejtély és a nyomozás cselekményszála csak a könyv körülbelül egyharmadánál jelenik meg a szövegben, ezelőtt Tibike távíró-identitása és a fenti idézetben is megjelenő „régen bezzeg…” típusú narratíva válik hangsúlyossá. Az alcímben, a kötet fülszövegében és vizualitásában is kiemelt szerepe van Tibike meglehetősen ritka foglalkozásának, amely ritkaságában különlegesnek is hat: „Tibike néha úgy is gondolt magára, mint a szavak, mondatok zeneszerzôjére, akinek a hangszere a távírómasina. De az az igazság, hogy mostanában senki sem volt kíváncsi Tibike »muzsikájára«.” Mindebből adódóan könnyen feltételezhetjük (várhatjuk el?), hogy a nyomozásban Tibike kivételes tudásának kiemelt szerepe lesz – ebben azonban csalódnunk kell. 

A szöveg a nyomozás felépítésénél csúszik szét igazán. A gyerekkrimikben szokványos elem, hogy a megszólított korosztály életkorából adódóan a nyomozás nem annyira logikai játék, mint ahogy azt általában a felnőtteknek szóló szövegekben tapasztalhatjuk, sokkal inkább izgalmas kaland; a gyerekkrimik hősei a rejtély megoldásához nem annyira a józan ész, hanem sokkal inkább a szerencse segítségével jutnak el. Még ennek tudatában, sokadik olvasásra is megmaradt az érzésem, mintha a Tátiti Tibike – Milbacher Róberttől meglepő módon – nem lenne teljesen kitalálva. A történet elején, a kis postahivatalban úgy tűnik, az Enyveskezű Útonállók felelősek a madarak eltűnéséért, akikről aztán semmit nem tudunk meg, ugyanis hirtelen Gérce király (szobrának) legendájában, a palacsinta fényes és nem fényes felét megkenő gérek és cérek viszályában találjuk magunkat. Innen a rejtély megfejtése is mintha Gérce király és Gilice szerelmi történetéhez vezetne vissza, azonban az addigra már elfeledett, hírhedt Enyveskezűek a megoldás küszöbén hirtelen újra megjelennek. A szálak összerántása utólagosan, egy elejtett félmondattal történik meg, a lezárás nem kielégítő. 

A kötet ismeretterjesztő könyvként sem tud működni, azonban a szigorúan vett ismeretterjesztés nem is tartozik a célkitűzései közé. A Morse-kódot a szöveg különböző, anekdotikus mesebetétek elmesélhetővé tételéhez és elsősorban mesei eleméként használja. Amikor Tibike belekopogtatja kérdéseit a világmindenségbe, válaszul „[k]opogtattak a bodobácsok földhöz ütögetve a kitinpáncéljukat. Kopácsoltak a nagy és kis fakopáncsok az odvas fák kérgén. Kopogtattak a patáikat a sziklához ütögetve a muflonok és kuflonok. Sőt, Tibike hallani vélte a tűzföldi indiánok tamtamjainak hangját is, a sztepptáncosok cipősarkának ritmusát és az eszkimó sámánok dobjait. Mintha Tibike kérdése egyszeriben körbefutotta volna az egész világot.” A Morse-kód működésének valós gyakorlatáról alig tudunk meg valamit, és mesei használata is megtörik akkor, amikor ez a szempont mégis előtérbe kerül: Tibike nem tud üzenetet küldeni a távírógépe nélkül, míg a neki visszakopogtatók ezt látszólag távírómasina nélkül teszik. Ez akkor válik kifejezetten zavaróvá, amikor az Enyveskezű Útonállók bonyolult találós kérdéseit (mennyi az annyi? messzi-e még a messzi? mekkora az akkora, ha egy kicsivel mindig nagyobb?) még a postán, előre kell belekopogni a világmindenségbe (Flambi Sanyi természetesen az összes kérdést fejből tudja), így amikor hőseink találkoznak a rettegett Enyveskezűekkel, emlékezniük kell a válaszokra. Számomra sokkal izgalmasabb lett volna, ha Tibike „élesben”, például egy fa kérgébe kopogtatja a kérdéseit, és az erdő madarai vagy az izgága bodobácsok segítenek neki. A különleges távíró-nyomozó Tibike karaktere számomra nem születik meg.

Milbacher Róbert más – nem gyerekeknek szóló – regényeiben, az Angyali üdvözletekben és Szűz Mária jegyesében csúcsra járatott anekdotázó elbeszélői hangja fel-felcsendül a Tátiti Tibikében is, a Milbacher keze alól az említett regényekben gördülékenyen folyó mondatok azonban mintha meg-megakadnának a gyerekszövegben. Nem tudom, ez amiatt van-e, mert a könyv készítői a megszólított korosztály életkora miatt a rövidebb, “táviratibb” stílust preferálták, mindenesetre a szöveg olvasása során többször éreztem úgy, mintha “erőszakkal” került volna pont egy-egy (tag)mondat végére. A szöveg szerkezeti és nyelvi kuszaságát Baranyai (b) András illusztrációinak kedves, karakteres stílusa, színvilága és egységes minősége tartja egyben, miközben rajzainak karikaturisztikus ábrázolásmódja kihangosítja Milbacher csevegő elbeszélői hangjának gúnyos-gunyoros élét is. 

Miközben a Tátiti Tibikét kedves olvasmánnyá teszi a szerző fantáziadús humora és csevegő elbeszélésmódja, meseregényként nem működik jól, és ennek érzésem szerint az az oka, hogy önállóan is működő, elmesélésre érdemes, élvezetes történetek egy összefüggő cselekménybe lettek beleerőltetve. Sutyorka község világa, a távírás mint “szuperképesség” és az ezzel járó értékmentés, a túró nélküli túróstészta, Gérce király legendája, a kancsal postás, az őzlábgombák szomorúsága és az Enyveskezű Útonállók – mind-mind olyan történetek és karakterek, akik több teret is kaphattak volna, esetleg saját, különálló mesét, amiben nem szorítja őket keretek közé egy már meglévő narratíva.    

 Katona Alexandra

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Csimota Könyvkiadó
Budapest, 2021
86 oldal, 2990 Ft
Illusztrátor: Baranyai András