A magyar irodalom nemzetközi közvetítésének stratégiái
„megvárják, amíg másutt elér valamiféle sikert a mű”
INTERJÚ HAJDÚ RICHÁRDDAL
Mit jelent pontosan a magyar kultúra közvetítése a hatalmas angolszász piacon, és milyen eszközei vannak ehhez valakinek, aki egyszerre filmrendező, színházszervező és nem utolsósorban bölcsész? Hajdú Richárdot a saját vállalásairól, és egyáltalán a magyar irodalom angolszász piacra közvetíthetőségeiről, fordíthatóságáról, lehetőségeiről kérdeztük.
– Az egyetemi és filmes pályáját Szegeden kezdte, 2008 óta él Nagy-Britanniában, 2011-ben végzett a London Film Academyn, Árvácska címmel jelent meg a diplomafilmje, angolszász nyelvterületen ma a magyar film és a magyar irodalom egyik közvetítője. Mesélne erről a kultúraközvetítő szerepről? Mennyiben különbözik egymástól a film és az irodalom körüli tevékenysége?
– A filmjeimen forgatókönyv-íróként, rendezőként és producerként dolgozom, és egyfajta kakukktojásnak érzem magam itt az angol filmes életben. Huszonnégy éves voltam, amikor idejöttem, és természetszerűleg, habár angol-magyar két tannyelvű gimnáziumba jártam és angol-amerikanisztika szakon diplomáztam, nem váltam száz százalékban a részévé az itt talált kultúrának. Filmjeimben, forgatókönyveimben mindig van valami nagyon kontinentális európai, kelet-közép-európai, vagy éppen magyar. Hol a hangulat, az atmoszféra, hol a helyszín, a táj, olykor a szereplők, vagy egyszerűen csak az attitűd, a világlátás, amiből fogalmazok. Érdekes látni, hogy milyen, picit más, fogadtatásra találnak munkáim itt, vagy mondjuk Franciaországban, Kínában, Dél-Amerikában.
Az irodalommal kapcsolatban más a helyzet. Bölcsész végzettségű emberként a Magyarországról való eljövetelem után is alapvető számomra, hogy magyar irodalmat olvassak, illetve világirodalmat is magyar fordításban. Érdekes, de sokkal jobbnak találom mondjuk a klasszikusokat, oroszokat, franciákat magyar fordításban olvasni, mint angolban. Amikor magyarországi látogatásaimról visszajövök, a bőröndöm fele mindig új, magyar könyvekkel van tele. Az egyik ilyen alkalommal találtam rá Hász Róbert Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című regényére és vele együtt Hász Róbert munkásságára. Azóta az ő ügynökeként is működöm itt és a világban.
Mindemellett pedig 2018 óta pedig alapító tagja vagyok az első londoni magyar színháznak is, ahol az itt élő magyarok, illetve a magyar kultúra iránt érdeklődő más nemzetiségűek számára adunk elő. Előadásaink a devising módszerével készülnek, tehát nem már meglévő irodalmi műveket veszünk alapul, hanem mi, a társulat minden egyes tagja, egyszerre vagyunk színészek, rendezők, írók, tehát alkotók. Mi magunk hozzuk létre a bemutatandó darabot, az első szótól az utolsóig közösen alkotva, improvizációról improvizációra haladva.
– A világirodalmi tendenciákat ma kétségtelenül az angolszász piac határozza meg. Segít-e Önnek a magyar kultúra közvetítésében, hogy közvetlen közelről látja, követi e piac mozgását? Van-e befolyása e piacra a francia vagy német nyelvű fordítások sikerének?
– Mindenképpen segít. Ha másért nem, azért, mert elsőkézből látom, hogy mire vevők inkább az olvasók errefelé. A más nyelvekre már lefordított szövegek sikerének is óriási jelentősége van. Sajnos ugyanis úgy látom, hogy az itteni piac egyfajta fáziskésésben van, amikor a külföldi irodalom kerül szóba. Mintha nem lennének elég bátrak az angolok nyitni az új felé. Mindig megvárják, amíg másutt elér valamiféle sikert a mű, és csak azután nyúlnak hozzá ők. Például George Szirtes a magyarországi megjelenésekor lefordította ugyan a Sátántangót, de Nagy-Britanniában csak akkor jelent meg a fordítás amikor már megvolt a nagy nemzetközi elismerés és Tarr Béla adaptációja is kultikus kedvenccé vált. Vagy például A gyertyák csonkig égnek-re, majd’ 60 évet kellett várnia az angol közönségnek, pedig a fordítás már 1942-ben elkészült. Aztán persze nagy siker lett a színpadon itt is, Jeremy Ironsszal a főszerepben.
– Hogyan juthat el ma egy magyar szerző vagy mű az angol piacra? Kik a legismertebb magyar–angol fordítók, és milyen intézményi háttér segíti a működésüket?
– Ügynökségekhez bejutni nagyon nehéz. Ahogy az előbb mondtam, kell a már meglévő nemzetközi elismertség. Pusztán a magyarországi siker nem elég. A Kossuth-díj, Márai-díj, József Attila-díj itt nem jelent semmit. A legismertebb angol nyelvű fordítóknak – mint a munkásságáért nemrégiben Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel kitüntetett Len Rix, George Szirtes, Peter Sherwood, Tim Wilkinson, vagy épp a fiatalok közül Mark Baczoni és Thomas Sneddon – sok munkájuk van ezzel is, őket olyan intézmények segítik, mint a hlo.hu, a Petőfi Irodalmi Ügynökség, a londoni Liszt Intézet, vagy a Magyarok Angliai Országos Szövetsége.
– Mely magyar szerzők vannak jelen most az angolszász könyvpiacon?
– Az említett fáziskésésnek az oka, hogy elsősorban a klasszikus, illetve kanonizált szerzők mennek az angol piacon. Természetesen már régóta elérhetők a legnagyobb, megkerülhetetlen klasszikusok József Attilától, Jókain át Molnár Ferencig. Azonban, ha ma végignézünk a nemrégiben megjent, illetve a közeljövőben megjelenő címeken, továbbra is olyan nevekkel találkozunk, mint Szabó Magda, Szerb Antal, Márai Sándor, Bánffy Miklós (neki zsinórban a negyedik könyve jelenik meg jövőre). A kortársak közül pedig Krasznahorkai László, Esterházy Péter, Nádas Péter, Bodor Ádám, vagy Borbély Szilárd.
– Milyen témákkal lehetnének sikeresek a magyar szerzők? Lát a kortárs művek között olyan címet, amely akár nagy példányszámban is elkelhetne angolul?
– Ahogy látom, az angolszász piacon ma az olyan műfajok, témák mennek jól, mint a krimi, az akció- vagy techthriller, a fantasy, a coming-of-age történetek, fiatalok történetei a változó világunkban, race, LGBTQ, női témák, displacement.
A lista első fele a hagyományosan népszerű angolszász műfajokat tartalmazza. Ezekből úgymond telített a piac az itteni szerzők műveivel. Nagyon szuper magyar fantasyt vagy coming-of-age sztorit kellene ahhoz írni, hogy annak helye legyen az itteni könyvesboltokban. Persze meg lehet csinálni: A Pál utcai fiúk nagy siker volt annak idején. És itt jön be az a nagyon fontos gondolat, hogy
…a magyar irodalom mind a mai napig telített olyan művekkel, amik kulturálisan, társadalmilag, történelmileg, politikailag túlzottan beágyazottak a magyar viszonyokba.
Végignéztem az elmúlt év fontos magyar könyveinek a listáját. Majdnem mindegyiknek úgy indul a szinopszisa, hogy „A második világháború idején…”, „A Kádár-rendszer kezdetén…”, „A rendszerváltás utáni Magyarországon…”, „A két világháború között, egy magyar faluban…” Ilyenekkel itt nem nagyon lehet operálni, mert Magyarország és Nagy-Britannia történelmi útja nagyon különbözik egymástól. Teljesen mást jelentettek az ’50-es évek, a második világháború, stb. itt meg ott, az angol falu nagyon különbözik a magyartól. Magyarország és a keleti blokk a redszerváltásig a vasfüggönnyel el volt zárva a világ nyugati felétől, nem tudtak rólunk semmit jóformán. Kulturálisan például India vagy sok afrikai ország és lakosaik sokkal közelebb állnak sok-sok szempontból az angolszász kultúrához, mint a magyar, mert azok az országok brit gyarmatok voltak, illetve a második világháború után százezrek, milliók érkeztek onnan ide, itt dolgozni és élni. Ezek a kultúrák oda-vissza hatottak és hatnak egymásra, különböző összetett módokon, míg a magyar és a kelet-európai kultúrával nem ez volt a helyzet. Elvétve, minimálisan, valamiféle egzotikumként kezelve jelen voltak persze, de valahogy a mainstreamben soha nem lettek igazán reprezentálva. Ennek okai pedig a nagy-nagy kulturális, történelmi különbségek.
Nem lenne baj egyébként a magyar művek kulturális beágyazottsága önmagában, ám a legtöbben esetben annyi minden, szín, íz, élvezhetőség elveszik a külföldi olvasó, néző számára, mert egyszerűen nem érti, nem érzi a súlyát a társadalmi, politikai háttérnek, történéseknek, hogy inkább nem is töri magát, hogy fogyassza ezeket a műveket. Jó lenne olyan magyar műveket látni a közeljövőben, amik nem ennyire beágyazottak a magyar viszonyokba, sokkal jobban nyitnak az egyetemes tartalmak felé. Érdekes lenne megnézni, mennyire lennének sikeresek. Thrillerek közül jó lenne látni Frei Tamás mostanában menő sorozatát angolul, habár persze az is eléggé beágyazott kulturálisan.
A fiatalok történetei a változó világunkban, a race, az LGBTQ, a női témák, a displacement témák olyan újdonságokat jelenthetnek, amelyek angolszász területen is érdekesek lehetnek. Mondjuk a női témák és írók elég régóta jelen vannak, de kétségtelen, hogy mostanában dupla, tripla annyira menők. De menjünk sorban:
A fiatalok történetei a változó világunkban reflektálhatnak például a klímaválság, a poszt-COVID helyzetre, és ahhoz, hogy magyar írók itt labdába rúgjanak, nyitniuk kell ezek felé a témák felé, az egyetemesebb dolgok felé. A race az eltérő történelem miatt a legnecesebb. A race megfelelője Magyarországon a nemzetiségek, kisebbségek, a romák kérdése, az ezekkel foglalkozó művek jöhetnek itt esetleg szóba. Az elmúlt időszak magyarországi történései miatt az LGBTQ téma szerintem nagyon izgalmas tudna lenni. Érdekes lesz megnézni, hogy mondjuk a Meseország mindenkié milyen fogadtatásra talál majd itt. A női témákkal kapcsolatban úgy látom, hogy sok írónő alkot ma Magyarországon, és őket is érdemes lenne angolul olvasni, nem csak Szabó Magdát. A displacement irodalommal kapcsolatban elég látnunk a friss irodalmi Nobel-díjasokat, bár ez az eltérő történelem miatt megintcsak nehéz. Újra a nemzetiségi tematika jut eszembe, illetve olyan művek, amik a magyar emigránsokról, diaszpóráról szólnának, mondjuk Nagy-Britanniában. Ez nagyon új téma, de mondjuk a Diggerdrájver című darab vagy Kiss Angéla írásai ide tartozhatnának, illetve ide jönnének még a migrációs kérdéshez hozzászóló művek, mint mondjuk filmen Vranik Roland Az állampolgára.
– Az angolszász olvasó és kritika mennyiben kezeli differenciáltan a kelet-európai irodalmat? Milyen speciális szempontok alapján foglalkozik az egyes itteni nemzetek irodalmával?
– Úgy nagy általánosságban elmodható, hogy az angol emberek nem igazán tesznek / tudnak különbséget tenni az egyes kelet-európai nemzetek között. Nyilván a fentiekben részletezett eltérő történelmi fejlődés miatt, de egy kalap alá vesznek mindenkit, aki Kelet-Európából jött. És mivel lengyelek élnek a legnagyobb számban itt azok közül a nemzetek közül, így minden kelet-európai „lengyel”.
Az olvasók nagyon nagy részéhez nem is jut el külföldi irodalom, pláne kelet-európai nem.
Más nyugat-európai, ázsiai, dél-amerikai még inkább. Sajnos, azt kell mondanom, az átlag angol olvasó nagyon jól elvan külföldi irodalmak nélkül, az angol nyelv és az angolszász kultúra teremtette kulturális imperializmus okán. Azt pedig egyáltalán nem érzékelem, hogy a kritikának véleményalakító szerepe lenne.
– A külföldön bemutatott adaptációk – gondolok itt például a nemrég bemutatott A feleségem történetére, vagy a saját Árvácska-újragondolására – működnek-e a regény ismertsége, kulturális beágyazottsága nélkül a nyugat-európai piacokon? Ébresztenek-e, ébreszthetnek-e ezek érdeklődést a magyar irodalom iránt?
– Természetesen működnek, és remélem ébresztenek. Működnek, mert a mai kultúra alapvetően vizuális, és sokkal nagyobb esélye van az irodalomnak eljutni a közönséghez a filmen keresztül, mint fordítva. Díjak, elismerések sokat segítenek. Most a Természetes fény a nagy szám; reméljük a regény angol fordítása is hamarosan megjelenik.
– Az olyan évfordulók, mint például a “Jancsó 100”, alkalmasak-e arra, hogy Jancsó kortársainak a munkáira, vagy a magyar kultúrára is felhívják a figyelmet?
– Sajnos, nagy fájdalmamra, mert Jancsó az egyik kedvenc rendezőm, nem érzékeltem, hogy bármiféle visszhangot kiváltott volna az évforduló. Még filmvetítések se voltak, pedig mondjuk a Brit Filmintézetben elfért volna egy Jancsó-szezon. Az az igazság, hogy a világ nagyon gyors, és ma már az ilyen régi, nagy mesterek nevei nem sokat mondanak az átlagembereknek. Ha most kimennék az utcára itt, Londonban, lehet, hogy nagyon sokáig kellene sétálnom, hogy találkozzak valakivel, aki hallotta már Jancsó Miklós nevét, vagy látta filmjeit. Ez így van a kultúra, az élet minden területén. Filmsulis diákok ma, itt, Londonban már nem tudják, ki az a Tarantino. De hát innen szép a győzelem, ezzel kell szembemenni, és őrizni, népszerűsíteni a régi nagyokat. Egyes alkotók évfordulóinál talán nagyobb figyelmet tudnak kiváltani a történelmi események, jeles napok fordulói (1956, a berlini fal lebontása stb.). Nem nagy figyelmet, de valamennyicskét.
Veszprémi Szilveszter
A magyar irodalom nemzetközi közvetítésének stratégiái
Az újabb kori magyar irodalom idegen nyelvű fordításainak története az 1840-es évek közepén, az első német nyelvű Petőfi-szövegekkel kezdődött, és hullámhegyekkel, hullámvölgyekkel folytatódott. Akaratból és szándékból nem volt hiány, de a kudarcos kísérletek mintha minden esetben ugyanazon rossz lépések valamelyikén múltak volna. Kertbeny Károly sikeres terjesztésű, de rossz minőségű Petőfi-átültetéseinek hibái fordított sorrendben ismétlődtek meg Arany János német megjelenésekor: Kolbenheyer Móric német Toldi-fordításai hiába voltak jobbak, mint Kertbeny kínos erőlködései, ha semmiféle reklámtevékenység nem övezte, Jovan Jovanović Zmaj kiváló szerb Toldi-fordításainak híre pedig alig jutott el jobb helyekre – a környező nyelvek soha nem jelentettek utat a világirodalomba. Az MTA 1870-es és 1880-as német nyelvű folyóiratai legfeljebb a hazai nyelv- és irodalomtudomány eredményeit tudták (valamelyest) közvetíteni külföldre, szépirodalmi anyag és tájékoztatás kevés volt benne, szervezetlen volt, nem eléggé folyamatos, és nem is volt, aki – túllépve a hazai kánon keretein – a megcélzott kultúra kontextusában segített volna elhelyezni a lefordított szövegeket. Nem beszélve arról, hogy a művek külföldi fogadtatását semmiféle hazai figyelem nem kísérte.
Ez volt az eset a Jókai-regényekkel is, pedig azoknak egykorú és állandó közönsége is létrejött különböző nyelveken. Ezért nem csoda, hogy a Nyugatosok szinte ugyanazon okok miatt voltak kedvetlenek, mint a 19. századi szerzők: érdektelenségre panaszkodtak a nyugati kritika részéről, a magyar nyelv lefordíthatatlanságának toposzát ismételgették, mintha kizárólag az lenne az oka a helyzetnek, s erősen utaltak arra is, hogy a nyugati olvasók, kritikusok korántsem azokat a szerzőket értékelik, akik itthon a legrangosabbnak számítanak, hanem olyan másodrangú szerzőket olvasnak szívesen, mint például Molnár Ferenc. Komoly elemzése azonban e tényeknek, jelenségeknek ekkor sem jött létre, pedig Babits Mihály tanulmányai, esszéi, kritikái számos esetben rámutattak, hogy a magyar irodalomra vetett idegen tekintet milyen sokféle módon lenne itthon kritikailag hasznosítható.
A Nyugatosok utáni évtizedek eredményei – bár nagyok és jelentősek voltak – szintén időszakosnak bizonyultak. Olykor elkötelezett, gazdag kapcsolatrendszerrel rendelkező egyének segítettek a magyar szerzőknek és műveknek eljutni külföldre (így jött létre például az 1955-ös francia József Attila-kötet); mögöttük azonban alig volt intézményes háttér. Máskor, éppen ellenkezőleg, ott volt a hatalmas, egymásra épülő apparátus: az 1956-ban újrainduló Nagyvilág, mögötte az állami támogatás, a Corvina Kiadó, a kulturális diplomácia, a világirodalmi tájékozottságú, értékes szakembergárda, a folyóirat ötletes szerkesztése, kiváló szöveganyaga, a nemzetközi (értsd: szocialista blokk-béli) kulturális csereprogram, a több évtizedes folyamatosság a munkában. Működött és működhetett volna. Kérdés, hogy mennyit segített mindebben az ideológiai feltét és az, hogy politikai síkon éppen az irodalomközvetítésben fedezték fel az országimázs-terjesztés hathatós eszközét.
Ha a mai helyzetről beszélünk, érdemes tehát a stratégia finomításáért pillantást vetni az egész folyamat múltjára. Talán ez hiányzott 1999-ben is, amikor Magyarország a rendszerváltás után a nemzetközi könyvpiacon, a Frankfurti Könyvvásáron debütált. Az itt szerzett tapasztalatok, a szándékok és eredmények különbözőségei késztették végül a 2000-es évek első évtizedében létrejött kiadványokat, tanulmányokat (Bernáth Árpád, Bombitz Attila, Józan Ildikó köteteit) a kérdéskör távlatos áttekintésére és a tanulságok összegzésére. S talán megint az utóbbiak vezettek oda, hogy 2010 után oly sokszor, két-három évente cserélődtek le e téren az intézmények, szakemberek, szándékok, stratégiák. Ami ismét a folytonosság folytonos megszakítottságához vezetett, pedig ez – a történelmi tapasztalatokat tekintve – alapvető fontosságú lehet a magyar irodalom világirodalmi integrálásában.
A szegedi Magyar Irodalmi Tanszéken 2008 óta működik az Alkalmazott irodalomtudomány mesterszakirány, ahol többek között e témában is vannak kurzusok. Idén a hallgatóink olyan szakembereket kerestek meg kérdéseikkel, akik a magyar irodalom nemzetközi kapcsolatainak terén közvetlen tapasztalattal rendelkeznek. Az alábbiakban a velük készült négy interjút közöljük, s a hallgatókkal együtt ezúton is köszönjük, hogy az oktatói munkát olyan műhelytudással gazdagították, amit írott forrásokból nehezen lehetne megszerezni.
Kapcsolódó anyagunk:
Az adminisztrációtól a csillogó könyvvásárokig (INTERJÚ DIAN VIKTÓRIÁVAL) »»
