Tiszatájonline | 2023. január 14.

Megtévedt áramlatok

MÁI ATTILA

Kép forrása: fortepan.hu

Kőlábak a sötét vízben. Erodált pillérek. A folyó felett hidak nyújtóznak, összefércelik a várost. Megalvadt vérfolyam a Duna. A mozdulatlan víz nem ringatja a rozsdás hajót a kikötőben. Nem vetnek matrózok kötelet a mólóra, nem nyújtja karját kapitány a fedélzetre szállóknak, nem igazgatják blúzukat pincérnők a személyzeti kabinban. A folyó sirályszárnyak cirógatására, faevezők kanalazására, öntudatlan testek becsapódására vár.

Ázsiai turisták között battyogok, selyemnadrágok, edzőcipők és szalmakalapok gyűrűjében. Arcukon gyermeki érdeklődés. Fegyelmezett mandula tekintetek, ében szembogarak, keskeny ajkak. Egyenletesen hömpölygünk a felhevült aszfalton. Azon tűnődöm hová mennek, meddig tartunk egyirányba, mikor hagyom el ezt a szokatlan törzset. Miért jöttek, vajon mi vezette őket ide? A kíváncsiság? Egy utazási iroda ajánlata? Nem vagyok elég érdeklődő. Találkozóm van valakivel – nemrég vesztette el a legfontosabb embert az életében, akit anyámként szerettem. A kaszinónál leszakadok a turistacsoporttól, összetartozásuk immunrendszere végül idegen testként vet ki magából. Haladnak tovább a Duna-parton. Szőkített hajú, bubifrizurás lány néz vissza, mosolyogva biccent. Zavartan intek, a saroknál megkönnyebbülten balra fordulok.

A cukrászda teraszán üres székek, asztalkendővel és virággal díszített asztalok társaságában egyetlen ember ül magányosan. A nagyapám. Napsütés melengeti a hátát, a köveket rugdosó suhancokat figyeli. A nagyi temetésén volt tegnap, nekem ma telefonált. Ingujját feltűrte, alkarján ismerős tetoválás, kétfejű kígyó tekeredik egy díszes markolatú kardra. Besétálok cigarettafüstjének szúrós csendjébe, kezet fogunk, leülök vele szemben. A pincér bizonytalanul ácsorog, úgy tűnik, még nem szánta el magát, hogy szóba álljon velünk. Lassan lebegve megérkezik, dupla eszpresszót rendelek, két sört és unikumot. Papa gyanakodón végigmér, mintha nem ismerne. Megkérdezem, miért nem szólt előbb, nem válaszol, külpolitikára tereli a beszélgetést. A pincér kihozza az italokat, nagyapám felhajtja az unikumot, belekortyol a sörébe. Nagyanyámra gondolok, ma hajnalban tudtam meg, hogy kéthete meghalt, papa szünet nélkül sorolja, mi történt az elmúlt egy évben a nagyvilágban. Ronald Reagan bejelentette az űrfegyverprogramot, a Vörös Brigádok huszonöt tagját életfogytiglani börtönre ítélték Aldo Moro meggyilkolása miatt, Chilében tiltakoztak a Pinochet-diktatúra ellen, Jasszer Arafatot kiutasították Szíriából, Lengyelországban megszüntették a szükségállapotot, Arthur Koestler feleségével együtt öngyilkos lett.

Nagyanyám pedáns asszony volt. Hetente cserélte a csipketerítőt a képcsöves tévé tetején, szombatonként elmosta a színes levelekkel díszített üveg hamutálat, mindennap friss vizet öntött a hortenzia mintával ékesített vázába, amibe nagyapám rendszerint akkor hozott virágot, ha bántotta a lelkiismeret. A vitrinben ragyogtak a kristálypoharak, a rézfoglalatú teáskészlet és a kedvencem, a szomorú arcú porcelán bohócfigura. Mikor leérettségiztem, elköltöztem tőlük az egyetemi kollégiumba. Utána bejelentkezés nélkül már nem mehettem hozzájuk, nagyanyám megtiltotta. Sosem volt rendetlenség, mégis úgy fogadott minden alkalommal, ne nézzek körül, mert nem volt ideje takarítani, szalad a lakás, mondta mindig. Most döbbenek rá, hogy nagyanyám nem fogad fehér kötényben, nem ólálkodik mögötte a meleg bukta illata, nem tekint le a cipőmre, és nem említi közben szemrehányón, hogy a lábtörlő használata díjmentes. Nem segíti le rólam a kabátot, nem küld a fürdőszobába kezet mosni, nem kínál tepertőspogácsával, nem kérdi hány lánynak csavartam el a fejét a héten. Nem nézi nagyapámat fürkészve, vajon ízlik neki a leves, nem kérdi, elég puha lett-e a grízgombóc. Nem szedi le csörömpölve a tányérokat, nem kér meg, vegyem ki a frizsiderből a szódásüveget. Nem szed feltűnően keveset papának a húsból, ha előző este sokat veszített a lóversenyen, nem mosolyognak össze a tányérok felett, nagyanyám nem tesz pikírt utalásokat nagyapám jómódú felmenőire. Nem kávézunk ebéd után a baracklekváros buktához, papa nem jár ki a gangra, ahogy nagyi mondta, cigerettázni. Vasárnaponként nem mennek ki a temetőbe a fiuk és a menyük sírjához. A szüleimhez. Nem vesznek friss virágot a temető bejáratánál, papa nem hoz vizet az ivókútról a levágott fejű műanyag flakonba, hazafelé nem állnak kézenfogva a villamoson, az ablakon kibámulva.

Copfos kislány fut keresztül a téren, piros léggömbbel. Megbotlik. A spárga kicsúszik a kezéből, tekintetünkkel követjük, ahogy a lufi a házak felett lebeg. Mintha rövid időre tétován megállna, figyeljük-e nagyapával, ahogy végleg eltűnik az égen. Beszélnünk kell papa, mondom. Belföldi eseményekkel folytatja. Megjelent Konrád György A cinkos című regénye, Siófokon tisztázatlan körülmények között életét vesztette Elbert János irodalomtörténész, forgalomba hozták az ezer forintos bankjegyet, felavatták a paksi atomerőmű első reaktorblokkját, bányarobbanás történt a Mecseki Szénbányák Béta üzemében. Beszélnünk kell!, üvöltöm. Hét halott, folytatja. Az Isten szerelmére, hagyd már abba! Nagyot húz a korsóból, habos lesz a bajsza. Zavarodottan rám néz, majd halkan sustorogni kezd. Ha már szóba került Isten, hát tudd meg, biztosan nem létezik, mondja. Mert akkor nem lenne ennyi igazságtalanság a világban, és nyugalmazott vegyészmérnökként nem mások kölykeit fegyelmezném abban a kétes hírű iskolában. Utána nem kellene takarítást vállalnom, majd a piacra sietni, olcsó zöldséget vásárolni, lisztes habarással levest főzni vacsorára. Mert tudd meg, sokkal inkább szeretnék szűzpecsenyét enni, zsírban tocsogó rósejbnivel, és utána lehajtani valami jófajta Kadarkát vagy Cabernet Sauvignont, pont úgy, mint az a gyanús módon meggazdagodott rózsadombi maszek, akinek a garázsában két Mercedes parkol, a saját szememmel láttam. És, ha még mindig nem hiszed el, hogy nem létezik Isten, akkor ugyan magyarázd már meg, hogy lehet az, hogy tízéve apádék csónakját felborította Nagymarosnál az a csehszlovák uszály, vagy ha már itt tartunk, akkor miként fordulhatott elő, hogy tizenöt nappal ezelőtt, valami szerkezetlakatos és esztergályos, a Moszkvicsába szállhatott részegen, és persze, hogy elvesztette az uralmát a járgánya felett, és milyen Isten az, aki hagyja, hogy az én nejemet halálra gázolja fényes nappal, a járdára felhajtva, a hetvenégyes troli megállójában, a Majakovszkij utcában! Na, erre válaszolj nekem te tróger, mondja üvöltve, miközben a domborzati térképen kanyargó folyó jut eszembe a kidagadó kék érről a nyakán. Ez a folyam azonban nem tart tengeróceán felé, nem várja végtelen víz, hogy megnyugvást találva feloldódhasson. Nem halad semerre, csak lüktet egyhelyben topogva.

A térről eltűntek a suhancok, a copfos kislányt sem látom, a piros léggömb valahol messze lebeg az égen. Mozdulatlanul ülünk a mélységes csendben. A fehér damaszt abroszon lepöccintett hamut görget a szél. Nagyi úgy mondta, gördít.