tiszatáj | 2023. január 23.

Megnyalom a kultúrát, hátha vakkant egyet

MÁRTON ÁGNES: ÉN, AZ IGUÁNA

SZABÓ DÁRIÓ KRITIKÁJA
Vándorlás. Kóricálás-bóklászás. Soha meg nem érkezés, mégis takarodó elrendelése. Márton Ágnes Én, az iguána című verseskötetének olvasója nem ellenkezhet: eltévelyedett háziállattá változik, aki mire hazaér, azzal szembesül, hogy gazdája is háziállat lett. Egyedi, színes, cinkosan cinikus, lezser stilisztikájú, vicces költészetet fedezhetünk fel Márton Ágnesében. És örülhetünk is az eddig csak külföldön ismert szerző hazai debütálásának, mert az iguána vau-diújnak és nyau-gyon jónak tűnik.

Kép forrása: naputonline.hu/

Márton Ágnes lírájában a kötet címének szerepi sugallása helyett sokkal fontosabb a szerepet megelőző leleplezés. A kötet versbeszélőjének őszintesége egyfajta felnőtt mesei valóságfelfogással párosul, amely megfelelő táptalaj ahhoz, hogy az önviszonyulás, öndefiniálás problémáját tárja elénk a kötetegész nyomasztóan bizonytalan beszélője által. A beszélő ugyanis kétesen viszonyul önmagához, ugyanolyan kétesen a külvilághoz, és olyan (ős)vándorlásra invitál bennünket, amely során az utazás nyelvileg tágas, az érzékelés szűkösségében is termékeny, hiszen ábrázolásának szelektálása arra koncentrál csak, amiben a szubjektum biztonságot lelhet: szerepekre. A szerep mint esetleges létforma megfosztódik attól, ami miatt szerepnek tekinthető, magunkra ölthetőnek érezhető – nem minden lehet szerep, nem mindig sikerülhet a szerep, néha csak egy vélt megoldás marad, eleve puszta vágyforrás, motiváció, mely ennél tovább nem juthat, és a legfontosabb, hogy valódi szerepről pusztán a szabadság tükrében lehetne beszélni. Márton könyvében viszont nyoma sincs a szabadságnak, még ha ez nincs is erőteljesen kihangsúlyozva. Megmutatkozik ez abban, hogy az állatokkal való találkozásnak vagy nincs alternatívája, vagy ha lenne is, más közel sem gyakorol olyan aktivizáló hatást a beszélőre, mint az állatok jelenléte. Kevés opcióval bánik tehát jól és összetetten a szerző. Fordítóként és többnyelven alkotó aktív publikálóként a szerepek közti kódváltásnak amúgy is hétköznapi élvezője – vagy épp megsínylője – a kötet szerzője.

Elvész a megszokott bizonyosság Márton lírauniverzumában. A hangsúly arra tevődik át, ami elvileg nem emberi. Az iguána megnyilatkozója önmagában kevésbé vagy nehezen talál emberi tulajdonságokat, ám amikor állatként viselkedik, állattá változik, állattal találkozik, esetleg állatot figyel meg, vagy meghökkentő módon magára állatként tekint, akkor hirtelenjében eszébe jut befelé is intimebb figyelmet fordítani. Mintha az állatok hol tragikus, hol vicces, hol örömteli történetei úgy jelennének meg számunkra, mint indirekt példázatok, amelyek tanokká válhatnak. A szerep, nagyon izgalmasan, sok helyütt nem csupán költői pozícióként jelenik meg az iguánában, de önleleplező módon tematizálásra kerül. Márton inkább metareflektál a szereplíra tulajdonságára, értelmére, lehetőségeire, közérzetére, mintsem hogy valódi szereplírát folytatna. Sőt, néha egyenesen az lehet az érzésünk a kötetet forgatva, hogy teljesen kibogozhatatlan, miféle misztikus kapcsolatunk, hasonlóságunk vagy épp különbségünk lehet az állatokkal. Mintha csak furcsa, köztes állapotok rögzítését látnánk, melyeknél az állat mint lény kristálytisztán kirajzolódik, ám a beszélő lénye ehhez képest egy lebegtetés, egy torz jelenlévő marad, amely emberiként és állatiként egyaránt megfoghatatlan. Nagyon jól működik ez Márton koncepciójában, mert hatalmas csúcsokat megjáró humora is ilyen mozzanatokhoz köthető, s amikor a humor vagy cinizmus erőteljes jelenlétét érezzük, világossá válik, hogy a szerző mégiscsak lehorgonyozza a misztikusnak tűnőt, az ember és az állat kapcsolatát ilyenkor épp a nyelvhasználat összezavaró erejében fedezhetjük fel. A nyelv ugyanakkor rétegzettebb a puszta megszólalásnál, a nyelvvel való játék pedig kifejezetten meghatározó ezekben a versekben, melyek között lelünk meghíúzosuló macskatervet, Éva-Évikét, Sengá Notrámot (a szerző neve kifordítva). A nyelv működésére reflektáló tényezőkre egyébként a legjobb példa a Magyar hangom című vers, amelynek komikuma remekül összefoglalja a kötet jellegzetességeit, és az imént említett viszonyulási homályban is lámpást gyújt: a beszélő úgy szól máshoz vagy épp önmagához, mint ahogy egy háziállatot szokás instruálni: „Helyedre, Noémi, feküdj.” Ennek révén az is elmondható, hogy az önmaga megtalálásához vezető út egy pontján arra ébred rá a lírai én, hogy ki kell alakítania egy olyan függési viszonyt a megszólítottja és önmaga között, amely hierarchián alapul. Ha jobban belegondolunk, valójában az ember-háziállat kapcsolat nem egy alternatíva az állat-állat viszonyokra – az állatvilágban éles egymás alá-fölérendeltségi kapcsok uralkodnak. Ezzel analóg módón tehát a beszélő is kénytelen háziasítani a megszólítottját egy ponton (és ez a pont a Magyar hangom), máskülönben nem tud sem kifelé, sem befelé olyan szorosan viszonyulni, jóllehet ez a nyelvi alapokon nyugvó domesztikáció értelemszerűen ugyancsak szabadságvesztéssel párosul. Nagyon lényeges, hogy Mártonnál a szerepbe történő belehelyezkedés akarata és lehetősége között feszültség keletkezik. A szerep nem pusztán lehetőség, de baljós tényező is az iguána univerzumában. Döbbenetes, hogy mennyire szép és eredeti, feszült helyezeteket tud teremteni a szerző akár egy-egy sorral is: „A fagy nyugodt, szinte mint egy csőr.” (66.) Egy csőr, akár a fagy, ha nyugodt is, veszélyes, kegyetlen dologra képes. Az élet és a halál gyönyörűen vet árnyékot egymásra.

Érdemes kitérni arra, hogy a szerző nagy gondot fordított rá, hogy eldönthetetlenségei minél reflektáltabban működjenek. Eleve nem pusztán a megnyilatkozó, de az érzékelt-ábrázolt világban lévő tárgyak, tényezők is furcsa rendeltetésekkel csúsznak össze, kerülnek gazdag asszociációs mezőbe, de ez egyáltalán nem teszi érthetetlenné, mi több egyedi módon inkább megvilágítja az érzületeket. Légzsákszerű labdával is találkozunk például, tárgyak más tárgyakra hasonlítanak, ráadásul olyan tárgyakról van szó, melyek eleve összeférhetetlen fogalmi körökből származtathatók: a légzsák egy tragédia oka lehet, míg a labda a játéké, örömé, elevenségé, így áll össze apró megoldásokból egy nagyon markáns tragikomikus hangulat a kötet lapjain, amely pontosan tetten érhető abban is, ahogy Márton az állatokat detektálja maga körül és magához képest.

Stilisztikailag is komplex versanyaggal állunk szemben. Minden versen belül sűrűsödik valami egyedi, teljesen friss lezserség, amely olyan képalkotási módszerek mellé kerül, melyek régebbi hagyományokkal is kapcsolatot tudnak kialakítani. Amerikai gördülékenység, európai hagyományközpont, műveltség – mintha egy John Ashbery-imitációba csöppennénk olykor stilárisan. A Vándor, van rajtad viharkabát? komplexitás és potenciál szempontjából stilisztikailag a kötet egyik legizgalmasabb, legreprezentatívabb verse, ám kissé elhibázott is – jól rámutat Márton lírájának egyetlen apró hiányosságára. Ebben a műben, ahogy mondhatni a kötet nagyjából egészében is, a szerző mintha arra tenne kísérletet, hogy létrehozzon egy sajátos nyelvet, amely jelen példában mintha épp a francia szimbolisták egyenként felfedezhető nyelvi jellemzőiből, képalkotási szándékaiból állna össze. Pikantériája, hogy végtelenül „felcserélésen” alapuló és ezáltal szimbólumokat teremtő ez a nyelv. Noha ezek a szimbólumok nem uralják le a teljes szöveget, hanem pár soronként újabb és újabb jelentéstartalmak épülnek. Emiatt a szöveg kevésbé lesz monoton, ugyanakkor a szimbólumlétrehozás látszata zavaró, mert jelentés helyett gyakran csak hangulatfokozó díszlet keletkezik. Ennek van kellemes és elsöprő ereje is, probléma viszont, hogy a kötetegészet vizsgálva a beszélő és külvilág viszonya ennél konfliktusosabb és súlyosabb. Így például, noha ezt a szöveget és pár ehhez hasonlót személyesen nagyon kedvelek, a koncepcióban nehezen találom a helyét. Azt még hadd jegyezzem meg, hogy az említett vers vége rendkívül ironikus, az irónia ugyanakkor nagyobbat szólna, ha korábban kiépülne egy szakadásmentes jelentésháló e versen belül, és talán élénkebb érintőlegességet sikerülne tartania azzal a világirodalmi primer szöveggel is (Arthur Rimbaud Kóborlásaim), amelyet Márton noha nem jelöl referenciaként, véleményem szerint felhasznál a vers zárlatához. A közelmúltban megjelent kötetek közül Katona Ágota Kezdetben, mégis vihar könyve jut eszembe Márton szimbólumépítései kapcsán, de Katonánál épp fordított tendenciák figyelhetők meg: nála a nyelv kevésbé referenciális, a szimbólumteremtés viszont kidolgozottabb, kevésbé asszociatív. Katona lírája többértelmű egy középponthoz képest, Mártoné pedig sokértelmű és nem mindig tudni, mihez képest. Bátor, invenciózus szerzőt látok magam előtt, aki a saját útját járja és kísérletezik, nem azzal szeretné szimpatikussá tenni magát, hogy újratölt és felmutat egy hagyományt.

A három ciklusra bontott könyv (sorrendben Én, az iguána – címadó ciklus; Maszkfaragó; Belopózott a démon) első blokkja egészen szerepközpontú és hol teljesen azonosuló, hol elidegenülő a szerepektől. A második egység elkezdi megkavarni a dolgokat, jókora személyességgel és sokszor retrospektív gesztusokkal is szembesülünk.  Itt már sokszor sejthetően emberi nézőpontot képvisel a lírai én, néha azonban csupán azáltal nyer identitást az alany, hogy például állatnak álmodja magát, vagy úgy képes érintésnél viszonyulni önmagához, ha tudatosít közben egy ember-állat relációt. Az érintés egyébként is fontos mellékszála a könyvnek. A harmadik szakasznál egyre távolabb kerülünk az intimitástól, sőt az azt kereső szándéktól is, és már csak az állati lét utáni vágy, az állati létezés idealizálása olvasható ki a sorokból. A Család című versben duplán idegen az, ami történik: nem elég, hogy a Google-keresőben néz csak állatokat a beszélő, még a virtuálison belül is csak virtuálisan jelennek meg számára az élőlények, tárgyként, ugyanis állatokról mintázott címerekkel barátkozik.

A Franchise című versben a beszélő olyan, mintha egy, az állati és emberi létforma közé szoruló torzszülött lenne, aki a kultúra termékeit nyaldossa, akár egy kutya a gazdája kezét. Nem a túlzás kategóriája érvényesül, nem is a banalitásé, hanem a metszőpontosságú gúnyé.

Az Én, az iguána olvasása olyan, mintha egy állatkatalógust lapozgatnánk a kedvünkre. Egyes oldalak tükröt tartanak az olvasó elé, ami által a szubjektum, a nyelv és az identitás kérdésének hármasát bizonytalanítja el Márton költészete. És ez remek, mert egészen reflektált érzés ennyire értelmes líravállalást ennyire olvasmányosan, szórakoztatóan, játékosan átélni a szerző humora által. Néha még el is szégyellhetjük magunkat, ha jól szórakozunk Márton Ágnes humorán, mert a beszélő szerepe az állatok és emberek között hermészi hivatást tölt be, de ez nem ajándék, maradandó sérülésekkel teli. Az iguána az áramló lendülete mögött arra kérdez rá halkszavúan: az ember önértelmezése mennyiben függ olyan, őt körbevevő fajokétól, amelyekre elvileg hasonlít? Márton e kérdés feltételére keres nyelvet, szituációkat, és szerencsénkre azokat meg is találja.

Szabó Dárió

Napkút Kiadó
Budapest, 2022
126 oldal, 2490 Ft